1. fejezet – Prológus
1841. június 23. Alaszka
Ragyogó tavaszi délután volt ezen a napon. Bár hűvös szél süvített, hó egy szem sem esett, ami ritkaság volt a környéken. Az eget egyetlen bárányfelhő sem takarta el, a nap sugárzó fénye pedig kellemes meleggel töltött el embert és állatot egyaránt.
Mr. Wade éppen egy vad tenyészmént próbált nyugalomra bírni istállójában. A gyönyörűséges állatot nemrég vásárolta jó pénzen egy kereskedőtől, de a megszelídítése rá maradt. Az állat egyetlen szolgát sem tűrt meg a hátán, egyik legjobb cselédjüket úgy vetette a földre, hogy többet nem kelt föl onnan. Ez Mr. Wadenek azonban cseppet sem jelentett gondot, sohasem kötődött egyetlen szolgájához sem.
Fekete hajáról és összeráncolt homlokáról patakzott a veríték, miközben az ágaskodó lovat próbálta sarkantyújával a karám felé terelni. Megmarkolta a szár végét, behúzta az állatot a helyére, egy gyors és erős mozdulattal kikötötte, majd leporolta nadrágszárát.
Sikoltás hasított a levegőbe. Egy asszonyé. Mr. Wade felemelte a fejét és a ház felé meredt. Egy néger rabszolganő igyekezett felé, hosszú szoknyáját két kezével húzva föl, nehogy elbotoljon nevetségesen nagy papucsában. Már messziről integetett és kiabált valamit, de a szél eltompította hangját. Mikor végre a karámhoz ért, hátát a falnak támasztva fújtatott, majd mikor megnyugodott felnézett.
- Nagyuram! A felesége… a felesége…- többet nem tudott kinyögni, Mr. Wade pedig rohanni kezdett a ház felé. Meg sem állt, amíg fel nem ért az emeletre, ahonnan a hang jött.
Berontott a szobába, ahol fehér párnák között, kimerült, de mosolygó arc pillantott rá. A nő hosszú fekete haja kibontva hullott vállára, barna szemében megtört fény csillant, ahogyan a szoba másik végébe mutatott. Keze ólomsúlyúnak tűnt, pedig épp hogy csak elemelte a karját a vánkostól és a férfi akaratlanul is elérzékenyült, mikor a feleségére nézett. Mr. Wade megfordult és egy másodperc elteltével karjaiban egy kis fehér csomagot érzett.
- Egészséges kisfia született Uram, gratulálok- igazította meg az orvos régimódi szemüvegét.
Ő volt az egyetlen a faluban, aki gyógyítással foglalkozott, nagy tiszteletnek örvendett és elismerés övezte minden lépését. Ebben az időben csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy orvost hívjanak, a szegényeket emberszámba sem vették. A sikátorok bűzlöttek, aki betéved egy ilyen helyre, nem jött ki élve. A kevés gyógyszer mellett a higiénia volt a legfontosabb ahhoz, hogy egészségesen éljenek.
Az orvos elpakolta műszereit barna táskájába, majd megszólalt:
- Én rám itt már nincsen szükség, még egyszer gratulálok! Nagy szükség van a fiúkra ezekben a nyomorúságos időkben…
- Hogyan hálálhatnám meg a segítségét?- nézte elérzékenyülten Mr. Wade békésen alvó gyermekét.
- Ez a munkám - mosolygott az orvos - Én örülök a legjobban, ha láthatom egy új élet létrejöttét. Ég önnel - emelte meg széles karimájú kalapját, majd kiment.
Mr. Wade odalépett feleségéhez és kezébe adta a kis jövevényt.
- Büszke vagyok rád Sarah… Ez a fiú lesz a város legokosabb, legügyesebb és legszebb gyermeke! Minden tudásomat és vagyonomat rá hagyom és a legjobb tanítókat fogadom mellé.
- De mi legyen a neve?- lehelte bágyadtan Sarah és kinyújtotta kezeit a csöppség felé. Mr. Wade óvatosan a karjai közé helyezte, mire erőtlen, de boldog mosoly jelent meg a nő arcán.
- A neve legyen Dante. Nézd meg, már most milyen ez a gyermek. Látszik rajta, hogy nagy emberré fog válni egyszer…
***
1861-ben járunk. Húsz év telt el azóta, hogy a kis Dante világra jött. Apja megtartotta ígéretét és a legnagyobb gonddal nevelte, beiktatva a társadalmi élet fortélyaiba. Megtanította, hogyan viselkedjen arisztokratához méltóan egy társaságban, hogyan védje meg érveit és hogyan irányítsa a birtokot úgy, hogy az gyarapodjon a keze alatt. Tanítói kiskora óta foglalkoztak vele, beszélte a latint és a görögöt egyaránt, matematikát, csillagászatot és történelmet tanult. Szorgalmas gyerek volt, mindenki szerette.
Dante arcát megkönnyebbülés töltötte el, mikor a gabonatáblák között vágtázott. Ez volt az egyetlen hely ahol önmaga lehetett és nem kellett álarcot mutatnia a világ felé. Nem kellett azzal törődnie mit gondolnak róla az emberek, és milyen benyomást kelt bennük, egyszerűen az lehetett, aki valójában volt.
Sarkát lenyomva ösztökélte a lovat gyorsabb tempóra és szinte égette a vágy, hogy ujjongjon. Fekete göndör fürtjei lobogtak a szélben, vászon inge minden résén áthatolt az áramlat, kellemesen hűsítve felhevült testét.
A lány, akit szeretett igent mondott neki! Soha nem reménykedett ebben. Mindig csak távolról figyelte őt a fogadásokon, nem mert a közelébe sem menni, annyian rajongták körül. Félt, hogy kosarat kap, amit apja nem tudna megbocsájtani neki, és összezúzná a szívét a csalódás.
Lorna volt a falu legszebb leánya, rengeteg kérő vágyakozott utána. Mindemellett szelíd és kedves is volt, egy földre szállt angyalka. Új világoskék bársonyruháját apró virágok díszítették, ami derekától majdnem egészen a földig leért, éppen csak apró fekete cipőjét hagyva szabadon. Hosszú szőke haja gondosan elrendezve ékesítette pici szív alakú arcát. Maga volt a törékenység. Mindemellett köztudott volt, hogy férfiakat meghazudtoló módon lő íjjal, lovagol és fut. Más volt, mint a többi lány. Életrevaló, bájos teremtés, aki ha elneveti magát, megszakadnak utána a férfiszívek. Dantét büszkeség öntötte el. Lorna, ez a drága Lorna már az övé! Ifjú szíve csordultig telt szerelemmel, és úgy érezte szétreped ennyi feltörni készülő érzéstől.
Tisztán emlékezett a napra, mikor Lorna a szüleivel ellátogatott hozzájuk. Fejét szerényen lehajtotta és kerülte a pillantását. Hosszú fekete szempillái alól kérdőn nézett fel rá, arcát pír öntötte el és röpke mosolyt villantott rá.
- Lányom Lorna…- mutatott felé Mr. Cade – és feleségem Eva.
- Kerüljenek beljebb és érezzék otthon magukat- szólt Dante tisztelettudóan és az illatozó teásbögrék felé invitálta vendégeit.
- Szóval ön Dante Wade, ha nem tévedek. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, mi még nem találkoztunk- nyújtott kezet Mr. Cade - Sok jót köszönhet önnek ez a város.
Lorna elfordult, de így is tudtam, mosolygott. Az ebédet követően, ami fenséges vadpörköltből állt Dante kapta azt a feladatot, hogy körbevezessem Lornat a házban, miközben a többiek politikáról vitáztak. Miután elmesélte neki családfájának történetét a portrék folyosóján, csak egy szoba maradt hátra.
- Ó hát ön itt éli napjait?- nézett körbe Lorna, kezeit a háta mögött összekulcsolva- Nem unalmas folyton csak tanulni?
Annyi báj csendült hangjában, és annyi finomság, amennyivel Dante még sohasem találkozott.
- Nem csak tanulással töltöm az időmet kisasszony- vonta össze a szemöldökét - Lehet, édesapja elfelejtette említeni, de egyik kedvenc tevékenységem a lovaglás.
- Valóban? Erről nem beszélt. Annyira titokzatos… Különleges…
Lorna arcán furcsa érzelem tükröződött. Olyan, amit Dante elképzelni sem tudott. Szenvedély. A megnyújtott, lassan formált hangok úgy hagyták el a száját, mintha méz cseppent volna az ajkairól, szavak helyett. Minden nagyon gyorsan történt, Dante felfogni sem tudta. Arra eszmélt csak, hogy a szoba túlsó felében préselődik a falhoz, és a lány igéző szemei az övébe fúródnak. Nem értette, hogyan történhetett ez, de nem volt ideje ezen gondolkodni, Lorna nekiesett és vadul csókolni kezdte. Dante egy pillanatig ellenkezett, aztán megadta magát. Hevesen visszacsókolt és kezével magához húzta a lányt. Végigszántotta sűrű haját és belélegezte finom illatát. Ajka puhán érintette a lányét, aki végigcirógatta Dante állának ívét.
- Szeretlek. Amióta először megláttalak- suttogta- Mondj akármit ennek meg kellett történnie Dante…
Fejét dacosan oldalra fordította és kérdőn nézett rá. Zöld szemei, mint az azúr, ragyogtak, arca kipirult a csók hevétől, még gyönyörűbbé téve azt. Dante lélegzete elakadt, majd mikor újra levegőhöz jutott reszelős hangon megszólalt.
- Én is szeretlek Lorna…- nyögte – De szabad-e elhinnem ezt neked? Annyi kérő epedez utánad, miért választanál pont engem?
- Mert te vagy a legjobb mind közül…
- És édesapád mit mondana, ha megtudná?
- Örülne neki, mert tudná, hogy jól választottam és boldog leszek…
A lány szavai határozottak voltak, és Dantenak akaratlanul is hinnie kellett neki.
- Akkor mondjuk meg neki most rögtön!- sürgette Dante - Én is ott akarok lenni, mikor megtudja, hallani akarom, hogy áldását adja ránk.
Lorna bólintott és maga után húzta a bódult fiút. Kézen fogva lesétáltak a lépcsőn és megálltak a beszélgetők asztalánál. A társaság már befejezte a lakomát, halk duruzsolással vitatták meg a legérdekesebb történeteket, a város mindennapi életét és pletykáit. Mikor meglátták a két fiatalt összekulcsolt kezekkel, néma csönd támadt. Vegyes érdeklődéssel várták a magyarázatot, és nem Dante volt, aki belekezdett.
- Édesapám- szólalt meg Lorna – be szeretnék jelenteni valami nagyon fontosat…
- Mondd gyermekem, mi lenne az?
Lorna egy percig sem habozott, kihúzta a hátát, csengő szavai tisztán és érthetően zengtek a teremben.
- Megtaláltam azt, akit idáig kerestem. Dantét választom.
Szavai kijelentőek voltak, nem kérőek, ellene szólni szinte lehetetlen lett volna. Ki az, aki szembe tud szállni egy ilyen akarattal?- gondolta Dante. Az asztalnál még mindig feszült csönd honolt, majd szinte egyszerre ujjongás tört fel az emberek torkából. Pezsgős üveg dugója durrant és poharak koccintása visszhangzott mindenhonnan. A két asszony az esküvő részleteiről kezdett el beszélgetni, Mr. Cade és Mr. Wade pedig áldását adta a fiatalokra, akik boldogan ölelték át egymást.
- Nem megmondtam, hogy sikerülni fog? – lehelte Lorna, hogy csak a fiú hallja.
Ettől kezdve megváltoztak Dante napjai. Nem járt más az eszében, csak Lorna. Képtelen volt másra figyelni, mert ha gyönyörű alakjára, csilingelő hangjára gondolt teljesen összezavarodott.
Most is, mikor a gabonatáblák között vágtázott, ez a nap jutott eszébe. A legboldogabb nap az életében. Ahogyan átjárta a szabadság és a gondtalanság érzése, nem is tudott másra gondolni csak erre a csodálatos napra.
De ez is oka volt annak a szörnyűségnek, ami történt. Egy nyúl ugrott a ló lábai elé, amitől teljesen megbokrosodott az állat. Dante kétségbeesetten próbálta lenyugtatni a musztángot, de hiába. Veszettül száguldani kezdett, Dante pedig kiejtette kezéből a gyeplőt. Ráhajolt a ló nyakára, így próbált megmaradni rajta, de a ló rúgott egyet, és levetette magáról Dantét. A fiú lába beszorult a kengyelbe és a vágtató ló magával ragadta. Hiába vergődött kétségbeesetten, nem tudta kiszabadítani a lábát, a ló pedig csak rohant, mint akit ostorral űznek. Minden kavics élesen felszántotta az arcát, karját és mellkasát, gallyak és tüskék mélyedtek a bőrébe, és mikor már nem bírta tovább a fájdalmat, teste ernyedten csüngött tovább a lábánál fogva.
Nem emlékezett rá, a ló meddig vonszolta magával, de mikor újra a tudatára ébredt, érezte, hogy alatta sáros föld terül el. Irtózatos fájdalmak gyötörték. Nem bírt megmozdulni sem, fejéből vér szivárgott és szédült a sorozatos ütésektől. Úgy érezte egyetlen csontja sem maradt épen és bőre lángolt az égő sebektől. Lova már rég elnyargalt a falu felé, ha időben odaér, észreveszik - remélte. Mindig hazatalált, és ez volt a fiú egyetlen esélye.
Teltek az órák és Dantéban már alig maradt élet. Minden légvételre szúró fájdalom nyilallt a mellkasába ezért csak aprókat lélegzett, ami azonban nem volt elég számára. Kínozta a szomjúság, torka kiszáradt és víz után epedezett, hiába. Dante feladta...ha a ló hazatért volna, már itt lennének érte, már megtalálták volna. Most már késő. Minden perc elteltével fogyott az ereje és lassan beletörődött helyzetébe. Nem érdekelte többé az élet, nem tudott többé másra gondolni, csak arra, legyen végre vége a kínzó fájdalmaknak és ragadja el a békés, csöndes halál.
Az este már leszállt és egyre hidegebb lett. Léptek zaja törte meg a csendet. Finom, nőies léptek voltak, amikhez egy karcsú alak társult. Dantenak nem volt elég ereje ahhoz, hogy kinyissa a szemét, de érezte, ahogy az alak lehajolt mellé és megfogta a kezét. Nem tudta, csak a képzelete játszik vele, vagy tényleg szerelme illatát érzi, mindenesetre összeszedte maradék erejét.
- Lorna…- nyögte Dante- hozz segítséget, kérlek…
- Nem Dante. Mire ide érnek meghalsz, azt pedig nem élném túl…
Dante szíve megdobbant a hang hallatán, és bár nem tudta mit jelentenek ezek a szavak, megnyugtatta a lány közelsége. Ha meg kell halnia, kívánhatott volna többet annál, mint hogy ő mellette legyen és fogja a kezét az utolsó perben? A lány halkan sírt, könnyei végigperegtek porcelán arcán, és lágyan cirógatta Dante homlokát. Fölé hajolt és megcsókolta.
- Nem akartam, hogy így legyen. Nem most akartam… de nincs más választásom, még egy utolsó csók így…
Azzal lágyan újra megcsókolta Dantét. Egy kis fiolát vett elő, amiben zöldes folyadék kavargott. Lecsavarta a tetejét és megemelte Dante fejét. Kortyonként nyelette le vele a folyadékot. Dante eszméletlenül hanyatlott vissza a talajra. Lorna felállt és eltűnt az erdőben.
***
Másnap egy szolga talált rá Dantéra a várostól négy kilométerre és azonnal segítséget hívott. Az egész falu a szörnyű balesetről beszélt és alig telt el fél nap, mindenki tudott róla. A Wade házra búskomorság szállt és Dante balesete után nem sokkal Mrs. Wade meghalt. Megszakadt a szíve fájdalmában, és szörnyethalt, mikor meghallotta a hírt. Mr. Wade kettős súllyal a lelkén, de szilárdan tűrte a veszteséget és igyekezte elrejteni minden érzését a szolgálók elől. Ennek ellenére meglátszott rajta a csapás, arca beesett, állcsontja kitüremkedett és szeme lázasan csillogott. Enni alig evett, és félő volt, pár nap és követi a feleségét a sírba.
A cselédek lábujjhegyen jártak nehogy zajt csapjanak. Mr. Wade azzal fenyegetőzött, hogy megvereti azt, aki hangoskodni mer. Ezalatt a két nap alatt a Wade birtok teljesen megváltozott. Annak előtte vidám kacagás és fütyülés közben végezték a dolgukat a szolgálók, és bár nem voltak gazdagok, boldogan teltek a napjaik. Most azonban rettegtek az uruktól, aki ha rosszul csináltak valamit, kegyetlenül megverette őket és szeme villámokat szórt, ha nem tudtak felelni a kérdéseire. Míg Mrs. Wade köztük volt, akár egy angyal irányított mindenkit és mindig, mindenkihez volt egy-két kedves szava, de most egyedül maradtak és csak egymásra számíthattak.
Martha és Jo, a szakácsnő és a kertész véletlenül találkoztak, de azonnal megálltak beszélgetni. Egy félreeső zugba húzódtak, nehogy meghallja őket valaki, legfőképpen a házigazda.
- Hallottad mi történt? Az úrfi nincsen jól. Tegnap véletlenül hallottam, mikor Mr. Wade az orvossal beszélt…
- De hát mi baja van?- kérdezte Jo halkan.
- Az orvos szerint kómába esett. Azt mondta nem sok esély van rá, hogy felébred. Nagyon beverte a fejét, csak reménykedhetünk…
- Jaj, mikkel nem ver minket a sors. Egy ilyen szép, daliás fiú és egyik napról a másikra ez történik…
- Az orvos minden nap meg fogja látogatni, de nem ígért sok jót.
- Én Mr. Wadet is sajnálom. És mi lesz azzal a szerencsétlen leánykával? Most lenne valamikor az esküvőjük.
- Kegyetlen a sors, mindenkivel… még a gazdagokkal is Martha, nem csak a szegényekkel…
***
Az orvos délután érkezett és olyan gyorsan osont be a szoba ajtaján, hogy senki sem vehette észre. Egyszer csak irtózatos hörgés, morgás és ordítás törte meg a csendet. Ajtó nyikorgott és az orvos kifutott rajta, becsapva maga után azt. Arcára félelem ült ki és holt sápadtan rohant fel az emeletre. Kopogtatás nélkül nyitott be a szobába, egyenesen Mr. Wadehez fordult:
- Mi történt önnel? - kérdezte Mr. Wade meglepődve - Úgy néz ki, mint aki szellemet látott…
- Uram… a fia… magához tért.
- De hát ez nagyszerű!- ujjongott Mr. Wade és magához szorította az orvost - ma ünnepelünk! A fiam visszatért!
Az orvost még mindig remegett.
- Megyek, megnézem fiamat!
- Uram! Ne! Ne menjen, könyörgöm! - zihálta kétségbeesetten.
- De hát miért ne? Végre visszakaptam a fiamat!
- Uram… ez nem egészen így van. Megtámadott engem! Mikor lehajoltam hozzá, hogy megmérjem a pulzusát, hirtelen felült, morogni, üvölteni kezdett, kiugrott az ágyból és azt hajtogatta: Most megöllek! Meg kell ölnöm téged!
- Ez egészen biztos?- kérdezte elhűlve Mr. Wade.
- Esküszöm az életemre Uram…
- Mit gondol mi történhetett? Elmebaj? Vagy valami ártó szellem szállta meg?
- Én inkább elmebajra gyanakszom…
Mr. Wade a kezébe temette az arcát és mélyet sóhajtott. Karikás szeme még mindig túl fekete volt az alváshiánytól. Mikor felnézett, halkan és szánalmasan gyötrött hangon szólalt meg:
- Erről ne beszéljen, senkinek kérem… mit gondol meg lehet gyógyítani?
- Nem tudom… ezelőtt még nem találkoztam ilyennel. Reménykedjünk a legjobbakban. Minden jót kívánok önnek Uram… - hadarta az orvos és sietve kiment a szobából. Mielőbb haza akart érni.
Mr. Wade sóhajtva leült karosszékébe és hangosan kiáltott.
- Nessy!
Semmi válasz nem érkezett.
- Nessy, az ég áldjon meg, merre bujkálsz? Azonnal gyere ide, vagy esküszöm, magam tekerem ki a nyakad!
Szapora léptek kopogása hallatszódott és egy tizennyolc év körüli szeplős lány lépett be a szobába. Barna haját egy elgörbült hajtűvel tűzte fel, szakadt kötényét foltokkal toldotta meg. Alázatosan hajolt meg házigazdája előtt:
- Igenis, Uram… hívatott…
Mr. Wade bólintott és türelmetlenül folytatta:
- Mondd meg mindenkinek, aki ebben a házban él és szolgál, hogy aki a közelébe megy Dante hálószobájának, harminc ostorcsapás lesz a büntetése! Értetted?
- Igen, Uram…
- Mehetsz!
***
Mr. Wade úgy döntött, mivel Dante veszélyt jelent a körülötte élőkre, elzárja a társaságtól. Belakatolta az ajtaját és egy lyukat vágatott rajta, amin minden nap ételt és innivalót csúsztattak be neki. Teltek-múltak a napok és nem történt semmi szokatlan. A Wade birtokra újra kezdett visszatérni az élet. A cselédek lassan elfelejtették a pletykákat, amik szerint Dante úrfi már rég meghalt, és a szelleme kísért a házban és újra megtelt a ház vidámsággal, élettel.
Egy nap Nessy, a szolgáló nem kapott semmi munkát. Máskor, ha ilyen napja adódott, rögtön a közeli tóhoz rohant és lábát lógatva a vízbe énekelt. Élvezte a semmit tevést. De ezen a napon nem akart a tóhoz menni. Ott egyedül lett volna és ő éppen beszélgetni akart valakivel. Így a házban maradt és fel-alá járkált, hátha találkozik valakivel. De senki sem akart vele beszélni, mindenkinek valami fontos dolga volt, Nessy pedig unatkozott. Hirtelen eszébe jutott valami. Mi lenne, ha megnézné, hogy van Dante úrfi? Soha senki nem megy a közelébe, pedig egyszerűen csak beteg. Ő is sokszor volt beteg kiskorában és neki jól esett, ha volt mellette valaki. Leemelte a kulcsot a helyéről és kinyitotta a zárat. Nem volt nehéz, csak kétszer kellett elfordítani a lakatban. Az ajtó nyikorogva kinyílt. Nessy belépett a szobába és szeme azonnal megtalálta a fiút.
Dante az ágyában feküdt és látszólag békésen aludt. Mellette a földön tányérok hevertek szanaszét, tele különböző étellel, de egyikből sem hiányzott egy falat sem. Nessy leült az ágy szélére és óvatosan megcirógatta Dante arcát. Dante villámsebesen mozdult és megragadta Nessy csuklóját, olyan erővel, hogy a lány feljajdult, de abban a pillanatban el is engedte.
- Ez hogy lehet?- kérdezte.
- Micsoda, úrfi?- szipogott a lány, vörös csuklóját tapogatva.
- Te vagy az első, akit nem akarok megölni. Vagyis inkább… nem tudok.
A lány remegni kezdett, és a szoba másik végébe húzódott. Riadt szemekkel nézett Dantera és moccanni sem bírt félelmében.
- Ne félj, csak néha tör rám ez az érzés. De olyankor jobb, ha senki sincs a közelemben. Erről apám gondoskodott is. - morogta Dante bosszúval a hangjában - Mi a neved cseléd?
- Nessy.
- Nessy… mióta dolgozol a birtokon?
- Alig fél éve Uram.
- Akkor most menj, mert ha még egy percig maradsz olyat fogsz látni amit nem kéne Nessy…- suttogta Dante vészjóslóan, arca gonosz vigyorba torzult.
Nessy sikítva kirohant a szobából nyitva hagyva maga után az ajtót. Dante bosszútól fűtve illant ki utána, de nem foglalkozott többet a csitrivel, egyenesen a lépcső felé rohant.
- Apám! – ordította teli torokból.
Nem esett nehezére megtalálnia, az elmúlt időben valahogyan kifinomultak az érzékei. Egyből tudta hol kell keresnie. A dolgozószobában volt, és egy tervrajz fölé hajolt.
- Apám… rég láttalak- sziszegte fogai között, miután belökte az ajtót.
- Istenem segíts…- nézett föl Mr. Wade.
Hátrálni kezdett, de fia egyre közelebb került hozzá.
- Távozz tőlem! Te nem vagy az én fiam!
Dante dühödten felordított. Nem tudta mi történik vele. Szemfogai megnyúltak és olyan indulatok gyűltek fel benne, amilyeneket még soha nem érzett. Meg kell, hogy ölje…
Pillanatok alatt átszelte a kettőjük között lévő távolságot és lecsapott. Nem volt választási lehetősége. Alig egy másodperc múlva Mr. Wade holtan rogyott össze. Dante egy pillanatig értetlenül nézett, majd kezére pillantott, amiről vér csöpögött a padlóra. Nem tudta miért teszi, de a szájához emelte kezét. Hetek óta most érezte először, hogy ízlik neki valami. Nem volt megállás, ösztönösen cselekedett. Meg sem állt, amíg minden csepp vért ki nem szívott az élettelen testből, majd közömbösen dobta le magáról. Nem maradhatott itt tovább. Már semmi sem kötötte ehhez a helyhez. Homályosan emlékezett arra, milyen volt azelőtt, mielőtt mást is érzett, mint dühöt, de mostanra már semmi sem maradt ezekből. Apja fiókjából kivette a megtakarított pénzt rejtő erszényt és zsebre tette. Többé ez a hely már nem volt az otthona. Anyja meghalt, apja elárulta és megvetette, a lány, akit szeretett, cserbenhagyta a bajban. Többé semmi emberi érzés nem lakozott benne.
Kirohant a házból, és futott. Nem tudta, hogyan tud olyan gyorsan haladni, de nem érdekelte túlzottan. Egy célja volt, menni, menni, minél messzebbre. Megtalálni a világ végét, ahol egyedül lehet magában. Sorra hagyta el a házakat, de egyszer csak egy hatalmas fékezéssel megállt az egyik előtt. Valaki figyelte őt, majd eltűnt egy közeli sikátorban. Fekete összemosódó árny volt, de őt figyelte. Dante követte őt és utolérte. Háttal állt neki, fekete csuklyáját a fejébe húzta, az alja a földet söpörte. Mikor megfordult hangja éles pengeként érte a fiú szívét.
- Dante… már vártalak…
- Lorna.