True

    7.fejezet - Az életelixír

   A hang határozott, szinte parancsszerű volt. Oldalra döntöttem a fejem, hogy többet lássak és igyekeztem bátor maradni, pedig legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy felrohanjak egyenesen a biztonságot nyújtó hálószobába. A hang egy közeli bokorból jött és annyira váratlanul ért, hogy elakadt a lélegzetem. Összeszűkítettem a szemem és vártam, hogy megszokja a sötétséget.

   Egy férfi körvonalai rajzolódtak ki előttem és szinte azonnal felismertem őt. Villámgyorsan megfordultam és felhúzva a ruhám szegélyét felé futottam. Mikor már csak egy lépés választott el tőle, megálltam előtte és a szemébe fúrtam a tekintetem. Éreztem, ahogyan szórja a villámokat, elképzeltem, ahogyan belé csap és a lábaim elé borulva, vinnyogva kegyelemért könyörög. Dühöm tetőpontjára hágott, teljesen elborítva az agyam. Nem gondolkoztam, a kezem ösztönösen lendült, és a csattanás háromszor visszhangzott a falakról. Mintha egy kőoszlopot próbáltam volna megütni.

 - Hogy merészelted? Hogy tehetted ezt velem és a legjobb barátoddal, ő sohasem tette volna ezt veled, ha az életébe kerül sem!!!

 Újra nekiestem és ütöttem ahol értem, ő pedig csak állt, leszegett fejjel és hallgatott, a kezét sem emelte, hogy eltérítse az ütéseimet. Valaki a hátam mögé lépett és mielőtt megfordulhattam volna, a derekamat átkulcsolva magához húzott. Kapálództam és próbáltam kiszabadulni a férfi szorításából, de számára mindez csak simogatás volt. Elnevette magát, nevetése könnyed volt és vidám, ezer közül is felismertem volna.

- Bill mondani szeretne neked valamit, mielőtt megölöd...

A szívem nagyot dobbant. Megfordultam.

- Robert? – suttogtam- te vagy az? Te tényleg...

Nem tudtam befejezni a mondatot. Ajkai hevesen az enyémre tapadtak és belém fojtották a szót. A légzésem felgyorsult és ajkaimmal mohón követeltem a folytatást. Lágyan végigcirógatta az állam, a tenyerében pedig úgy tartotta az arcom, mint valami törékeny virágszirmot. Közben megállás nélkül csókolt. Belélegeztem kábító illatát, amiről már majdnem elfelejtettem milyen hatással van rám. Mosolyogva magához húzott és kezével félresöpörte hajam egy részét.

- Hiányoztál...- lehelte a fülembe, de éreztem, hogy neki is nehezére esik megszólalni.

Nem jutott semmi értelmes az eszembe, amit mondhattam volna. Még mindig nem tértem magamhoz, szinte megrészegedtem. Bár sohase lett volna vége ennek az érzésnek! A romantikus filmekben vagy ezerszer láttam már csókjelenetet, de sohasem képzeltem, hogy a valóságban ennyire mámorító érzés tölt el.

   Bill is mosolygott, igyekezett nem megzavarni minket és mikor észrevette, hogy őt nézem, esdekelve tette össze a kezét.

- Kegyelmezz nekem Úrnőm! Szolgád ezentúl, életed végig melletted lesz, akár életét áldozva is érted! – suttogta halkan.

Összeráncoltam a szemöldököm és haragosan válaszoltam:

- Ne reménykedj! Soha többet nem akarlak látni! Amit tettél megbocsájthatatlan!

Bill szomorúan nézett rám, lehajtotta a fejét, de még így sem tudta elrejteni előlem, hogy a szemébe könny gyűlt. Rob felszisszent és egy kicsit eltolt magától, de egyikük sem válaszolt.

- Jaaajjj, csak vicceltem Bill! – nevettem el magam – persze, hogy megbocsájtok! Marináért tetted és teljesen megértem. Megmentette az életemet, én tartozom hálával neki.

Rob visszafojtott egy feltörni készülő vihogást, Bill pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Mikor indulunk?- kérdeztem fellelkesedve.

Rob arca elkomorult és homlokát ráncok borították el. Egyértelműen aggódott valami miatt.

- Rob? Mi a baj?... Bill?... Válaszoljatok már!

- Nora. Nem vihetünk magaddal, amíg nem tudjuk, milyen képességgel rendelkezel. Dante az egyetlen, aki meg tudja mutatni neked, hogyan használd és szükségünk van erre, hogy tudjuk, mit tervez, és hogyan állíthatjuk meg.

- Ez azt jelenti, hogy itt hagytok vele?- kérdeztem ijedten.

- Nyugalom kedvesem – szorította meg a kezem Robert, és a szívem nagyot dobbant a megszólítástól – mindketten itt maradunk, azaz...mindhárman, de csak holnap tudunk bármit is tenni.

Bill feszengve nézelődött, és láttam rajta, ezer helyet tudna, ahol most szívesebben lenne. 

- Nora. – szólalt meg halkan, épp csak kipréselve a szavakat a száján – Nem juthatunk ki innen mindhárman. Mi könnyen bejutottunk, mert képesek vagyunk illanni, de te nem tudnál lépést tartani velünk és nincs elég hely, hogy ketten kiférjetek. Dante nyomkövetői minden falat figyelnek, és azonnal elfognának minket.
Arcomon aggodalom szele futott végig, nem akartam belegondolni, mit tehet velem Dante ezalatt a két nap alatt.

- Ez valóban így van. – erősítette meg Rob – de nem kell félned. Van egy tervem, és ha minden jól alakul kijutunk innen még holnap. De ha most próbálkoznánk, Marinat is veszélybe sodorhatnánk. Dante lobbanékony és gyakran tölti ki a haragját olyan emberek szerettein, akikre haragszik.

Bill egy hálás pillantást vetett Robra, majd felém fordult.

- Most menj vissza, próbálj meg aludni, és holnap viselkedj úgy, mintha semmi sem történt volna.

- Várj csak! Ez azt is jelenti, hogy nem tudjátok kihozni Marinát sem, mert Dante gyanút
fogna...- gondolkodtam hangosan.

Bill arca megfeszült, de uralkodott érzelmein.

- Marina tud magára vigyázni és Danténak fontosabb dolga lesz ebben a két napban, mint vele foglalkozni. Kihozzuk őt is, ne félj emiatt...- ölelt magához Rob és abban a másodperben úgy éreztem, semmi baj sem érhet.

 Ahogy erős karjai lágyan tartottak, minden aggodalmam elszállt, mintha soha nem is létezett volna. Szokatlan volt az érintése, de hihetetlenül hatott rám. Az agyam egy olyan része indult be, amiről nem is tudtam, hogy rendelkezem vele, és kellemes borzongás futott végig a hátamon, ha rágondoltam mindez tényleg velem történik. Rob bőre teljesen átforrósodott, a hideg éjszakában engem is átmelegítve. Még sohasem láttam ilyen boldognak. A szemében valami büszke fény csillogott, amit eddig még egyszer sem vettem észre.

- Ideje indulnod...- krákogta Bill jelentőségteljesen.

Felocsúdva kaptam a fejem felé, el is felejtettem, hogy ő is itt van. Elpirultam és zavartan igazítottam meg a hajam. Lassan tettem pár lépést hátrafelé, de nem engedtem el Rob kezét. Ő mosolyogva nézett rám és hangtalanul formált azt az egy szót, amit csak én és ő értett:

- Szeretlek...

   Újra elpirultam és mosolyogva indultam fel a csigalépcsőn, háremem felé. Még visszanéztem. Ekkorra Rob alakja már eltűnt a sötét falak között, Billé pedig egybeolvadt a növényzet kusza sűrűjével. Lépteimet meggyorsítva siettem a hálószobába, ahol minden csendes volt, ugyanúgy, mint ami előtt elszöktem az éj leple alatt. A kiválasztottak halk szuszogása és egyenletes légvétele arról árulkodott, minden a legnagyobb rendben van, így lefeküdtem egy üres ágyba és magam köré húztam a kasmír takarót, amiből jázmin illat áradt.

   Két nap és tizennyolc éves leszek. Kis korom óta vártam és most mindjárt itt van, kegyetlen gyorsasággal közeledik, ami ellen semmit sem tehetek. Fel kell nőnöm és helytállnom egy olyan világban, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam. Nem telt el sok idő, mégis mintha évekkel ezelőtt lett volna, mikor kiléptem Brooks-i házunk ajtaján, magam mögött hagyva addigi békés, normális életemet. A születésnapom körül sohasem volt nagy felhajtás a Denwell házban, minden évben kiválasztottam egy tortát a város legfinomabb cukrászának listájáról és kívántam valamit, miközben elfújtam a születésnapi gyertyákat. Minden évben ugyanazt kívántam. Bár tudhatnám, kik voltak a szüleim... Ez a kívánságom most részben teljesült, de nagy árat kívánt. Bíztam Robertben és tudtam, hogy mindketten a közelemben vannak, de mégsem voltam nyugodt. Nem tudtam mit hoz a holnap, nem tudtam mi lesz a végzetem, de egy valamiben biztos voltam. Ha meg is kell halnom, most már tudom, kiért halok meg...

                                                                 ­­        ***


   Hajnalban a felkelő nap sugarai ébresztettek, és a szél madarak trillázó dalát röpítette mindenfelé. Bár szeptember volt, mégis tavaszias idő köszöntött ezen a reggelen. A pompás szobát arany fény borította be, a tárgyak minden négyzetcentiméteréről visszatükröződve. Felültem az ágyban és kinyújtóztattam elmacskásodott tagjaimat. Legnagyobb meglepetésemre senki sem volt a szobában, teljesen egyedül voltam. Körülöttem gondosan bevetett ágyak sorakoztak, mintha soha senki sem aludt volna bennük, és ha nem tudom, hogy tegnap este mind itt aludtak, azt hihettem volna senki sem volt ebben a szobában rajtam kívül.

   Felálltam és az egyik boltíves ablakhoz sétáltam. Kiültem a párkányára és a nap felé fordulva lehunytam a szemem, hagytam, hogy annyi D vitamint szívjon fel a bőröm, amennyit csak tud.

   Hosszú ideje, most először éreztem magam felhőtlenül boldognak. Még mindig nem akartam elhinni, ami tegnap este történt. A nap lágyan cirógatta a bőröm és kellemes meleget árasztott. A madarak egyre hangosabban trillázták reggeli éneküket és én mélyeket szívtam a kertből áradó zöld felhőből. Éreztem a fák illatát, a fű és a harmat könnyed aromáját, a zsenge virágok frissességét és úgy éreztem magam, mint aki nyert a lottón.

   Egyszer csak vidám kacagás ütötte meg a fülemet, ami egész közelről hallatszódott. Kinyitottam a szemem és lenéztem a kertbe, ahol három lány nevetve dobált egymásnak egy kis labdát. Egyidősek lehettek velem és homályosan rémlett, hogy előző este láttam őket. Mikor észrevettek, hevesen integetni kezdtek, maguk közé hívva, így hát elmosolyodtam és fürgén leugrottam a párkányról. Leszaladtam a csigalépcsőn és pár másodperc múlva már a kertben voltam.

   A kert gyönyörűbb volt, mint képzeltem. Az este észre sem vettem ezt a rengeteg zöld indát, virágot és kúszónövényt, ami mint egy kapu a fejem fölött ívelt, hosszú folyosót alkotva.  A fűben apró, lila és fehér virágok hevertek elszórva, szárukon csillogott a reggeli harmat.

   Kellemes tavaszias szellő fújt, felborzolva hajamat. Elnevettem magam és vidáman szaladtam a három lány után, akik bájosan csalogattak közelebb és közelebb. Egyre beljebb futottunk a kertben, ösvényeken, tisztásokon át és a végén már azt sem tudtam, merről indultunk. Nem érdekelt. Boldogság árasztotta el az elmém és nem tudtam másra gondolni. 

   Az egyik lány megfogta a kezem és pörögni kezdtünk. Minden egy színes masszává olvadt össze és nem bírtam abbahagyni a nevetést, mintha nevető gázt szívtam volna. Mikor megálltunk, szédelegve támaszkodtam egy fa öles kérgének. Olyan érzés volt, mintha hirtelen a mennyországba csöppentem volna. A természet együtt örült velünk és az idő megállíthatatlanul repült. Leültünk a fűbe és az egyik lány elszaladt, egyenesen egy almafa felé. Ruhája szegélyét két kezébe fogta, és köténynek használva, teleszedte pirosabbnál-pirosabb gyümölcsökkel. Egy fával arrébb körte termett, ahhoz is odatáncolt és újabb adaggal tért vissza hozzánk. A gyümölcsöket leszórta a földre és mosolyogva felém nyújtott egyet.

- Kóstold meg! Fogadok, hogy sohasem ettél még ilyet!

Elvettem az almát és megszagoltam. Zamatos, friss illata mámorító volt, mintha maga az élet lett volna. Beleharaptam. Lenyeltem egy falatot és nem tudtam megállni. Újabbat és újabbat haraptam, mohón, mintha soha életemben nem ettem volna. Az íze olyan volt, mintha a napsugár a szerelem és a boldogság lett volna egy gyümölcsbe zárva. A mellettem ülő lány izgatottan figyelt, majd csilingelő hangján felnevetett.

- Tudtam, hogy ízleni fog! Ezentúl annyit ehetsz belőle, amennyit csak akarsz. A kert tele van gyümölccsel és amint leszakítasz egyet, új nő a helyébe.

Arcomon széles mosoly terült el és újabbat haraptam a különleges gyümölcsből.

- Minden reggel lejövünk ebbe a kertbe, játszunk, nevetünk és annyi gyümölcsöt eszünk, amennyit csak tudunk. Délután Lorna, Dante társa lejön közénk és kiválaszt közülünk egyet, aki Dantéval lehet.

- Ki az a Dante? – kérdeztem továbbra is vidáman.

- Dante az, aki mindezt nekünk adta- ugrott föl a lány, két tenyerével körbemutatva a kertben - A legnemesebb és legkegyesebb férfi, akit valaha is ismertünk.

- Mindezért cserébe, mi hűen követjük és teljesítjük csekély kívánságait, amik fel sem érnek mindazzal, amit nekünk ajándékozott- tette hozzá a harmadik lány.

- Éljen Dante! – tettem középre a kezem. A lányok nevetve rátették kezüket az enyémre és együtt kiáltottak fel velem- Éljen Dante és az örök fiatalság boldogsága!

   Egy kis ösvényről újabb kiválasztott kanyarodott be hozzánk, kezében apró szőrgombolyagot tartva. Mikor meglátott minket, gyorsított léptein és leült mellénk a fűbe, letéve a szőrgombolyagot középre. Egy kis fehér nyuszi volt, alig lehetett egy hetes. Óriási szemeivel kíváncsian nézett ránk, apró orrával sűrűn szimatolt körbe.

- Itt találtam az egyik bokorban, nemrég születhetett- mosolygott a lány. Arca sugárzott és majd kicsattant a jókedvtől.

   Megsimogattam a nyuszit, ami egyáltalán nem félt tőlem. Az egész kertből nyugalom, béke és szeretet sugárzott. Egy földi paradicsom volt. Lassan kezdtem elfelejteni, hogy létezik más is... hogy létezik a világon olyan hely, ami nem ilyen. Ahol harag, gyűlölet és háború pusztít.

   Ahogy telt az idő, a szívem megtelt boldogsággal és kezdtem minden mást elfelejteni. Nem érdekelt többé hogyan hívnak, honnan jöttem, ki vagyok. Egy voltam a sok lány közül, aki azért van itt, hogy élvezhesse ezt a paradicsomot. Felálltam és sétálni kezdtem. A nap továbbra is kitartóan sütött, kellemesen, lágyan cirógatva arcom és lelkem egyaránt. Egy kis tóhoz értem, amiben aranyhalak úszkáltak, tetején pedig rózsaszín tavirózsák lebegtek. A tavacska felett apró fahíd ívelt át. Megálltam a tetején és rákönyököltem a korlátjára.   

   Csöndben figyeltem, ahogyan egy madár fészket épít a fára, egy másik pedig élelmet hord hangosan csiripelő fiókáinak. Elővettem zsebemből egy almát és beleharaptam. Ugyanaz az érzés fogott el, mint először és úgy éreztem, mintha világ életemben itt éltem volna.

- Ízlik? – kérdezte egy hang a hátam mögül. Nem láttam, hogy bárki is közeledett volna felém, és meglepve összerezzentem. Megfordultam. Egy szőke lány állt velem szemben, és ami azonnal feltűnt, hogy korántsem volt olyan vidám, mint mi mindannyian, arca inkább óvatosságról és nemesi tartásáról árulkodott, mintsem boldogságról. Ezt furcsának találtam ennyi szépség mellett. Teljesen elütött a kert hangulatától és úgy néztem rá, akár egy ünneprontóra.

- Ennél finomabbat még sohasem ettem...- válaszoltam őszintén.

- Kapsz még, megígérem neked, de most velem kell jönnöd.

- Hová megyünk?

- Dantéhoz. Tudod már ki ő?

- Persze hogy tudom! Ő az én legfőbb jóakaróm és parancsolóm!

- Helyes – felelte szárazon a nő és elindult a kastély felé, én pedig követtem. A nap lassan teljes pompájában kúszott fel az égre és előbukkant az összes sugara, hogy arany fénybe borítsa a kertet. Boldogságom nem hagyott alább, de már meg tudtam fékezni, hogy egyfolytában mosolyogjak. Csendben lépkedtem a lány után és rémlett, láttam már valahol.  A neve... azt hiszem Lorna... de mindegy, nem fontos...

   A kastély feltűnően komor volt a kertben eltöltött idő után. A folyosókon síri csönd honolt, lépteink visszhangot vertek a falak között. Minden folyosó végén egy férfi állt, kezében fáklyát tartva és lehajtották fejüket, mikor elhaladtunk mellettük. Nem figyeltem merre megyünk, rengeteg lépcsőt és termet hagytunk magunk mögött, mire a szőke lány megállt egy ajtó előtt és rám nézett:

- Megérkeztünk. Ne feledd mennyi mindent kaptál Dantétól, igyekezz neki meghálálni.

  Azzal lenyomta a kilincset és belökte az ajtót, ami nyikorogva engedelmeskedett és kitárult előttünk. Lorna belépett és egyenesen jobbra tartott, ahol egy kis asztal mellett megláttam Dantét. Kétség sem fért hozzá, hogy ő az, fenséges tartása és magabiztossága csak úgy sugárzott minden mozdulatáról, leírt róla uralkodói modora. Egy poharat töltött éppen színültig valami szeszes itallal és egy fém dugóval bedugaszolta az üveg száját. Lorna mellé lépett és erőteljesen magához húzta. Hevesen megcsókolta, amitől elhúztam a szám szélét ő pedig elégedetten elmosolyodott:

- Dante, meghoztam őt...

- Igen drágám és már csak egy nap kell, hogy beteljesedjen tervünk. Minden megvan hozzá- suttogta sötéten Dante. Rám sem nézett, kezével intett, mindvégig Lornán tartva tekintetét – gyere közelebb...

Közelebb léptem és meghajoltam előtte.

- Szeretném megköszönni, amit adtál nekem... kérj bármit, állok rendelkezésedre...

- Ezt már szeretem – mosolyodott el Dante, de nem nagyon érdekelte a hódolatom. Szájához emelte poharát és lassan kortyolni kezdte az italt. – Ne félj, ha valaki, akkor te tudsz nekem segíteni, méghozzá hamarosan. Ezért is hívattalak. Holnap töltöd be tizennyolcadik életévedet és egy különleges képességet fogsz birtokodba venni. Olyat, amivel senki más nem rendelkezik a világon, csak te. Én ajándékul, segítek neked megtanítani hogyan használd, te pedig cserébe megteszel vele nekem egy-két dolgot. Áll az alku?

- Természetesen. És mikor kezdjük a gyakorlást?- csillant fel a szemem.

- Most rögtön. Bár még nincs hatalmad fölötte, az elméletet el tudom neked mondani, hogy holnap egyből használhasd. Azt is elmondom, mit kell tenned holnap és mi a tervem. Gyere, ülj le ide - mutatott egy kanapé felé. Leültem és ő fel-alá járkálni kezdett, miközben folyamatosan engem nézett- Tudod Nora... a világban nem mindenki úgy gondolkodik, mint te... és ez egy idő után kezd idegesítővé válni, főleg mikor megpróbálnak keresztbe tenni neked... az elmúlt háromszáz évben az embereim elpártoltak tőlem és a maguk elvei alapján hoztak létre új klánokat, ellenem... ezt én nem tűrhetem és el kell pusztítanom őket, hogy egy lázadó se maradjon. De... ehhez te is kellesz... mivel ők jóval többen vannak mint mi, idővel szaporodtak és felfegyverezték magukat, ezért a mi erőnk egy csata kitörésekor csekély lenne a győzelemhez – karját összefonta mellkasán és megállt egyhelyben előttem- Ezért csak egy választásunk maradt. Létre kell hoznunk egy erősebb hadsereget, mint az övék. Itt jössz te a képbe. A valaha élt legerősebb vámpírjaim elpusztultak és az utánpótlás gyér... a te képességed segítségével viszont visszahozhatom őket és enyém lesz a legerősebb sereg a világon.

- Értem, de mit kell tennem? – kérdeztem érdeklődve.

- Ne kapkodj, mindjárt mondom azt is...- mosolyodott el Dante- csak mindent sorjában. Holnap délben kimegyünk a vámpírok temetőjébe, ahol volt alattvalóim nyugszanak. Itt jössz te a képbe, de ezzel ráérünk holnap foglalkozni.

- És hogyan tudom majd kezelni az erőm?- kérdeztem.

- Magadtól fogod tudni, érzed majd mit kell tenned. Mindenki másképpen csinálja. Van aki a szemével irányítja a dolgokat, van aki kinyújtja a kezét és van akinek elég csak az elméjében összpontosítani. Változó...

- Pontosan... és egyetlen ellenfelünk sem marad, aki árthatna nekünk. – tette hozzá halkan Lorna – csak te meg én és miénk a világ...

- Menj... a barátnőid már biztosan várnak...- intett Dante- Várj csak... milyen illetlen is vagyok. Vendéget mindig illik megkínálni valamivel. Vegyél...- nyújtott felém egy tálat, tele vérpiros eprekkel. Elvettem egyet és mosolyogva emeltem a számhoz.

- Ugyanolyan jó, mint a többi- nyugtáztam elégedetten.

- Természetesen. Mind a kertemben termett.

- Meg tudod mondani, miért van olyan íze, mint a napsugárnak és a boldogságnak?

Dante nevetni kezdett.

- Azért, mert ez maga az élet. Most menj...sok dolgom van...

   Örömmel léptem ki a szoba ajtaján, mintha kincset kaptam volna egy perccel ezelőtt. Megindultam a lakosztály felé, de ekkor hirtelen megtorpantam. Csak bámultam magam elé földbe gyökeredzett lábbal, és halkan felsikoltottam. A hátam mögül ugyanebben a pillanatban dühödt ordítás hallatszódott, és megremegett a talaj alattam. Dante képes ilyen hangot kiadni magából? Biztosan képzelődtem. – gondoltam, de továbbra is az előttem álló három alakra meredtem. Az óriási arany kapuk még nem csukódtak be mögöttem, és éreztem a vámpír szikrákat lövellő tekintetét, ahogyan rólam az idegenekre vándorolt. Egyet ismertem csak közülük, de akárhogy erőltettem az agyam, nem tudtam visszaemlékezni, hol láthattam. 

- Fogjátok el őket! – sziszegte Lorna az őröknek.

- Erre semmi szükség. – szólalt meg hirtelen az egyik idegen, a nyomkövetők pedig zavartan kapkodták a fejüket közte és a nő között. – békés szándékkal jöttünk.

   Elég volt csak egy pillantást vetnem Dantera és láttam, fontolóra veszi a férfi szavait. Mint említettem, hárman voltak, két férfi és egy nő. A lány görcsösen kapaszkodott a mellette álló karjába, és bár tekintetével követte az eseményeket, határozottan feszült volt. Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörű teremtést, és ha Dante nem tereli el róla a figyelmemet, képes lettem volna rajta felejteni a szemem.

- Csak lassan Lorna. Barátaink, mint mondták békés szándékkal érkeztek. Amíg ez így van, felesleges és illetlen erőszakhoz folyamodnunk. Gyertek beljebb.

   A három alak belépett a terembe. Dante kedves szavai ellenére pár nyomkövető körülfogta őket és bár hozzájuk sem értek, minden mozdulatuk arról árulkodott, ha csak egy óvatlan döntést is hoznak, készek leszúrni őket.

   Miközben óvatosan a terem közepe felé lépkedtek, egyikük rám nézett. A szeme annyira ismerős volt...de nem tudtam honnan, és bizalmas tekintete annyira égetett, hogy el kellett fordítanom a fejem. Nem tudtam, mit csináljak, Dante látszólag teljesen megfeledkezett rólam, ezért úgy határoztam inkább a teremben maradok.

- Hadd haljam hát, miért jöttél ide Robert? Ugye tisztában vagy vele, hogy felszítottad haragomat árulásoddal? Ha nem lennék kíváncsi a válaszodra, mostanra darabokban feküdnél előttem...

A fiú, akit Dante Robertnek nevezett, óvatosan lefejtette magáról a lány ujjait, és előrébb lépett egy lépést.

- Tisztában vagyok vele, hogy késlekedtem Uram... de csapdába kerültem, és kis híján az életembe került, hogy elhozzam neked a legfőbb kiválasztottat.

Dante dühösen felordított:

- Mégis, hogy érted, hogy elhoztad? Nyomkövetőket kellett ráküldenem, hogy elfogják!

Lorna büszkén elmosolyodott, de továbbra is a háttérben maradt, hagyta érvényesülni Dantét. A gyönyörű lány, alig pár lépésre állt tőle és most, hogy nem volt kibe fogódzkodnia, remegve húzta össze magát.

- Éppen ez az, ami miatt eléd mertem állni. Ha árulással vádolsz, engedd meg, hogy megvédjem magam, mielőtt kimondod rám a halálos ítéletet!

Dante dühösen fújtatott, és hosszasan hallgatott, mielőtt válaszolt. Igyekezett halkabban beszélni, de a hangja csak úgy remegett az elfojtott indulatoktól.

- Halljuk hát... mi az amit Robert Culver fel tud hozni mentségére...

- Tévedésben vagy, nagyuram... – próbált a fiú udvariasan nekikezdeni, de még én is láttam, hogy nehezére esik megtartani az illedelmes formát. – Akit a legfőbb kiválasztottnak tartasz, még nincs a kezed között...

Lorna élesen felkacagott és Dante mellé lépet. Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt és szinte köpte a szavakat:

- Ugye nem akarod elhinni ezt a hazugságot? Ez a fiú ezerszer ravaszabb mint hinnéd, volt időm rá, hogy megfigyeljem. Nem is értem, miért pazarolsz rá ennyi időt...

- Hallgass Lorna! Ha hazugság is, kíváncsi vagyok a magyarázatra! Megadok annyi tiszteletet a harcosaimnak, hogy beszéljenek! Folytasd!

   A másik férfi, aki idáig hallgatott, előrébb lépett és maga után húzta a félénk szépséget. Robert egy aggodalmas pillantást vetett a lányra, majd tekintete újra rám vándorolt, de hogy miért nem tudom. Úgy nézett rám, mint akit már rég óta ismer, és alig várja, hogy szólhasson hozzám, de zavarodottságomat látva, újra a mellette álló férfira nézett, aki átvette tőle a szót.

- Hadd mondjam el én a magyarázatot, Uram. Mikor egyességet kötöttem veled, hogy lányomért cserébe a kezedre adom a legfőbb kiválasztottat, súlyos hibát vétettem. Akit itt látsz – mutatott rám – nem Nora Denwell. Ő viszont, - tolta maga elé a fekete hajú lányt – az igazi, és egyetlen kiválasztott, aki segíthet a terved véghezvitelében. Hadd mutassam be az igazi Nora Denwellt.

   A lány vetett egy kósza pillantást Robertre, aki lassan bólintott. Félénken bár, de tett néhány lépést előre és remegő hangon megszólalt:

- Uram, itt állok előtted és bocsánatodért esdeklek. Nem akartam ennyi nehézséget okozni, de kész vagyok felajánlani magam szolgálatodra.

   Dante és Lorna arca ugyanazt sugározta. Döbbenetet és zavarodottságot. Ha valamire számítottak is, az nem ez volt. Dante azt hitte Robert olyan védőbeszédet mond, ami nem oldozza fel a büntetés alól, most azonban be kellett ismernie nem ilyen egyszerű a helyzet. Legutolsó gondolata volt megfosztani magát legjobb harcosától, de beletörődött, nincs más választása, most azonban, el kellett gondolkodnia, milyen döntést hozzon. Nyomkövetői halálra éhezve várták a parancsot és előre élvezték a tudatot, hogy gyilkolhatnak, így nem húzhatta sokáig az időt.

- Bill? Csakugyan te lennél az? Azt hittem, már sohasem látlak...- húzta el a száját hidegvérrel, majd a remegő lányra nézett – Valóban te vagy hát Nora Denwell?

- Én vagyok.

- Ha ez igaz, ki az, aki ott áll tőletek pár lépésnyire? – suttogta fagyosan, és úgy éreztem rögtön jégtömbbé változok, ha még egy másodpercig engem néz. Halk hangja ezerszer ijesztőbb volt, mint mikor ordítása betöltötte a termet.

- Ő Helen Besswood. – válaszolt helyettem a férfi, akit az imént Dante Billnek nevezett. Nem tudom, miért mondta ezt a nevet, de ha megerőltettem is magam, akkor sem tudtam felidézni, hogyan is hívnak. Dante felém fordult és szemébe érdekes módon a harag mellé hűvös kíváncsiság férkőzött.

- Valóban ez a neved, kiválasztott?

Zavartan kerestem a hangomat, de úgy éreztem összeszorult a torkom. Minden szempár rám szegeződött, Roberté esdekelve, Billé feszülten, Dantejé pedig változatlan fegyelemmel.

- Nem tudom. – nyögtem ki végül, szinte sírva. Felkészültem a szócsatára, hogy Dante idegesen nekem ront és magyarázatot követel, de e helyett csak Lornára vetett egy jelentőségteljes pillantást.

- Az életelixír... hogy eshetek mindig a saját csapdámba? – nevetett, de a hangja csöppet sem volt vidám.

Miért nem értettem, amiről beszél? Körülöttem mindenkinek elakadt a lélegzete, Robert megkönnyebbülten felsóhajtott, Bill szája széle egy pillanatra mosolyra húzódott, a többiek pedig feszülten néztek rám.

- Akkor hát...mivel nem tudom kideríteni az igazságot, egy megoldás maradt csak. Mindketten itt maradtok – mutatott rám és a lányra, aki közel állt az ájuláshoz – és holnap bizonyítotok. Kettőtök közül valaki hazudik, és csak egyikőtök rendelkezik a képességgel. Holnap mindenre fény derül...

- A sereg pedig életre kel...- tette hozzá Lorna dorombolva. Dante egy mosollyal jutalmazta a nőt majd a három alak felé fordult. Idő közben Robert visszalépett a Helen nevű lány mellé, és szorosan átfogta a derekát, akár egy bilincs.

- Addig is – folytatta Dante és a két férfira nézett – ti elmehettek, nincsen rátok szükségem. Ha holnap kiderül, hogy mégsem mondtatok igazat, nincs az a távolság, amiben a nyomkövetőim ne találnának rátok, így fontoljátok meg merre mentek! Reggel találkozunk a temető előtt...ha késtek, nem várok rátok...

   Azzal intett és az őrök csoportja kiragadta Helent Robert kezei közül, a két döbbent fiút pedig az ajtóig sodorta. A hatalmas fém kapu mély robajjal becsukódott mögöttük és én egyedül maradtam Helennel az oldalamon, aki szikrázó szemekkel nézett rám.

- Lányok! Vége a mulatságnak, menjetek játszani! – tapsolt Lorna sürgetve és két almát dobott felénk. Én kiéhezve beleharaptam, de Helen csak vonakodva tette meg, majd hátat fordítva elindult a kijárat felé. Én gyorsan meghajoltam, majd követtem őt és igyekeztem tudomást sem venni a nyomomba szegülő katonákról. Amint kiléptünk az ajtón, Helen köhögni kezdett és a szája elé tette a kezét.

- Mégis mi a fenét csinálsz? – néztem rá döbbenten – Miért köpöd ki?

Helen eldobta az almát és undorodva nézett rám:

- Annyira naiv vagy, hogy az már szánalmas...

Többet nem szólt hozzám, megszaporázta a lépteit és követte az őröket a torony felé.

    

   A nap további részét a kertben töltöttem, és igyekeztem jó messzire elkerülni Helent, aki egyedül kuporgott egy fa tövében és gyilkos pillantásokat lövellt felém, valahányszor találkozott a tekintetünk. Mire lement a nap, teljesen elfelejtkeztem róla, és a délelőtt történtekről, újra ugyanolyan boldog voltam, mint mikor reggel lejöttem ide.

***

   Este fáradtan vánszorogtam fel a csigalépcsőn és nevetve dőltem le az ágyamra. A kiválasztottak annyira kedvesek voltak, és mind ugyanannyira élvezték az életet, mint én! Helen utolsónak lépett a szobába, egy pillanatra minden szem rá szegeződött és elnémult a zsivaj, de alig egy másodperc elteltével újra nyüzsgés támadt. Senki sem foglalkozott vele és láthatólag neki így volt jó. Ha egy kicsit kedvesebb lett volna, észrevették volna mesebeli szépségét, finom vonásait és kecses mozgását, de ő cseppet sem törte magát, hogy népszerűséget szerezzen. Leült az egyik sarokba és csendben figyelte az eseményeket. 

   Holnap van a születésnapom – gondoltam - és holnap rendelkezni fogok egy olyan képességgel, ami csak nekem adatott meg, és amivel segíthetek Danténak.

    A kiválasztottak egybegyűltek és egy nagy körben ülve történeteket meséltek egymásnak. A földre párnákat raktak és kényelmesen elhelyezkedve nevetgéltek. Helyet szorítottak nekem is és kíváncsian kérdezgettek, milyen volt Dantéval a délutánom. Elmeséltem nekik, ők pedig izgatottan hallgattak.

- Mi mind azért vagyunk itt, hogy különböző képességeinkkel segítsük Dantét- kezdett bele az egyik lány- én például képes vagyok magam körül tüzet gyújtani.

- Én megérzem, ha valakinek ártó gondolatai támadnak- csatlakozott a beszélgetésbe egy másik lány.

- Én láthatatlanná tudok válni...

- Erőt tudok adni gyengéknek... – folytatták a sort.

   Mindannyian mondtak egy-egy különleges képességet én pedig csak hallgattam őket tátott szájjal. Ha Dante létrehozza azt a sereget, ilyen kiválasztottak segítségével olyan katonákat képezhet, akiket lehetetlen elpusztítani...

   Már feljöttek a csillagok, mire a beszélgetés véget ért és mindenki aludni tért. Én is lefeküdtem az ágyamba és már majdnem elnyomott az álom, mikor valaki bedobott egy követ az ablakon. Kis idő elteltével még egyet. Felkeltem és kinéztem az ablakon. Egy középkorú férfi állt alatta és mikor meglátott megkönnyebbülten szólalt meg.

- Nora... hála az égnek... már azt hittem valami baj történt...Gyere le...

 Értetlenül néztem rá, de mivel kíváncsi voltam mit akar, leszaladtam a lépcsőn és biztonságos távolban megálltam. A holdfény megvilágította napbarnított arcát én pedig belenéztem a szemébe. Becsületesség sugárzott belőle és nem éreztem veszélyt körülötte. Bátrabban tettem egy lépést felé, de megőriztem a biztonsági távolságot.

- Ki vagy te? – kérdeztem gyanakodva.

A férfi meghökkenve nézett rám és egy ideig hallgatott, majd mintha eszébe jutott volna valami elkomorodott.

- Hát nem ismersz meg? Bill vagyok...

- Ne haragudj, de még sohasem láttalak... te is Dante emberei közé tartozol?

A férfi egy pillanatig gondolkodott, majd lassan bólintott.

- Segíteni szeretnék nektek. Biztos, hogy nem emlékszel rám? És a fiú, aki mellettem állt délelőtt, őt sem ismered?

- Nem...nem ismerem – válaszoltam zavarodottan.

- Köszönöm a bizalmadat Nora, aludj jól. Nekem most mennem kell, mert szolgálatban vagyok.

- Dante annyira igazságos velünk Bill... nem is tudod...- mosolyogtam –  ha övé lesz a hatalom a világ fölött, mind békességben élhetünk és boldogságban.

A Bill nevű férfi furcsán nézett, majd csak ennyit mondott:

- Igen...most mennem kell – Azzal eltűnt a fák között.

  Visszamentem az ágyamhoz és fáradtan dőltem le. Érdekes egy fickó ez a Bill. Valahogy nem tetszett neki, amikor Dantéról beszéltem. De az nem lehet...elvégre az embere. Holnap tizennyolc leszek. A plafont tanulmányoztam és a fejem alá tettem a kezem. Sóhajtottam egyet majd átfordultam a bal oldalamra. Én vagyok a legerősebb hatalommal rendelkező kiválasztott- gondoltam boldogan- holnap bizonyíthatok...

***

   Robert nem ment túl messzire. Miután Dante őrei kitették őket a kastély elé, kettéváltak, és felderítőútra indultak. Bill a közelben maradt és elbújt, míg Robert egy kis csendre vágyva gondolkozni kezdett. Tudta, hogy Bill őrködik a kertnél és több hibát nem követ el, így nyugodt szívvel gondolt kicsit saját magára is. Más esetben mindent együtt oldottak meg, most mégis egy kis egyedüllétre volt szüksége, hogy megoldást találjon. A lányok kicserélésével mindössze csak időt nyertek, ő maga is tudta, hogy ha bizonyításra kerül a sor, Helen képtelen lesz teljesíteni Dante kérését. Helen képessége abban rejlett, hogy képes volt bárkit megtalálni, akárhová is rejtőzött a nagyvilágban, ami nagyon hasznos volt, de nem elég ahhoz, hogy Dante elpusztult serege újra visszatérjen. 

   Mikor elindultak, nevetve mesélte el, hogy kiskorában egyetlen gyerek sem volt hajlandó bújócskázni vele, mert mindig ő nyert, ha hunyó volt. Robert maga sem tudta, mit érez a lány iránt. Tiszta szívéből szerette Norat, de ha Helen a szemébe nézett, megbabonázta és csak arra tudott gondolni, hogy ha nem lesz többé mellette, értelmetlenné fog válni az élete. Valóban úgy érezte, mintha a lány a részének egy darabja lenne, amit ha kiszakítanak belőle, üres halál marad a helyén.

   Nem volt nehéz meggyőznie a lányt, hogy segítsen neki, nyíltan megmondta neki, mit érez Nora iránt, és azt is, hogy ha nem segít neki, más utat keres, hogy kiszabadítsa. Helen nem tudott nemet mondani neki, és őszintén megijedt a gondolattól, hogy elveszti Robertet ugyanabban a pillanatban, mikor megkapta, így gondolkodás nélkül bólintott rá az őrült csere ötletére.

   Mikor kiléptek a kapun Robertnek rá kellett jönnie, Billt nem olyan könnyű lerázni, mint azt képzelte. Amióta otthagyta a vörös homoktengerben, megállás nélkül követte, Dragon házától Helenéig, és most, hogy meghozva a döntést kiléptek a kapun, egyenesen belé botlottak. Ekkora Robert maradék dühe is elpárolgott és nem tudott olyan indokot kitalálni, amivel lebeszélhette volna Billt arról, hogy velük tartson. Helen vezette őket, és elmondta, hogy megérzése szerint Dante Calgary közelében telepedett meg, egy elhagyatott várban. Innentől Robert vette át az irányítást és szélsebesen rohant a fák között. Meg sem állt, amíg meg nem látta az elhagyatott kastélyt. Társai jóval lemaradtak mögötte és csak apró neszek jelezték, hogy a közelben vannak.

Most, ahogyan Robert egy fa ágáról lógatta a lábát, mosolyogva gondolt vissza az előző nap történtekre.

   Nora létrehozta az ember-vámpír kapcsolatot! Hihetetlen, mikre képes...- gondolta. Mikor meghallotta a hangját, és meglátta a sírkamra falait maga előtt, többé kétsége sem volt arról, hogy jó helyen járnak. Mivel nem akartak beszökni a kastélyba, úgy döntöttek, a főkapunál kérnek bebocsájtást Dante színe elé. Ő és Bill előrementek szólni Noranak, és az éjjelt az erdőben töltötték. Másnap délelőtt miután sietve rendbe szedték magukat, egyenesen a kastélyba mentek, és szinte azonnal bejutottak. 

   Robertnek még rengeteg ideje volt, így vadászattal foglalta el magát, és igyekezett minél több prédát ejteni, hogy elég ereje legyen a következő napokban. Éppen arra gondolt, visszamegy megnézni, mi van Billel, mikor fekete árny csapódott neki teljes erővel, amitől hanyatt esett a földön. Dühösen feltápászkodott és lerázta magamról a mázsás súlyt, ami ránehezkedett.

- Hé, ember! Lassabban nem tudsz közlekedni? - nyögött, miközben leporolta magáról a koszt- kár, hogy vámpíroknak nem találtak fel traffipaxot... Te miért nem vagy a kastélynál? 

- Mert megtudtam, amit tudnunk kell és cseppet sem kellemes Rob... úgy történt, ahogyan mondtad.

- Evett a gyümölcsből...- sziszegte elsápadva a fogai között a fiú.

Bill felállt a földről és gondolataiba mélyedt. Ugyanúgy tudott mindent Dante kertjének erejéről, elvégre Dante akkor találta ki, mikor őket kiképezte. Most döbbenten tette fel a kérdést:

- Akkor az életelixír hatása alatt áll?

- Úgy tűnik...ez is nehezíti a helyzetünket. Kerek egy napunk van, hogy beadjuk neki az ellenszérumot, különben örökre elfelejt mindent és mindenkit!

   Robert gyökerestül kitépett egy fát a földből és elhajította. Káromkodhatnékja volt, de visszaszívta, mert nem akarta, hogy Bill őrültnek nézze. Csak állt és vagy fél percig nézte a szerencsétlenül járt fát, de a gondolatai teljesen máshol jártak.

- Hogy az a...sejthettem volna... tudtam, hogy a serege nélkül semmit sem tud csinálni, de nem gondoltam volna, hogy visszahozza őket...

- Marad a B- terv?...- kérdezte suttogva Bill. Hangjába egy kis félelem is vegyült, de jól palástolta.

- Nincs más választásunk. Most rögtön indulnunk kell, különben elkésünk. Ha szerencsénk van, megússzuk élve és hajlandóak segíteni nekünk...

***

   Elhatározásuk végleges volt és visszavonhatatlan. Egyetlen esélyük felé futottak teljes erejükből, ami akár a halálukat is jelenthette. Út közben egy szót sem váltottak egymással, néma csöndben haladtak erdőn, folyókon, völgyeken át. Mindketten érezték, hogy amit most tesznek őrültség és alig van esély rá, hogy sikerüljön.

   Éjjeli két óra volt ekkor és az idejük, türelmükkel együtt vészesen fogyott. Ugyan a futás nem jelentett gondot, vámpírként Robert soha sem érzett fáradságot, de a tudat, hogy Nora veszélyben van, folyamatosan mardosta a szívét. Amióta az erdei faházában letette neki az esküt, a részének érezte, hozzá tartozónak. Ha valami baja esne, neki is fájdalmat okozna és örökké egyedül kéne bolyongania a világban.

   Folyamatosan futottak, megállás nélkül, át Kanadán egészen Kolumbia partjáig, míg el nem érkeztek a vámpírok számára legfélelmetesebb és messziről elkerült városába Cartagena-ba.       Halandó embernek ez a város is ugyanolyan jelentéktelen volt, mint a többi, utcákkal, házakkal és emberekkel, de egy vámpír számára egészen mást jelentett.

   Lakosai még jóval az előtt telepedtek le ezen a helyen, mielőtt az első vámpírok létrejöttek, nem messze tőlük. Éjjelente a vámpírok átjártak és előszeretettel pusztították az embereket. Egy ideig senki sem értette, mi történik, milyen lény teszi ezt, míg egy napon a város leggazdagabb ura elé nem állt egyikük. A heves vérszomja tette talán, vagy hogy még fiatal volt, de mikor rá akart támadni a férfira, hogy igyon belőle, az kitért útjából és egy késsel leszúrta. Behúzta a vámpírt kamrájába és rázárta az ajtót. Azonnal összecsődítette a város lakóit és meg akarta mutatni, mi volt ami rátámadt, de a vámpírnak nyoma veszett, csak a széttört kamraajtó jelezte, hogy tényleg történt valami. Az emberek először nem hittek a férfinak, de pár nappal később tanácsot hívtak össze. Újabb három áldozatot találtak, testükben egy csepp vér sem maradt és szinte a felismerhetetlenségig elcsúfították az arcukat. Ilyet állat nem tesz, ezt ők is tudták. Nem volt más hely ahová mehettek volna és ez a város volt az otthonuk. Senki sem hitt volna nekik, ha segítséget kérnek, így hát nem tudták mit tehetnének.

  Élt közöttük egy vénasszony, aki már erősen benne járt a korban. Mindenki azt gondolta róla, hogy bolond szegény, ugyanis nap mint nap furcsa növényekből főzött italokat, amiket üvegekben tárolt szekrénye polcán. Hallott a gyűlésekről és arról mi történik a városban és egy napon bekopogtatott a tanács ajtaján. Felajánlotta segítségét az összegyűlteknek, akik hitetlenkedve néztek rá. A vénasszony elmondta, hogy a lények neve vámpír és ők habár úgy néznek ki, nem teljesen emberek. Elmondta, hogy kezdetben, született egy gyermek, akit el kellett volna pusztítani, de anyja testével védelmezte egyetlen magzatát. Több kromoszómával jött a világra, mint a normális emberek és ennek következtében megváltozott a gondolkodása, gyorsabb és erősebb lett mindenkinél. Emberi táplálékot nem volt hajlandó elfogadni és anyja aggódni kezdett gyermeke miatt. Félt, hogy a nép megkövezi, ha meglátja őt, ezért rejtegette és titkon vérével táplálta lányát. Ez volt az egyetlen, amit meg tudott enni.  

   A lány vészesen öregedett, gyorsabban fejlődött, mint kellett volna. Alig töltötte be a harmadik életévét, már hét évesnek látszott. Az anya elvitte lányát a közeli boszorkányhoz. Éjjel ment és zörgetett be az ajtaján, nehogy észrevegyék hol jár, és bemutatta a gyermeket a boszorkánynak. Elmondta, hogy szeretné, ha gyermeke normális lehetne és kérte a boszorkány segítségét. Az megvizsgálta őt és töprengeni kezdett. Mivel vissza nem tudta fordítani rendellenességét, megtette az egyetlen dolgot, amit tehetett. Megállította a lányka rohamos fejlődését örökre. Varázsigéket mormogott, miközben fejére helyezte kezét. A lány pedig alig töltötte be tizenkilencedik életévét, nem öregedett tovább. Vérszomja viszont egyre nőtt és már nem volt elég számára, hogy anyja véréből táplálkozzon. Nem akarta megölni őt, ezért egyedül kereste fel a boszorkányt. Megkérte, hogy segítsen neki társat találni, aki olyan, mint ő, hogy ne kelljen egyedül szenvednie az örökkön valóságig. A boszorkány megsajnálta és adott neki egy gyógynövényből készült főzettel teli fiolát. Elmondta neki, hogy ha az életben egyszer megszeret valakit és az halálán van, csak akkor és csak akkor, ha megharapja és megitatja vele ezt az italt, olyanná fog változni, mint ő. A lány boldogan tette el az üvegcsét és köszönetet mondva elrohant. Alaszkában telepedett le, ahol örökbefogadta egy gazdag család, akinek nem volt gyermeke. Hamarosan megtalálta párját és átváltoztatta. Rájöttek, hogy harapásukkal újabb vámpírokat hozhatnak létre, így szaporítani kezdték a fajtájukat, míg létre nem hoztak egy óriási klánt. Ezek a vámpírok először a lány tanácsára Cartagena-ba mentek, ahol tömeges pusztításba kezdtek.

  A vénasszony lehalkította hangját a történet végén. Ő volt az a boszorkány, aki segített a lánynak. Ő hozta a város fejére a vámpírokat és most azért, jött, hogy segítsen és jóvátegye hibáját. A tanácson morajlás futott végig és gondolkozási időt kértek. De mivel nem volt más választásuk, elfogadták a boszorkány segítségét. Másnap egész nap konyhájában vágta a különböző gyógyfüveket és ismeretlen növényeket és förtelmes bűz töltötte meg házát. Délutánra elkészült és az összegyűlt tanács előtt felemelte a fiolát.

- Ez... az egyetlen módja, hogy a város megmeneküljön a vámpíroktól  - kezdte - ha ezt az italt valaki megissza, felvállalja, hogy ő sem lesz többé ember teljesen. Viszont, aki nem vállalja ezt, mindenképpen meghal. A tanács tagjai sorra adták körbe a fiolát és mindenki ivott belőle. Eleinte semmi sem történt. De egy éjjel a gyűlés egyik tagjának házába idegen osont be. Meg sem állt a hálószobáig és mikor észrevette a békésen alvó férfit és feleségét vérszomja eluralkodott rajta. Közelebb lépett, de a férfi felébredt és meredten bámult rá. Egyszer csak vonaglani kezdett és dühödt üvöltés tört fel a torkából. A vámpír nem látott mást, csak hogy egy állat röpül felé, és egyenesen a torkának szegezi tűhegyes fogait. Többé nem volt ember, alakja akár egy farkasé. A vámpír vegyes döbbenettel és halálfélelemmel nézett a vicsorgó állatra, ami egy percig sem gondolkodott. Darabokra tépte. Mikor végzett, újra remegni kezdett és visszaváltozott emberi alakjába. Megviselte az átváltozás, de legyőzte a támadót. Összeszedte darabjait és elégette. Másnap, több tag is jelentette, hogy hasonló dolog történt velük és rájöttek, hogy a boszorkány, habár el is vette emberi életüket, örök biztonságot nyújtott nekik a vámpírok ellen. Ujjongva ünnepelték meg a város megszabadulását. A vámpírok visszavonulót fújtak és messze elkerülték a várost. A nép örült, de egy valamivel nem számolt. Vérük fiaikban és lányaikban tovább csörgedezett, átadva az átváltozás képességét. Pár év elteltével nem maradt olyan ember a városban, aki nem rendelkezett volna ezzel. Ez a tény volt, ami a legjobban rémisztette a vámpírokat, így a közelébe sem mentek Cartagena-nak.

  Most Robert és Bill egyenesen Cartagena felé tartott. Évszázadok óta először fogja vámpír erre a földre helyezni lábát és lehet utoljára is. Sok turista jár erre, de egyikük sem sejti a város sötét múltját. Ellátogatnak Isaac Peral tengeralattjárójához, megnézik a luxusvillákat, de nem tudják, hogy akiktől souvenirt vásárolnak, valójában csak félig emberek.

   A nap első sugarai kezdték átszelni a még sötétes kék égboltot és Billék ideje vészesen fogyott. Ahogyan a zsúfolt utcákon haladtak, az emberek sorra kapkodták fel a fejüket. Ahogy rájuk néztek arcukról értetlenség és ellenszenv tükröződött, de nem változtak át, amitől Robert és Bill tartott. Talán még soha életükben nem láttak vámpírt...

  Lefordultak a San Diego utcáról és magunk sem tudták merre, elindultak a házak között. Gondosan ápolt város volt, az utcák tiszták, a házak nemrég lehettek újrafestve, erkélyeiken virágok százai sorakoztak, a tér közepén pedig egy óriási szökőkút állt. Ahogy haladtak befelé az utcák között, aggodalmuk kezdett elpárologni. De egyszer csak egy szűkebb sikátorból ellenséges hang szólt utánunk:

- Mit kerestek itt mocskos vérszívók?!...

    Nem látták a férfi arcát, de zöld szeme dühösen izzott a félhomályban. Vadul morgott és nem várt választ. Azonnal átváltozott, és gondolkodás nélkül feléjük rohant. Ösztönösen használták a jól bevált taktikát, Bill és Robert kétfelé váltak, ezzel egy pillanatra összezavarva az egyszerű állati gondolkodás menetet. A vérfarkas vadul morgott és csattogtatta fogát, fejét ide-oda kapkodva, hogy eldöntse, kit válasszon. Végül Rob mellett döntött és Billel mit sem törődve felé indult. A fiú kihasználta a farkas gyenge pontját és akár egy pók könnyedén felmászott a ház oldalán, a háta mögé kerülve. A két ház közé kifeszített szárítókötélbe kapaszkodva himbálódzott egy ideig, majd egyenesen az állat hátára ugrott. Öklével óriási csapást mért az állkapcsára, amitől hevesen szűkölni kezdett, majd elterült a földön.

- Szép volt! – szólt Bill- kár, hogy téged választott!

- Azt hiszem lesz még alkalmad bizonyítani...- válaszolt komoran a fiú – az egész város hemzseg a vérfarkasoktól... csak tudnám ki a vezetőjük...

- Talán ez tudja...- mutatott Bill a földön fekvő farkas felé- kötözzük össze és húzzuk ki belőle.

- Oké, csak keressünk egy csendesebb helyet. Ha felébred képes és riadóztatja nekünk a többi kutyust... de...nem is lenne rossz ötlet...

- Mit akarsz Rob? - kérdezte Bill gyanakodva.

   Robert feldobta a vállára a farkast és megindult vele az utcán. Egyenesen a kikötőbe ment és egy könnyed mozdulattal felugrott egy emelvény tetejére. Egyszerre vagy kétszáz szempár szegeződött rá és egy pillanat alatt megállt az élet. Néhány idősebb férfi vicsorogva nézte őket és ijedten figyelték a fiú vállán csüngő farkast.

- Ha egy lépést is tesztek megölöm...- kiáltotta, hogy mindenki hallja.

A tömegből kivált egy férfi és közelebb lépett. Hangja erős volt, mély és rendkívül férfias.

- Ha nem engeded el, mi ölünk meg titeket egy másodperc alatt...- mondta fojtott hangon. Néhányuknak közülük már ez is elég volt, heves vonaglások közepette, szinte azonnal átváltoztak. 

- Ha elengedem, így is úgy is megöltök – válaszolt Robert gúnyosan- így viszont, tárgyalhatunk...

- Soha! - kiáltották szinte kórusban.

- Akkor neki vége- mondta ártatlan közönnyel és fogait az állat nyakának szegezte. Bűze szinte azonnal megcsapta...büdös bolhás! – szitkozódott magában, de erőt vett undorán és már készült, hogy beléharapjon egyet, mikor, mint számított rá, a férfi megállította.

- Ne! Kivel akarsz tárgyalni? - kérdezte szelídebben, de szavaiban mindvégig megmaradt az a megvető hangsúly.

- A vezetőtökkel – válaszolt Robert helyett Bill- Ha odavezettek élve visszakapjátok azt ott- mutatott a farkas felé, kicsit sem tettetve undorát.

- Kövessetek...- intett a férfi- ne merjétek bántani őket, tudjátok kit visz a vállán...- szólt a körülötte állóknak.

- Hmm...sikerült kifognunk valami nagyfejest? – csatlakozott Bill a fiú mellé.

- Úgy tűnik...

- Van terved továbbra is? Eddig nem mondom szerencsénk volt... azt hittem, ahogy meglátnak, kinyírnak minket...

- Én is azt hittem, de túl rég óta nem láttak vámpírt- nevetett Rob halkan- pedig még csak nem is mi vagyunk a rosszfiúk...

  Követték a férfit és a tömeg utat engedett nekik. Hosszú utcákon mentek végig, rengeteg házat és boltot maguk mögött hagyva. A férfi, bár még a nevét sem tudta, Rob biztos volt benne, hogy az ősök leszármazottja, méghozzá szoros ágon. Tartása feszes volt, büszke, nem érzett rajta sarokba szorított helyzete. Robert kicsit félt, hogy sikerült agyonütnie a barátját, de mikor lélegzetét visszatartva fölé hajolt hallotta lassú légzését. Ez megnyugtatta. Ha kiderült volna, hogy halott, egyértelműen ők is azzá váltak volna. Már vagy tíz perce mentek, mikor a férfi megállt egy díszes épület előtt. Ajtaja üvegből volt, egy karcolás sem látszott rajta, csak úgy csillogott a reggeli napsütésben. Ez volt a legfehérebb és a legnagyobb ház az egész városban, nagy tábla hirdette a nevét: casas consistoriales (városháza).

   Középről erkély nyúlt be az utca felé és onnan két zászló. Ahogyan beléptek az üvegajtón vörös szőnyeggel leterített helyiségbe jutottak. Az ajtó mellett magas, dús zöld növények álltak széles cserepekben, a padló pedig ragyogó márványból készült. Balra egy információs pultban fiatal szőke alkalmazott állt és pergő nyelvével utasított egy ügynököt a váró felé.   

   Vezetőjük nem nézett semerre, egyenesen a lift felé haladt. Megnyomta a hívó gombot és türelmetlenül dobolt a számlapon. A lift végre hangos csilingeléssel megállt és kitárult. Szerencsére üres volt, így elkerülték a feltűnést. A férfi megnyomta a gombot és miután az ajtók összezáródtak, lassan fölfelé emelkedtek. Bill arca ugyanolyan nyugodt volt, mint Roberté, de a fiú mégis feszült volt kissé. Nem tudta mi lesz a folytatás, ami bosszantotta egy kicsit, de nem tehetett mást, a sorsra bízta a rendezői szerepet. Spontán típus volt mindkettőjük, így reménykedtek benne, hogy rögtönözésük ismét kihúzza majd őket a csávából, ha arra kerül sor. A lift megállt és kiléptek a hosszú folyosóra. A mennyezet magas volt és ívelt, a falon értékes képek lógtak és díszoklevelek, különböző szolgálatokért. Gömb alakú lámpák világították be a folyosót, amin végighaladtak, rengeteg ajtót maguk mögött hagyva. Jobbra fordultak és beléptek egy terembe. Robert még lopva el tudta olvasni a nevét: Tanácsterem.

  Nem túl bíztató, de legalább tudom, hogy jó helyen járunk- gondolta magában. A szobában egy kör alakú asztal mögött egy férfi ült, aki jóval magasabb és testalkatra is erősebb volt Robertnél. Előtte az asztalon egy névjegykártya feküdt, üdítő és ásványvíz. Mikor meglátta őket, elakadt a lélegzete. Fagyottan nézett rájuk és tekintete a Rob vállán csüngő farkasra vándorolt. Orrát fintorogva húzta föl és alig tudta visszatartani feltörő morgását.

- Van egy kis gond uram...- mondta a vezetőjük.

- Azt látom...- felelte halkan - Mit akartok? Nem féltek ide betenni a lábatokat? Elárasztottátok az egész világot, egyedül ez a hely maradt tiszta tőletek!

- Tárgyalni szeretnék veled.

- Mégis miről? – állt fel az asztaltól.

- Mint tudod az első vámpír talált magának társat, egy alaszkai férfit, Dantét. Létrehozott rengeteg új vámpírt és most olyan tervet sző, ami titeket, vérfarkasokat is érint – a vérfarkasok szót Rob igyekezett nem úgy mondani, mintha hányingere lenne, de ezt nem igazán sikerült megvalósítania.

- És te miért szólsz nekünk? Te talán nem vagy vámpír? Kövesd talpnyaló a gazdád!

Robert arca megmerevedett és fogai hegyén érezte a mérget összegyűlni. Felháborodottan vicsorított, arra készült, hogy rávesse magmát a férfira és kitépje a szívét, de Bill rátette a kezét a vállára. Ez visszatartotta. Még így is forrt az agyában a düh, ezért Bill válaszolt helyette:

- De igen, vámpírok vagyunk... Viszont, veletek ellentétben nekem és neki- bökött Robert felé a fejével- nem volt választásunk, hogy azok akarunk-e lenni! Nem állunk Dante oldalán és veletek együtt megállíthatjuk a művét.

- Mit gondolsz, nekünk talán volt választásunk? Ha nem jönnek létre azok a vérszívók, soha nem kellett volna átváltoznunk! Mi itt békességben élünk és Dante nem akar tőlünk semmit!

- Ó dehogynem...- folytatta Bill kicsit hevesen, mosolyogva. Már őt is fűtötte a gyűlölet, ami a férfiból áradt - Dante éppen egy olyan sereget készül toborozni, amihez képest ti semmik sem vagytok! És a földel egyenlővé tette a városotokat, megöl mindenkit, hogy övé legyen az egyedüli hatalom.

 A feszültség szinte kézzel tapintható volt és mindkét félnek nehezére esett egymás közelsége. Robert magán is érezte, hogy szinte szikrákat hány a bőre és kezd megfagyni minden porcikája, de még tudta tartóztatni magát. A férfi fontolóra vette a szavakat, de arcán látszott, nem tudja mit higgyen.

-  Vajon idejöttünk volna az életünket kockáztatni, ha nem mondunk igazat? – kérdezte Robert mosolyogva, mert úgy érezte már képes higgadtan beszélni.
A férfi fel-alá járkálni kezdett, kezét maga mögött összekulcsolva, arcán töprengés hulláma futott át. Megállt és rájuk nézett.

- Tegyük fel, hogy hiszek nektek. Akkor mit kérnétek?

- Egy erős csapatot, ami képes megállítani Dantét és körülbelül ötven emberét, mielőtt feltámasztja volt seregét – nézett Rob komolyan a szemébe.

A férfi elgondolkozott. Vegyesen kavargott benne kétség, hogy a vámpírok igazat beszélnek és a félelem, hogy amit mondtak igaz, ezért úgy döntött enged, és félreteszi undorát.

- Hajlandó vagyok alkut kötni veletek. Mivel ez az akció az embereim életét is követelheti, mindenképpen kérek ellenszolgáltatást.

- És mi lenne az? – kérdezte óvatosan Bill.

- Megszerzitek nekünk az ellenszérumot, hogy soha többé ne kelljen átváltoznunk.

- De honnan szerezzük meg?

- Rátok bízom, boszorkány állította elő, ő is szüntetheti meg. De ha megkötjük ezt a szerződést és nem teljesítitek a rátok eső részét, bárhol megtalálunk titeket, és nem fogok szólni az embereimnek, hogy kegyesek legyenek...- sziszegte vészjóslóan.

 Robert összenézett Billel és ő bólintott.

- Elfogadjuk a feltételeket.

- Szerződés megkötve...- nyújtotta Rob felé a kezét a férfi - csak mint üzletember-üzletemberrel...
A fiú kicsit gondolkozott, majd kezet rázott vele, közben pedig igyekezett másra gondolni, nehogy valami sértő megjegyzést tegyen. Látta, hogy ő is ugyanígy van ezzel, de türtőzteti érzelmeit, ezért ő is nyugton maradt.

- Még valami... Akit fogsz, az a bátyám, szóval örülnék, ha levennéd róla kezed.

- Sajnálom...- engedte el Robert a farkast, aki morogva sántikált az egyik sarokba- másképp nem jutottunk volna be ide...

- Azt nem csodálom...- felelte savanyúan a férfi- Mikor akartok indulni?

- Mivel Dante alig három óra múlva készül feltámasztani azokat a zombikat, ezért azonnal indulnunk kell.

- Rendben, nem probléma. A legjobb harcosaimat adom melléd és ajánlom, hogy győzzetek...

- Igyekszünk- mosolyogott Bill, de hangja továbbra sem volt barátságos.

Alig fél óra elteltével húsz megtermett vérfarkas loholt a nyomukban, csöppet sem leplezve ellenszenvüket és felháborodásukat, hogy két vámpír vezeti őket. Minden porcikájuk ellenezte az együttműködést, de a parancsnak nem mertek ellenszegülni.

- Nézd a jó oldalát- mondta Robert Billnek - legalább nem kell velük beszélnünk...

A háta mögül ekkor vad csaholás hangzott fel és Bill elnevette magát.

- Most már legalább tudjuk, hogy értik, amit mondunk...szóval semmi titok!

   A temető nem volt messze a kastélytól, alig száz méter választotta el tőle. Robert felemelte a kezét és a csapat megállt mögötte. Fülüket lelapították és lelapultak a földre, így haladtak tovább. Szétszóródtak, és két irányból elkezdték körbevenni a temetőt, Bill és Rob pedig a bejárat felől mentek, ahogyan előző nap Dantéval megállapodtak.

   Dante katonáit érdemük szerint temettette el, a legjobbak középen voltak, és ahogy csökkent erejük és bátorságuk, úgy helyezkedtek el kifelé sírjaik is. Robert úgy gondolta, Dante középen fogja kezdeni, ezért óvatosan arra felé vette az irányt, de attól, amit látott, szinte megállt a szíve. Bár még csak a sírok elejénél jártak, mindegyik nyitva állt. Fedőlapjuk eltolva, belsejük pedig üresen tátongott. Szaporábbra vette a lépteit, egyenesen a temető közepe felé, és már szinte rohant mikor meghallotta őt. 

   Hangja, akár egy angyal szárnyalt a sírhantok fölött mennyei melódiát zengve. Valami csodálatos dalt énekelt, számára ismeretlen nyelven, és közben végig mosolygott. A dal szívet tépő volt és Robertnek két kézzel kellett átkarolnia egy fát, hogy oda ne rohanjon Norahoz. Kettős érzés tombolt benne, legszívesebben kiragadta volna a lányt a sírok közül és elmenekült volna vele, de a szerencsétlenül járt fát sem morzsolhatta össze szorításában, mert észrevették volna a zajt. Ha ekkor Bill nem lépett volna a háta mögé, talán megtette volna valamelyiket, így viszont megdermedve a tehetetlenségtől egyhelyben maradt. Miközben a lány énekelt kék és fehér fénynyalábok lövelltek ki testéből, egyenesen az egyik sír felé. A fény könnyedén félrelökte a mázsás követ és körülölelte a benne nyugvó vámpírt. Lassan felemelte és talpra állította, majd kétszeresére nőve, hatalmas robajjal a testébe szállt. A fény kihunyt, mintha csak a vámpír szívta volna magába a férfi pedig leesett a földre és köhögni kezdett. Mikor abbahagyta a zihálást, felállt és ránézett Dantera:

- Uram, visszahoztál, ahogyan ígérted és én szolgállak téged, hűen, ahogyan előző életemben tettem.

Dante gonoszan mosolygott Nora éneke pedig foszlányaira bomolva elhalkult. Ugyanebben a pillanatban az őket körülvevő vámpírok meghajoltak a fejedelem előtt és vészjósló moraj futott át a soraikon.

- Elkéstünk...- suttogta szomorúan Bill.

- Nem...nem késtünk el...harcolunk, akár az életünk árán is. Dante nem nyerhet, ameddig én élek!