True

2. fejezet – Egy új nap

2011. szeptember 1. Brooks

   Nora Denwell vagyok, 17 éves és Kanada egy jelentéktelenebb városában Brooksban élek. Itt az év felében tavaszias, kellemes az idő, a másik felében pedig igazi kemény tél nehezkedik a városra. Mindig is vonzott a tél gyönyörűsége, a havas táj szépsége, a fenyőfák sudár égre tekintő koronája, a szél fagyos fuvallata, ahogy az arcomat cirógatja kirándulás közben. A téli erdő hóval borított pompája szinte megigézett, a mező, a víztükör szinte hívogattak maguk felé, mintha hozzájuk tartoznék. Itt érzem magam igazán otthon. A szüleim nem sokkal a születésem után haltak meg, sohasem ismerhettem őket.

   Mr. és Mrs. Denwell fogadott örökbe engem, mikor még egészen kicsi voltam. Nekik sohasem születhetett gyermekük, de nem mondtak le arról, hogy felnevelhessenek egyet, aki elvesztette a szüleit. Mikor megtudták a szörnyű hírt, ahelyett, hogy sírva borultak volna egymás nyakába, rögtön azon kezdtek agyalni, hogyan alapíthatnának mégis családot. Másnap első útjuk a gyámhivatalba vezetett, ahol számtalan üvöltő csecsemő és fel-le rohangászó gyermek közül kiválasztottak éppen engem. Elbeszéléseik alapján, amint a kezükbe fogtak engem, érezték az erőt, ami belőlem sugárzott, ahogy óriási szemeimmel rájuk mosolyogtam. Még abban az órában aláírták a papírt, miszerint törvényesen örökbe fogadtak engem és nekem adták a Denwell nevet. Így lettem hát az, aki most is vagyok.

   Bár Mr. és Mrs. Denwell sosem volt hozzám túl szigorú, megszabták a határokat nekem, mindig megmondták mi az, amit csinálhatok és mi az, amit nem. Így mikor hétévesen paintballozni akartam menni, leültettek és elmagyarázták, miért nem engednek el. A mai napig nem szólítom őket a keresztnevükön, hogy miért? Egyszerű a válasz. Elsősorban megszokásból teszem, mert amióta az eszemet tudom, így hívtam őket. Ez olyasmi, mint a régi fiús regényekben a vezetéknéven szólítás. A másik ok, ami kiváltotta mindezt belőlem, az az volt, hogy sohasem éreztem bensőséges szülő-gyerek kapcsolatot köztünk. Inkább valamiféle lebegő hártyához hasonlítanám, ami rugalmas, nem szakad át, de mégsem olyan, mint egy kőfal. Szeretem őket, és tiszteltem, amiért annyit törődtek velem, de ha akartam, ha nem, ott volt bennem az érzés, hogy én máshová tartozom. Szerettem volna többet megtudni az igazi szüleimről, de sohasem kaptam kielégítő választ. Sokszor próbáltam utána érdeklődni, de a gyámhatóság mindig csak ugyanazt az egy választ adta: ,, A hivatal lépcsőjén találtunk rá a gyermekre, a pólyájába pedig egy boríték volt tűzve, amiben egy kis levélkén egyetlen szó állt, kulcs.”

   Mindössze ennyit tudtam hát az igazi szüleimről. Mr. és Mrs. Denwellt bár nem szüleimként szerettem, igyekeztem mindenben megkönnyíteni az életüket. Így történt az is, hogy kimaradt az életemből a dackorszak és a tinédzser kori lázadás. Mindig nyugodt voltam, még a legkellemetlenebb pillanatokban is megőriztem a hidegvérem, így kevésszer kerültem bajba. De akárhogy is próbáltam, nem tudtam megszabadulni a bennem mélyen ott lapuló kérdésre: Ki vagyok? Honnan származom?

   Sokszor a saját arcom alapján próbáltam elképzelni a szüleimet, és azon tűnődtem, vajon a szemem az édesapáméra hasonlít jobban, vagy édesanyámtól örököltem? Hasonló lehetett a hajszínünk? Vajon tőlük örököltem azt a kis félhold alakú anyajegyet a nyakamon?

   Külsőre teljesen átlagosan nézek ki, bár a bőröm túl fehér. Itt Brooksban az emberek gyakran járnak szoláriumba, főleg télen, hogy magukra erőltessenek egy kis színt, de én hiába próbáltam, eredménytelen volt. Ugyanolyan hókán bújtam elő leizzadva a meleg csövek mögül, mint mielőtt bementem. A hajamat szeretem a legjobban magamon, bár azon sincs semmi különös. Egyszerű, barna árnyalatok keveréke adja a színét, és olyan egyenes, hogy még egyszer sem kellett hajvasalót fognom a kezembe. Nem szerettem, ha valaki az alapján ítéli meg a másik embert, hogyan néz ki, vagy hány kiló vakolattal rejti el a bőrhibáit nap mint nap, így sohasem lehettem én a csajvezér a suliban.

   Ma reggel, mikor álmosan kikecmeregtem a puha ágyból, fokozatosan ugrottak be az emlékek. Elseje van, méghozzá szeptember elseje. Ami egy dolgot jelent, halál... Tavaly év végén költöztünk be az új házunkba, ami azzal járt, hogy át kellett iratkoznom egy másik, közelebbi suliba. Ha a régiben akartam volna maradni, napi két órát kellett volna utaznom, hogy oda jussak, ezt pedig még én sem akartam bevállalni. Minden barátom magam mögött kellett hagynom és magamban áldottam a facebook megalkotóját. Ezüst lap-topom most is ott nyugodott az íróasztalom sarkában és bármit megadtam volna azért, hogy vége legyen ennek az undorító napnak és leülhessek a gépem elé. Félreértés ne essék, kicsit sem vagyok „kocka” de a nyári szünetben egyetlen barátommal sem tudtam találkozni, mert mind külföldön vagy rokonoknál töltötték az egész vakációt. Csak most, az elmúlt egy hétben mikor lassan hazaszállingóztak, tudtam velük beszélni.

   Beléptem a zuhany alá és vártam, hogy felébredjek egy kicsit a meleg víztől. Ez általában segíteni szokott és miután kijöttem alóla, láss csodát, képes voltam akár értelmes, egybefüggő mondatokkal válaszolni a nekem feltett kérdésekre, hanyagolva az „igen” és a „nem” rövidítést. Mikor a tükörbe néztem, ugyanaz a látvány fogadott, mint minden nap, semmi sem jelezte, hogy ma valami szörnyűséges fog történni. Nem szerettem új emberekkel találkozni, mert annyira kötődtem a megszokott arcokhoz, hogy nem akartam elszakadni tőlük. Hideg vizet zúdítottam az arcomba és sikálni kezdtem a fogam, de az agyam egészen máshol járt. Gépiesen kifésültem a hajam, és visszamentem a szobámba.

    A szobámról annyit, hogy ez volt az egyetlen hely, amit igazán a magaménak mondhattam. Közepes méretű padlásszoba volt, még Mr. Denwell alakította ki nekem a nyáron, hogy külön szobám lehessen, távolabb tőlük. Ha egyedül akartam lenni, csak magamra kellett csuknom az ajtót és ledőlni az ágyra. A berendezése egyszerű volt, pont ahogyan én szerettem, kevés de ízléses mintával. A kedvenc színeim mindegyike megtalálható volt benne, többek között a bordó, a sötétkék és a drapp. Az ágyam és az íróasztalom nyers, lakkozatlan bükkfából készült, és még mindig éreztem az erdő illatát, ha egészen közel hajoltam hozzá. Az egyetlen dolog, amit kevésbé szerettem benne, az az volt, hogy nyáron kész szaunává változott itt minden. A levegő nagyon száraz és fullasztó volt, de egy ventilátorral és egy ablaknyitással még ez is megoldható volt.

   Egyenként pakoltam be a tankönyveket vászon oldaltáskámba. Nemrég kaptam meg őket az órarendemmel együtt, és az előírás szerint, már az első nap megkezdődik majd a tanítás. Kivettem egy piros és egy kék tollat az íróasztali dobozból, amit csak úgy behajítottam egy oldalzsebbe, majd behúztam az összes cipzárt. Összehajtottam az ágyneműmet és elégedetten nyugtáztam, hogy tűrhetően fest a szoba. Legalább nem fog elájulni Mrs. Denwell ha meglátja...még így is hevert a széken egy-két ruha, a sarokban pedig még a nyári táborból visszamaradt sporttáskám, amiből kipakolni sem volt időm, de az összkép tűrhetően nézett ki, így nem foglalkoztam vele többet.

   Szabadidőmben ritkán voltam otthon, leginkább a közeli erdőben kószáltam. Bár ez furcsán hangozhat egy nagyvárosi embernek, de mégsem volt veszélyes egyedül járni. Az utakat, amiken sétáltam, bejelölték minden turista térképen, a jeleket pedig egyszerűen lehetetlen volt eltéveszteni. Nem számított nekem, hogy tél van vagy nyár, fagy van, vagy éppen megperzsel a hőség, majdnem minden nap tettem egy kisebb kört az erdőben. Az ott élő állatokat tanulmányoztam és feljegyzéseket készítettem arról, hogyan táplálkoznak, csoportosulnak és élnek.

   Nem szerettem, ha idegenekkel kellett beszélgetnem, rangosabb emberekkel, akik persze rögtön azt a kérdést szegezték nekem, mi akarsz lenni, ha nagy leszel? Magam sem tudtam ekkor még, de egy valamiben biztos voltam. Mindenképpen köze lesz a munkámnak az erdőhöz, vagy az állatokhoz, és sohasem fogok egy irodában poshadni és lesni a főnököm óhaját.

    El fogok késni – zsörtölődtem magamban, ahogy sikerült visszazökkennem a jelenbe és gyorsan magamra kaptam még egy vékony dzsekit, ha hűvösebbre fordulna az idő. Zsebre tettem a telefonom és felcsatoltam a kedvenc nyakláncom, ami az egyetlen emlékem volt az igazi szüleimtől. Már akkor is a nyakamban lógott, mikor megtaláltak és kimondatlan szavak, érzelmek kötöttek hozzá.

   Mindig időben értem oda mindenhova, gyűlöltem, ha mindenkinek rám kell várnia, vagy miattam csúszik el valami program. Márpedig most az évnyitómra tartok és nem mondom, jól néznék ki, ha már az első nap egy késéssel nyitnék. Feszült voltam emiatt a helyzet miatt és úgy éreztem, mint akit a mélyvízbe dobnak, hogy tanuljon meg úszni. Féltem, hogy az új osztálytársaim másképpen látják a világot, féltem, hogy megint ki fogok lógni közülük. Nem szerettem a diszkókat, és bár emiatt mondhat bárki koravénnek, én nem tartottam magam annak. Tudtam emellett azt is, hogy nem csak ezzel fogom kivívni az ellenségességüket, hanem azzal is, hogy a tanárok kedvelni fognak, amiért soha semmi zűrt nem okozok. Márpedig egy tanár kedvenc sorsa az azonnali megbélyegzés és kiközösítés. Nem csak magam miatt akartam jól tanulni. Úgy éreztem, tartozom ennyivel Denwelléknek, amiért olyan sokat fáradtak, hogy embert faragjanak belőlem. Bár sohasem említették, hálásnak kellett lennem azért, amit tesznek.

   Még gyorsan kiemeltem a hajam a hátizsák pántja alól, majd elindultam lefelé a padlásszoba lépcsőjén. Vigyáznom kellett, nehogy hasra essek, és úgy manőverezzek, hogy a táska és én is elférjünk egymás mellett. Reménykedtem benne, hogy a cipőfűzőm nem most unja meg magát a hurokban, amit sietve rákötöttem, de szerencsésen leértem a lépcső aljára. Még az volt a mázlim, hogy nem kellett viszketős harisnyát és zubbonyt felvennem, ugyanis a suli nem ragaszkodott a díszegyenruhához. Ha még azzal is vacakolok, tuti, hogy elkések, azon kívül utáltam ezeket a kényszerzubbonyokat. Egyenesen a nappali felé tartottam, amihez széles folyosó vezetett. Ebből nyílt a dolgozószoba, egy háló és egy vendégszoba, és a bejárati ajtó is. A konyhába lépve szalonna és tükörtojás illata csapta meg az orrom és a gyomrom korogni kezdett, ahogyan éreztem az ízét a számban.

   Mr. Denwell már az asztalnál ült, kezében lepedő nagyságú újsággal, ami alig bírta el a saját súlyát. Közben kávét kortyolgatott és elmerült az aznapi hírekben. Mrs. Denwell körülötte sürgött-forgott, és igyekezett egyszerre megfordítani az összes szalonnát és kiszedni a serpenyőből az összes tojást, mielőtt még megéghetett volna. Az edény füle azonban beleért a lángba és keserű füsttel töltötte be a konyhát. Mrs. Denwell gyorsan elzárta a gázt, és az ablakhoz lépett, hogy minél előbb friss levegőt juttasson a konyhába. Még így is köhögnöm kellett párat, mert a fojtogató szag eléggé ingerelt. Ekkor látott meg engem, amint az ajtóban állok és támasztom a falat. Bár az előbb még dühösnek látszott a bűz miatt, ellágyultak a vonásai és jókedvűen rám mosolygott:

- Jó reggelt Nora!

- Jó reggelt!- válaszoltam egy halovány mosoly kíséretében.

- Gyere, ülj le. A reggelid már készen van.

   Egy mozdulattal ledobtam a táskámat a földre és leültem az asztalhoz. Szórakozottan doboltam az ujjaimmal az ebédlőasztal lapján, mire összeverődtek a fém karkötők a kezemen, lágy csilingeléssel. Egy perc elteltével Mrs. Denwell is csatlakozott hozzánk, két tányért és poharat egyensúlyozva a kezében. Az egyiket maga elé tette, a másikat pedig elém. Mr. Denwell előtt már csak az üres tányér feküdt, valószínűleg éhesebb volt ma reggel, mint máskor, így nem várt meg bennünket a reggelivel. Annyira elmélyült az újságban, hogy csak ekkor vett észre.

- Á, Nora, hát itt vagy! Jó étvágyat- tette hozzá, mikor a tányéromon heverő, egyenlőre érintetlen ételre nézett, majd újra eltűnt a papír mögött, magában szitkokat mormogva. Biztos megint valami politikai hírre bukkant...

- Remélem jól aludtál! Ma nehéz napod lesz - szúrt a villájára egy darab szalonnát Mrs. Denwell – Új gimi, új barátok, sok új élmény... - reméltem, hogy nem látta a tekintetemet ebben a pillanatban, ugyanis a legkevésbé új barátokra vágytam – Készítettem egy kis szendvicset. Szükséged lesz minden energiára, mert hosszú napod lesz. Tudod, évnyitó, beszédek, terembeosztás...

- Köszi a szendvicseket. – hűtöttem le a lelkesedését kissé fagyos hangommal. Éreztem, hogy több lelkesedést vár tőlem, de valahogy nem ment! Éppen ezért alig halhatóan suttogtam csak magam elé a mondat végét- remélem, hamar túlesek ezen a napon...

   Mrs. Denwell azonban olyan gyorsan kapta fel a fejét, mint akit villámcsapás ért. Kétségtelen, hallotta amit mondtam. Szemében a haragnak árnyéka sem volt, csupán valami együttérzés féleség. Esetlenül próbálkozott a sablonos szöveggel:

- Ó édesem! – tette le az evőeszközeit, hogy nyomatékosítsa mondandóját – Tudom milyen nehéz ez neked, de hidd el, minden jól fog alakulni. Mi mindig itt állunk mögötted Georgeal és mindig számíthatsz ránk mindenben, te is tudod.

   Ha nem is hatott rám igazán amit mondott, ahogyan mondta, annál inkább. Szavaiból tiszta, hazudhatatlan szeretet csengett ki, és ahogy rám nézett, éreztem, mennyit is jelent a létezésem számukra. Bár az elmúlt három évben fokozatosan egyre kevesebbszer szóltak bele a döntéseimbe, ugyanúgy törődtek velem és azzal, mit érzek, mint mikor még pátyolgatásra volt szükségem. Ez pedig meghatott. Mélyet sóhajtottam és egy kicsit színesebb hangon válaszoltam:

- Igen, és nagyon hálás vagyok érte, tényleg, köszönöm. Igyekszem jól érezni magamat ma – hadartam, mert ezzel ki is fogytam az érzelgős témájú szavaimból – de ha most nem indulok el, el fogok késni. – felálltam és a mosogatóba tettem a tányérom. – még meg is kéne találnom azt az épületet.

- Khmmm, Nora! – nézett fel az újságból Mr. Denwell kerek szemüvegén át. – Ezt ne hagyd itthon, most nyomtattam ki neked, gondoltam, már nem lesz időd utánanézni.

   Felém nyújtott egy összehajtogatott papírlapot én pedig elvettem tőle. Széthajtogattam és ma először mosolyodtam el őszintén.

- Tudod, a google mindig jól jön. – kacsintott rám komiszul. Legalább azt elmondhattam magamról, hogy az őseim tudják kezelni a számítógépet és nem mondanak helyette számológépet, mint manapság elég sokan. Érdeklődve néztem a kezemben lévő térkép piros pöttyökkel szegélyezett útvonalát, és a nagy x betűt, ami az iskola helyét jelezte. Nem volt túl messze, és nem messze az úttól futott párhuzamosan az erdő széle is. Mrs. Denwell hirtelen közel hajolt hozzám és a fülembe súgott, amitől hangosan kacagni kezdtem.

- Most meg mi van? – zsörtölődött Mr. Denwell, amiért kihagytuk a beszélgetésből.

- Ááá. Semmi. Csak véletlenül csiripeltek a madarak, valami olyasmit, hogy azért kaptam a térképet, nehogy az első helyes sráctól kérdezzem meg az utat! – mosolyogtam könnyedén.

   Mr. Denwell arcát fokozatosan vörös foltok lepték el, mígnem egészen el nem pirult. Egy szúrósabb pillantás lövellt a felesége felé, majd hebegve hozzám fordult:

- Ezt csak viccből mondtam, nehogy komolyan vedd. Azzal a jómadárral meg még számolok- mosolyodott el – Minden esetre vigyázz magadra. – Magához szorított és megpaskolta a vállam. Ingéből dohány és mentol szag keveréke áradt, ami nélkül már el sem tudtam volna képzelni őt. – Indulj.

   Kulcs fordulását hallottam a zárban, majd kiléptem a folyosóra. Mr. és Mrs. Denwell szorosan átölelve egymást nézett rám, és én rájuk mosolyogtam. Olyan jó volt együtt látni őket. Külön- külön is nagyszerű emberek voltak, de csak egymás mellett lehettek igazán önmaguk. Amiben az egyikük esetlenebb volt, az a másiknak az erőssége volt és fordítva. Mint egy játékban. Én voltam a harmadik tag, a joker.

   Elindultam, végig a hosszú, régi folyosón és befordultam a lépcsőházba. A legfölső emeleten laktunk, és bár gyalog is lemehettem volna a lépcsőn, mégsem volt aznap kedvem hozzá. Bezártam magam mögött a liftajtót, és megnyomtam a földszint gombját. A lift komótosan süllyedni kezdett velem és úgy éreztem, mintha a vesztőhely felé vinne kínos lassúsággal. Sorra elhaladtak mellettem az emeletek, míg hangos zökkenéssel meg nem állt a felvonó. Kiléptem hát, és nagy levegőt véve elindultam a ház kapuja felé. Szaporábbra vettem a lépteimet, és nekifeszültem az ajtónak. Kitártam amilyen szélesre csak lehetett és kiléptem az utcára. A szeptemberi szél lágyan kapott bele a hajamba és megsárgult falevelekkel röpítette tele. Felemeltem a fejem és csak egy szó járt a fejemben: megcsinálom. Majd elindultam a leendő iskolám felé.

­***

   Kicsit sem siettem, annyi időm maradt, hogy kétszer is megtehettem volna a távot, anélkül, hogy elkéstem volna. Ahogy balra néztem, nyüzsgő kocsik tömkelegét láttam, és erőszakos dudálás, szitkozódás ütötte meg a fülem. Mindenki munkába tartott és a feszültség csak úgy pattogott a levegőben, ahogy csikorgó kerekekkel előzték meg lassabb társaikat az autósok.

   De nem sokáig láttam ezt magam előtt. A szemem messzebbre kalandozott, túl a kocsisorokon, egészen az autóút mellett elterülő tisztásig. Meghitt békességet árasztott, erős kontrasztot mutatva a városi élettel szemben. Bár a fojtogató kipufogógáz betöltötte a levegőt, az orrom akkor is rátalált annak a bizonyos zöld illatnak a foszlányaira. Az erdő aromájára. A kísértés hullámként tört rám, hogy berohanjak a legsűrűbb lombok közé, ahol senki sem láthat. Ott tölthetném az egész napot – gondolkodtam – távol az emberektől. Az ördög és az angyal egyszerre szólalt meg bennem: Menj! Hív az erdő, a szabadság! ... Ne menj! Számítanak rád!

   Hogy legyőzzem a kísértést és mindenki szerint, „helyesen” cselekedjek, elővettem a táskámból a sötétkék ipodomat és elindítottam a legzúzósabb számot rajta. Ha ki akartam kapcsolni az agyam, nem törődni a külvilággal, ez mindig segített. A hangos együtemű taktusok és lüktetések elnyomták a belső hangot a fejemben és nem engedték, hogy újabbak alakuljanak ki. A hangerőt a maximumra tekertem és cseppet sem érdekelt, ha az idős nénik elborzadva mértek végig, mikor elhaladtam mellettük.

   Mikor elértem a főút végét, egy halk sóhajjal jobbra fordultam, végleg búcsút intve a lehetőségnek, hogy az erdőbe fussak. A kereszteződés gyalogos lámpája éppen abban a pillanatban váltott zöldre, mikor ránéztem és nyugodt szívvel, de tompa fejjel leléptem le a járdáról. Alig tettem pár lépést előre, mikor éles gumicsikorgással egy fekete motoros kanyarodott be a sarkon. A motor váza vakítóan verte vissza a napsugarakat és egy pillanatra össze kellett hunyorítanom a szemem, annyira elvakított. Égett gumiszag csapta meg az orrom és láttam a fekete sávokat, amit a kerekei a betonon hagytak. Bár alig egy másodpercre csuktam be a szemem, mikor kinyitottam, a szívem hirtelen eszeveszett tempóban kezdett zakatolni. Túl gyorsan jön! – gondoltam- Nem fog tudni megállni!

   Minden porcikámba jeges halálfélelem kúszott és teljesen megbénított. Századmásodperceken múlt az életem, mégis képtelen voltam bármit tenni ellene. A motoros valószínűleg nem vett észre, mert csöppet sem lassított. A motorja úgy bőgött, mint egy vadállat, ami éppen széttépni készül prédáját. Pár méter választott csak el tőle, és szinte éreztem a fém ízét a számban, az óriási súlyt, ahogyan rám nehezkedik, hogy összelapítson. Nem! Ez nem fog megtörténni, legalábbis nem ma!

   Hirtelen eloszlott a köd az agyamból és a fagy nem bénított meg tovább. Mint aki sóbálvány átokból szabadul, villámsebességgel ugrottam hátra teljes erőmből, éppen akkor, amikor a motoros irtózatos csikorgással fékezni kezdett. Belehajtott egy óriási pocsolyába, és telefröcskölt mocskos sár lével, majd végleg megállt szinte közvetlenül előttem. Ha nem lépek hátra, elkerülhetetlen lett volna, hogy kivasaljon, így viszont egy enyhe sokkal, a legkisebb karcolás nélkül megúsztam. Még mindig a torkomban dobogott a szívem és ijedten néztem a fekete bőrdzsekis alakra, aki még mindig vasmarokkal szorította a kormányt. Nem tudom más ebben a helyzetben mit tett volna, de én csak álltam egy helyben és igyekeztem eltűntetni a fojtogató érzést a torkomból.

   Úgy éreztem, ebben a pillanatban képtelen lettem volna megszólalni. A motoros fél lábbal letámaszkodott a földre, dőlt helyzetbe hozva magát és a járgányát majd anélkül, hogy levette volna a bukósisakját belebámult a szemembe. Az ellenző miatt nem voltam benne biztos, de kéknek láttam a szemét és felettébb mélynek. Fekete írisze maximális méretére nőtt, alig egy vékony sávnyi színt hagyva maga körül. Érzelemnek azonban nyoma sem tükröződött bennük, a fiú láthatóan cseppet sem volt izgatott a történtek miatt. Kellemetlen volt a tekintete, de ha akartam sem tudtam volna levenni róla a szemem.

- Minden rendben?- kérdezte közömbösen, mintha nem is érdekelte volna a válasz.

   A hangja valahogy különleges volt. Mikor meghallottam, ugyanazt éreztem, amit a tekintetében látni véltem. Mintha semmi különös nem történt volna az elmúlt egy percben. Valahogy a fagyossága ellenére is megnyugtató volt a hangja, pedig legszívesebben a pokolba küldtem volna a bunkóságáért. Mégis, ahogy elérték a szavai a fülem, többé nem tudtam haragudni, egyszerűen csak megzavarodtam. Hogy lehetnek valakiben ekkora ellentétek? Hogy lehet egyszerre kedves és bunkó? Hogy lehet a személye megnyugtató és idegborzoló egyben?

- Igen...semmi bajom. – nyögtem ki nagy nehezen, mikor rájöttem, hogy már egy ideje válaszra vár.

   Az alak nem kérdezett többet, kirúgta a támasztékot és gázt adott, mire a motor hangosan felbőgött. Köszönés nélkül süvített el egészen az út végéig, akár egy puskagolyó, majd végleg eltűnt a szemem elől.

   Az egyetlen dolog amit furcsálltam, az a tökéletes higgadtsága volt. Normális esetben le kellett volna ugrania a motorról és ordítoznia, hogy lehetek ennyire felelőtlen, vagy legalább ijedten fognia a fejét, amiért majdnem elgázolt, mindenesetre több érzelmet kellett volna mutatnia. Talán mindvégig tudta, hogy nem fog bajom esni? Vagy csak egyszerűen nem érdekeltem annyira, mintha darabokban fröccsentem volna a sárhányójára? Nem tudom, de egy biztos. Ha valamikor, hát akkor ebben a pillanatban nyugtató zenére volt szükségem. 

   Bekapcsoltam hát egy lassú számot, de valahogy most nem akart használni. Kifújtam a levegőt, amit kapkodva szívtam be és igyekeztem egyenletesen lélegezni, de akárhogy is próbáltam letagadni magamban, el kellett ismernem, hogy én a motoros helyett is megijedtem. A ruhámon sárfoltok éktelenkedtek, és valahogy úgy festhettem, mint egy ősember vadászat után. Szép. Így állítsak be egy évnyitóra? Behúzódtam egy kapualjba és egy zsebkendővel megpróbáltam eltüntetni a foltokat, nem mondom, kevés sikerrel. A végeredmény azonban tűrhetőnek tűnt, csak közelről lehetett észrevenni a különböző nagyságú és formájú barna köröket. Mikor ránéztem az órámra, majdnem szívrohamot kaptam. Egy perc és nyolc óra! A suli pedig még jó három háztömbnyire volt, a park után. Rohanni kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam és az sem érdekelt, hogy kiesik a fülhallgató a fülemből, önálló táncot járva. Minden lépésre nekiütődött a nyakamnak és reméltem, nem esik le onnan. A táskám az oldalamhoz szorítottam, így nem volt annyira nehéz és nem akadályozott a futásban.

   Elfutottam a park közepén álló szökőkút mellett, mire galambok százai röppentek a levegőbe, de ez sem izgatott. Mindig is jó futó voltam, de utáltam futni. Ha kellett bárkit leelőztem, de csak a verseny kedvéért voltam hajlandó futócipőt húzni. Boltok és lakóházak mellett rohantam el, de a szemem csak egy épületre fókuszált, ami már ki is rajzolódott előttem. Mikor elértem és az órámra néztem, elégedetten nyugtáztam, hogy alig egy perc alatt sprinteltem le a távot. Most, hogy nem kellett aggódnom, körülnézhettem és szemügyre vehettem a leendő iskolámat.

   Kívülről rendezett, gondozott épület volt, látszott rajta, hogy nemrég festették le, és rendszeresen tisztítják még az ablaküvegeket is. Óriási fa kapuja úgy nézett ki, mint egy tátongó száj, ami minden egyes kitárulásnál elnyel egy diákot. Az iskolához egy parkoló is tartozott, ami tömve volt kocsikkal és motorokkal. Kicsit fájó szívvel állapítottam meg, hogy nem is akármilyenekkel! Alapnak számított a BMW, a VOLVO, a MERCEDES és a KAWASAKI, és ahogy sorra végigfuttattam a szemem rajtuk, el kellett kapnom a fejem. Nem bírtam tovább nézni, ez igazságtalan! Honnan van valakinek annyi pénze, hogy ilyeneket vegyen? Biztos, hogy nem kóstoltatóként dolgoztak egy élelmiszerboltban, hogy megvehessék. Jut eszembe. Nekem minden zsebpénzem abból származott. Nyaranta, ha volt időm, beálltam egy kis pult elé, valami hülye szerkóban, köténnyel a nyakamban és minden embernek igyekeztem lenyomni ugyanazt a reklámszöveget. Mindenesetre így pont elég pénzem volt ahhoz, hogy megvegyem amire szükségem van. Denwellék is adtak ünnepek alkalmával pénzt, de jobban szerettek kész ajándékkal meglepni, mint bankókat nyomi a kezembe, hogy azt válasszak, amit akarok.

   Egy pillanatra nagyot dobbant a szívem. A motorok között kiláncolva megpillantottam egy feketét, ami annyira, de annyira hasonlított arra, amivel majdnem elgázoltak...de nem. Ennek más volt a hátulja. Szélesebb. Vagy csak magamat akartam meggyőzni?

   Mindenesetre igyekeztem elfelejteni hát a polírozott, fénylő csodákat és újra a bejárati ajtóra figyeltem. Nekitámasztottam a kezem és egy határozott lökés kíséretében lenyomtam a kilincset. Az ajtó nehezebb volt, mint amire számítottam és teljes erőmből neki kellett feszülnöm, hogy átpréseljem magam egy kis nyíláson. Rögtön a kapun belül egy pult mögött portás ült, kezében egy telefonnal, amit megállás nélkül pötyögtetett. Nagyon úgy festett, hogy játszik, de ez csak akkor vált bizonyossá, mikor ingerülten az asztalra csapott. Egy pillanatra felvillant előttem a game over felirat, de gyorsan elkaptam a fejem, nehogy meglássa, hogy mosolygok rajta. Hangosan ráköszöntem, mire zavartan kapta fel a fejét és egy mozdulattal becsúsztatta a telefont egy újságpapír alá. Nem jegyezhetett meg minden arcot az épületben, így nem kérdezte tőlem, mit akarok, egyszerűen csak tudomásul vette a jelenlétem, majd egy biccentéssel jelezte is ezt nekem. Ezzel letudott engem és hátradőlve a forgószékében egy jegyzettömbért nyúlt.

   Fellépdeltem a lépcsőn és egy széles előcsarnokba jutottam, ahonnan további lépcsők és termek nyíltak. Már most óriási volt a kavalkád, mindenki össze-vissza szaladgált és szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. Naptól barnára sült arcú diákok néztek rám, de szinte azonnal tovább is rohantak. Kicsit olyan volt, mint a last minute akciók a plázában, mintha mindenki futna, hogy megszerezze a legolcsóbb és legklasszabb cuccokat. A folyosó jobb oldalán piros szekrények sorakoztak, amik mellett fiúk lányok vegyesen pakolták a cuccaikat ki be, hangosan túlkiabálva egymást. A nyár csendessége után szokatlan volt ez a hangzavar, a rengeteg ismeretlen arc pedig kissé elbizonytalanított. Ez az iskola sem sokban különbözött a régitől, ugyanazok a színek és elrendezés jellemezte, de a barátaim most nem lehettek itt, hogy elmeséljék, milyen volt a nyár, hány helyes srác kacsintott rájuk az esti bulikban. Bár ezt annak idején kicsit unottan hallgattam, most annak is örültem volna, ha látom őket, függetlenül attól, mit mondanak.

   Megkönnyebbültem, mikor megpillantottam a „tanulmányi iroda” nyomtatott betűs tábláját egy üvegajtó fölött. Szaporábbra vettem a lépteim, míg közvetlenül az ajtó előtt nem álltam, annyira közel, hogy az orrom is nekinyomhattam volna az üvegnek. Tejfehér, csíkos mintájú üveg volt, így ha akartam volna, sem vehettem volna ki többet a bent történtekből, mint elmosódott foltok mozgását.

   Óvatosan, kissé halkan kopogtattam be, majd benyitottam, mert félő volt, hogy észre sem vették a halk hangot. A szoba fele akkora volt, mint egy osztályterem, három kisebb részre bontva. A padlót lakozott parketta borította, amire itt-ott mintás szőnyeget terítettek le, ezzel is színezve a szoba hangulatát. Középen kis fallal elválasztva három fehér pult állt, ami olyanná tette a légkört, mintha bankba léptem volna. A jobb szélső pult mögött ülő nő, szinte azonnal észrevett és mosolyogva intett magához, vállával telefont szorítva a füléhez. Éppen egy hívást intézett, de ez nem zavarta abban, hogy rám is figyeljen. Leültem elé a székre, de a szemem sarkából továbbra is őt figyeltem. A nő középkorú lehetett, fehér blúzt és fekete szoknyát viselt, ami része lehetett a munkakörének, ugyanis a mellette ülő két nőn is hasonló volt. Hamar rövidre zárta a beszélgetést és bár udvariasan, de lerázta a hívót. Most, hogy semmi sem terelte el a figyelmét, rám nézett és mosolyogva intézte hozzám a kérdést:

- Segíthetek valamiben, kedvesem?

   Ettől a kedvesemtől majdnem hányingerem támadt, annyira csöpögött, és talán nem is sejtette, hogy ez csak a nulla IQ-val rendelkező pasiknál jön be. Igyekeztem féken tartani az arcizmaimat, és szemrebbenés nélkül válaszolni.

- Igen. Most vagyok először ebben az épületben és nem ismerem ki magam a folyosókon. Meg tudná mondani, hol gyülekeznek a végzősök?

   A nő arcán megvilágosult mosoly terült szét, és látszott élvezi, hogy tudja a választ. Valóban, ez ritkán fordulhatott elő vele...

- Ó, hát persze. Menj fel a második emeletre és a folyosó végén, jobbra találod a termet, ahová menned kell.

   Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, amit bár most hallottam ebben az iskolában először, tudtam, azt jelzi, már máshol kéne lennem.

- Kösz. – vetettem oda félvállról a szőke titkárnőnek, majd sarkon fordultam és kiviharzottam a szobából.

Még fél füllel hallottam az elégedetlen mormogását, ami megint valami olyasmi lehetett: hogy ezek a mai fiatalok. (Bár megjegyzem, ő sem volt öreg)

   De ennél fontosabb dolog foglalkoztatott. Meg kellett találnom a termet, még az előtt, hogy a tanár megérkezik. Felrohantam a főlépcsőn, kettesével szelve a fokokat, hogy gyorsabban haladjak, és meg sem álltam egészen a tetejéig. Éppen csak egy pillanatig haboztam, míg megtaláltam a helyes irányt és megiramodtam előre a folyosón. Közben fél kézzel egyenként vettem elő a könyveimet a táskámból, hogy legalább ezzel ne kelljen húznom az időt, miután beestem későnek. Mert már nem érhettem be időben. Sorra toltam félre az embereket a tömegben, könyökkel, alkarral egyaránt, míg valaki akkorát nem taszított rajtam, ahogy nekem jött, hogy minden könyvem a padlóra zuhant. Akkora zaj volt, hogy meg sem hallottam a puffanásukat. Gyorsan elkezdtem felkapkodni, de a sok láb között folyamatosan arrébb csúsztak a könyveim, aki véletlenül belerúgott siettében, nem vette a fáradságot, hogy lehajoljon érte.

- Segíthetek? – kérdezte egy bársonyos hang. Megesküdtem volna rá, hogy hallottam már valahol, de nem tudtam hol. Felnéztem és két kék szempár fúródott a szemembe, sűrű fekete tincsek alól. Színben hozzá illő bőrdzseki takarta el látványosan erős felsőtestét, és mikor észrevette, hogy a szemem elidőzik rajta, szája féloldalas ravasz mosolyra húzódott.

- Őőő...igen, jó lenne, köszi.

   Két kezét előhúzta a háta mögül és döbbenten vettem észre, hogy a tankönyveim nyújtja felém. Nem láttam, mikor szedte össze őket, és normális esetben ezt nem hagytam volna annyiban, de most annyira szorított az idő, hogy nem értem rá kérdezősködni. Különben is, komolyan ez a legfontosabb dolog, ha az ember előtt egy ennyire lehetetlenül sármos srác áll, szolgálatra készen? Mindemellett azonban egy belső hang elnyomhatatlanul szólalt meg bennem: Menj innen, gyorsan, mielőtt késő lesz! Most az egyszer hallgattam az érzékeimre, ma sem tudom miért, és elengedtem a pillantását, ezzel együtt azt az érzést is, mintha magához húzna a szemével.

- Köszönöm, de most mennem kell. Már rég a termemben kéne lennem.

   Nem néztem rá többet, mert tudtam, ha megteszem, akármi lesz is a reakciója az elég súlyos hatással lesz rám ahhoz, hogy elveszítsem az önuralmam és butaságot csináljak. Mindig, minden helyzetben tudtam józanul gondolkodni, de kétlem, hogy ez az a helyzet lett volna, hogy kísérletezhessek a határokkal.

   Mikor megláttam a szemüveges idősödő, egyértelműen tanár kinézetű férfit a termem felé közeledni, majdnem felkiáltottam. Hóna alatt egy piros mappa virított és bár komótosan ment, egyértelmű volt, hogy pár lépés és eléri az ajtót. Az alakja már félig eltűnt az ajtó mögött, ami becsapódni készült, mikor megragadtam a kilincset, ezzel nyitva tartva azt. Meglepődve fordult hátra és kérdőn nézett rám. Szemöldökét összeráncolta, majd kicsit lágyabban felcsillant a szeme.

- Ön Nora Denwell?

- Igen – hadartam - elnézést a késésért, nehezen találtam csak ide...

- Semmi gond, jöjjön be és foglaljon helyet valahol, ahol üres széket talál.

   Beléptem az osztályba és körülnéztem. Minden szem rám szegeződött, de próbáltam nem tudomást venni róla. Mint egy vészkijáratot a tűzben, egyből kiszúrtam az egyetlen üres helyet a teremben, és igyekeztem eljutni odáig, anélkül, hogy kiejtettem volna a tankönyveimet a még mindig remegő kezeim közül. Leültem, de nem akartam ránézni senkire sem, főleg nem a padtársamra. Nem éltem volna túl, ha azt látom, nem örül a jelenlétemnek.

   A tanár letette a mappát az asztalra és az osztály felé fordult.

- Most, hogy vége van a nyárnak, lassan tovatűnnek a forró, de békés napok, kezdetét veszi egy új tanév, esetetekben az utolsó, szeretettel köszöntelek benneteket! Tudom, hogy mindenki fáradt a sok pihenés után és legszívesebben azt is kipihenné, de ebben az évben mindent oda kell tennetek, hogy bizonyítsátok, nem hiába ültétek végig ezt a rengeteg évet. Hogy ne húzzam sokáig ezt a kis köszöntő beszédet, rá is térnék a lényegesebb dolgokra. De a hivatalos ismertetés előtt, hadd mutassam be nektek újdonsült osztálytársatokat. – mosolygott rám – Állj föl és mutatkozz be kérlek.

   Elpirulva toltam hátra a széket, és mint egy felelésnél, amire nem készültem egy szót sem, elhadartam a legfontosabb adataimat. Így, hogy egyértelműen kereszttűzbe kerültem, még rosszabbul éreztem magam, és még miután leültem, azután sem tudtam teljesen lehiggadni. Teljes tíz percembe telt, míg biztosan ki mertem jelenteni, hogy senki sem néz engem, egy kósza tekintet sem téved rám senki válla fölött.

   Egyszer csak különös nyugalom hulláma tört rám. A kezem megszűnt remegni, a lábammal sem doboltam izgatottan a padlón és éreztem, ahogyan lassul a szívverésem és a légzésem is. Mi a fene történik? A hullám mellőlem jött, mint valami mentális hipnózis és mikor oldalra fordítottam a fejem, majdnem leestem a székről ijedtemben. Az a fiú ült mellettem, aki segített összeszedni a tankönyveimet! Teljes higgadtsággal nézett a szemembe, mintha arra várt volna, mikor nézek már rá. De ez nem lehet!!! Utolsóként jöttem be a terembe, utolsóként csuktam be magam mögött az ajtót! Hogy került akkor ide? Hogyan ülhet itt előbb, mint én?

   Fél füllel hallottam, hogy a tanár az éves órarendet ecseteli és a szaktermek helyének változását, de nem tudtam erre figyelni. Elővettem az egyik füzetem és kitéptem belőle egy lapot. Sietve ráfirkáltam a mondatot, ami elsőként eszembe jutott és egy kissé ingerült mozdulattal elé toltam.

Hogyan csináltad???!!!Az előbb még nekem segítettél a folyosón most pedig előbb vagy itt, mint én....

    Épphogy csak ránézett a papírra, már írta is a választ. Azt, hogy mikor vett elő tollat, meg sem tudtam volna mondani. Mikor végzett, egy lassú, szinte már-már szándékosan lassú mozdulattal elém tolta a papírt.

Neked is Szia! Az én nevem Robert Culver. Téged hogy hívnak?

   Sohasem szoktam bunkó lenni, márpedig most igenis annak éreztem magam. Ez a nyugodt, udvarias válasz leblokkolt és éreztem, ahogyan kiül a meglepődöttség az arcomra. Szóval Robertnek hívják... Halkan kifújtam a levegőt a tüdőmből, mire elfordult. Hiába tette, így is láttam, hogy magában nevet rajtam. Ezt pedig nem hagyom annyiban. Leírtam a választ és visszatoltam a papírt, legalább olyan lassan, mint ő maga.

Nora Denwell vagyok...de hallanod kellett volna, amikor bemutatkoztam az osztálynak...

    Halványan elmosolyodott, mikor a papírra nézett, majd gyors választ írt. Mikor visszatolta a papírt, a keze hozzá ért a kezemhez, mire olyan érzés futott végig a gerincemen, mintha áramütés ért volna. Felszisszentem, mire elrántotta a kezét és ugyanazzal az értetlenséggel meredt rám, mint amit én éreztem. Lehetséges, hogy hasonló történt mindkettőnkkel? Gyorsan a papírra néztem, nehogy észrevegye, ahogy elpirulok.

Hallottam is...de nem azzal voltam elfoglalva, hanem valami egészen mással...

   Nem tudhattam meg mivel is pontosan, mert ebben a pillanatban szólalt meg az óra végét jelző csengő, de volt egy olyan érzésem, hogy inkább nem is akarom megtudni. Legalább megspórolok egy újabb pirulást. Összehajtottam a papírlapot és elsüllyesztettem a zsebembe. Mikor felnéztem, Robert már egy másik lány mellett ült, aki láthatólag túlpörögve próbálta eladni magát neki. Csak egy pillanatig tartott felmérnem, és tudtam, nem érdekli őt a lány. Elhaladtam mellettük és egy pillanatra rántást éreztem a nadrágomon, de mire odanéztem, már semmit sem láttam.

    Akárhogy is, nekem friss levegőre volt szükségem, így kimentem a teremből és meg sem álltam, amíg meg nem találtam az iskola udvarát. Tettem néhány kört a futópálya mentén, és igyekeztem teljesen ellazulni. Mikor ez nagyjából sikerült, visszamentem a szekrényemhez és előhalásztam a mélyéről egy szendvicset, amit még Mrs. Denwell készített nekem. El sem tudom mondani mennyire jól esett és úgy éreztem feltölt egy kis energiával is. A 789-es szekrényt kaptam meg, ami semmiben sem különbözött a többitől, és esélyem sem volt eltéveszteni, ugyanis pont a folyosó sarkában állt. Elraktam minden felesleges holmimat, csak egy jegyzetfüzetet és egy tollat vettem ki. Most legalább értettem, miért kellett már az első nap tankönyveket hozni. Így, hogy a szekrényben voltak, sokkal átláthatóbbnak találtam őket, mintha otthon, az asztalom tetején tornyosultak volna hegyén-hátán, azon kívül nem kellett hazacipelnem sem őket.

   Visszamentem az osztályterembe, amit most teljesen lenyugodva, minden gond nélkül megtaláltam. A szemem rögtön Robertet kereste, de sehol sem találtam. Mintha a föld nyelte volna el. Jóval a becsöngő után sem érkezett meg, én pedig unottan hallgattam végig a tanár balesetvédelmi oktatását, amit kereken tizenegyszer hallottam eddig életemben, és egyszer vizsgát is tettem belőle. Ez az óra is eltelt, bár a percek kínzó lassúsággal múltak, ahhoz képest, ahogyan az előző órában elszálltak.

   Mikor vége lett az ünnepség minden ceremóniájának, kissé csalódottan, de megkönnyebbülten vettem a hátamra a táskám. Egy halk köszönést intéztem mindenki felé, majd elindultam lefelé. Mikor kiléptem az iskola kapuján, kellemes falevél illatot éreztem és tudtam, ezzel a nappal kezdetét vette az ősz.

   Megindultam hazafelé, lassan átvágtam a parkon, élvezve az utolsó langyos napsütést az évben. Mikor elértem a kereszteződésig, megtorpantam. Az emlékek villámként hasítottak az elmémbe, olyan erősséggel és kivehetősséggel, hogy szinte valóságosnak tűnt. Amit láttam, attól még a szívverésem is elállt egy pillanatra és kényszerítenem kellett magam, hogy levegőt vegyek. Újra láttam magam előtt a bőrdzsekis alakot, aki majdnem elgázolt. A hang, a hang, a hang! Azért volt olyan ismerős! – kattogott az agyam, de bár ne tette volna! Nem akartam elhinni, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges. A bőrdzsekis fiú, akinek éreztem a tekintetét a bukósisakon át...Robert!

***

   Kérdések áradatával a fejemben rohantam fel a ház utolsó emeletére, ahhoz sem volt türelmem, hogy végigvárjam, amíg a lift leér a földszintre. De hát ő neki tudnia kellett, hogy én voltam az. Ő látott engem!

   Próbáltam lelassítani a légzésem, nehogy Mrs. Denwellnek feltűnjön, mennyire zaklatott vagyok, de kevés sikerrel jártam. Felizgatta volna, ha már az első nap így lát, pedig ez most tényleg nem a suli miatt volt! Megálltam az ajtó előtt és vártam egy percet, míg meg tudtam nyomni a csengőt. Hangosan felberregett, de nem jött válasz. Újra megnyomtam, de semmi sem történt, így elővettem a kulcsom a táskámból és kinyitottam a zárat. Mindenhol rá volt fordítva, így cseppet sem aggódtam, hogy valami baj történt.

- Van itthon valaki? – kiáltottam be a konyhába, majd az előszobába, de nem érkezett válasz. Gyakran előfordult, hogy nem értek haza időben, vagy közbejött valami tárgyalás, így nem foglalkoztam ezzel többet, felmentem a padlásszobámba és magamra zártam az ajtót.

   Végigterültem az ágyon hosszában és lehunytam a szemem. Arra ébredtem, hogy valaki kopogtat az ajtómon. Korom sötét borult a szobámra, ezért felkapcsoltam a lámpám, hogy lássak is valamit.

- Bejöhetek? – hallottam Mr. Denwell öblös hangját.

- Persze, gyere csak.

   Mr. Denwell mosolyogva nézett rám, amitől rögtön jobb kedvem lett. Fontos, ha van valaki az életedben, akire mindig számíthatsz.

- Na, milyen volt az első nap?

- Érdekes volt, fogjuk rá.

- Én sem szerettem soha az évnyitókat.

   Visszamosolyogtam és örültem, hogy bár látta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb formámban, azt az évnyitó hatásának tudta be.

- Nézd, nem akarlak zavarni, csak gondoltam szólok, hogy hazaértünk. Neked is jobb, ha tudod, hogy nem kell egyedül lenned ma éjszaka.

- Köszönöm- nyögtem ki, és átöleltem a derekát. Az ő ölelése túl apaiasra sikerült, az enyém pedig túl barátira, de hát ez telt tőlünk, már mindketten megszoktunk és örültünk neki, hogy így alakult.

- Aludj jól.

- Te is!

   Azzal kiment a szobából. Annyira szerettem, hogy soha nem zaklatott értelmetlen kérdésekkel. Mindig érzékeltette, hogy számíthatok rájuk és szeretnek, de sohasem lógtak a nyakamon, hogy minden lépésem ellenőrizzék és nekem ez így volt jó.

   Vettem egy forró zuhanyt, majd pizsamát húztam és elraktam a ruháim. Kipakoltam a nadrágom zsebeit, a fülhallgatóm, az ipodom, de egy valamit sehol sem találtam. A papír, a bizonyíték arra, hogy ami ma megtörtént, valóban megtörtént, eltűnt. Hevesen forgattam ki minden zsebét a táskámnak, de ott sem találtam. Eltűnt, de tudtam, nem hagyhattam el.