5. fejezet – Bűn és bűnhődés
Egy sík terepen jártam, lábam homokba süllyedt, előttem rét terült el, fákkal körülövezve. Sötét volt. Féltem. Elindultam előre, de magam sem tudtam hová. A hold fénye gyéren bevilágította a rétet, de a fák között elveszett minden fényfoszlány, így bukdácsolva haladtam előre. A sűrűből egy világító szempár meredt rám, belenéztem, mire vicsorgó morgás hagyta el a lény ajkát és felém indult. Sarkon fordultam és rohanni kezdtem. Az életemért futottam, de tudtam, hogy hiába, a lény pár ugrással utolért és rám vetette magát. Karmait belém mélyesztette, és fogaival a torkom felé kapott. Ekkor egy hang ütötte meg a fülemet. Erős, magabiztos, de mindemellett tekintélyes hang. Nem értettem mit mond, egy szó volt csupán, ami számomra idegen nyelven hangzott, de abban a pillanatban a lény hátrálni kezdett és eltűnt az avarban.
Kinyitottam a szemem és körülnéztem. Puha ágyban feküdtem, a szobát félhomály borította, és nekem lassan kezdtek visszatérni az emlékeim. Rob hozott ide és menekülök. Menekülök valami olyan elől amit nem is ismerek, csak azt tudom, hogy rosszat akar nekem. Kinyújtóztam, és megdörzsöltem a szemem. Körülnéztem a szobában, ami ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan tegnap délutánról emlékeztem rá. Egy dolog kivételével. A szoba közepén, az asztalon régimódi vázában egy csokor virágot vettem észre, ami kicsit sem volt hétköznapinak mondható. Kék, fehér, fekete, és lila árnyalatokban pompázott, szegélye szaggatott minták ezreiben pompázott, az illata pedig még ennél is különlegesebb volt. Fűszeres, tömény illat, bódító, de mégsem az a fejfájdító illat. Egyszerűen különleges volt, és fogadtam volna rá, hogy bármelyik virágspecialista vagyonokat fizetett volna érte. Vajon Robert tette ide nekem, amíg aludtam? Csak ő lehetett, senki más. A könyv, amit előző nap magammal hoztam, ugyanott hevert, ahol hagytam, de most valahogy vonzott maga felé és nem tudtam ellenállni, kinyitottam. Mikor elhoztam nem figyeltem meg igazán csak levettem a polcról, mégis most láttam csak igazán mihez is van szerencsém. A borítón kacskaringós, kódexszerű betűk hirdették a címet: The dark side
Fellapoztam és elborzadva hőköltem hátra. A szövegeket képek illusztrálták, az egyik alá ez volt írva: Jellegzetes vonások
A kép látszólag emberi arcot ábrázolt, de merev grimaszba torzult, fénylő, vérben forgó zöld szemei hátborzongatóak voltak. Ajkát vicsorogva felhúzta, tekintete a semmibe meredt, és csak egy szó jutott róla eszembe: Gyilkolás.
Az álmom emlékei hidegzuhanyként értek. A könyv fejlécén a vámpírok szó állt, tehát a fotón egy vámpírt láttam. De Robert egyáltalán nem hasonlít ehhez! Soha nem láttam még vámpírt, mikor vérszomj tör rá, de a kép pontosan azt ábrázolta. Tudtam, nem lehetett más magyarázat.
Becsaptam a könyv fedelét, és a sarok felé hajítottam, de egy erős kéz fonódott a csuklómra.
- Én nem tenném…- lehelte Rob szívdöglesztően. A szívem nagyot dobbant, még mindig nem szoktam meg hirtelen megjelenéseit - Látom jártál a könyvgyűjteményemnél is. Megtaláltad a legtöbb információt tartalmazó könyvet. Olvasd, ha szeretnél még többet megtudni rólam, és az igazi lényemről.
- Te is...te is ilyen vagy, ha vérszomj tör rád?- lapoztam fel a könyvet és rámutattam a képre.
- Igen. Ez a természetem része. – mondta hűvös hangon- Viszont én az idő múlásával megtanultam kontrollálni ezt. Ennek ellenére tudnod kell, hogy minden egyes perc amit velem töltesz veszélyes, és az életedbe kerülhet…
- De…
- Nora. Nincs de! Én egy vámpír vagyok és az is maradok. Éppen ezért szeretném, ha hordanád ezt.
Egy kis dobozt nyújtott felém kinyitva, amiben egy ezüst karkötő feküdt. A láncszemeket apró gyöngyök kötötték össze, amikben kékes, metálfényű folyadék kavargott. A következő pillanatban a lánc a csuklómra került, én pedig megigézve néztem a benne lévő kék anyagot.
- Ígérd meg, hogy nem veszed le! Ez az egyetlen módja annak, hogy valamennyire megvédjelek magamtól és minden vámpírtól.
- Miért? Van valami különleges képessége ennek az ékszernek?
- Amíg rajtad van ez a lánc, addig egyetlen vámpír sem érhet hozzád rossz szándékkal. Így ha esetleg nem tudnék uralkodni az éhségemen, képtelen leszek áthatolni a bőrödön.
- Ez hogyan lehetséges?- kérdeztem hitetlenkedve.
- Egyfajta védőréteget képez a bőrödön, egy olyan védőréteget, amin még a vámpírfog sem hatol át. Viszont más külső hatásoktól nem óv meg, nem leszel tőle halhatatlan.
Lágyan a kezébe fogta a kezem és tanulmányozni kezdte a láncot.
- Jól áll.
- Köszönöm - mosolyodtam el.
Robert fáradtabbnak tűnt, mint tegnap és a szeme alatt vastag karikák húzódtak, mint aki egy hete nem aludt.
- Mi történt a szemeddel?
- Szomjas vagyok.
- De hiszen nem is...
- Nem látod? Valóban. Még nem kapott el a vérszomj, de még ma el kell mennem vadászni, mert vészesen fogy az erőm, amire most elég nagy szükségem lenne.
- Mikor mész?
- Minél előbb annál jobb mindkettőnknek...Figyelj. - hadarta- Megígértem Billnek, hogy ma benézünk hozzá. Nem várom el tőled, hogy az egész napot itt töltsd a menedékben, és benne megbízom. Nem merne ártani nekem. Kérlek, mondd meg neki, hogy sürgősen vadásznom kell és nem tudtam eljönni. Jól ki fogsz jönni vele, rendes fickó.
Kissé ijedten néztem. Bár Robert úgy tartja Bill rendes, sokkal inkább vámpírként viselkedett, mint Rob, azon kívül éreztem, hogy megveti az embereket.
- Rendben, akkor majd délután lenézek hozzá. Azért majd utánam jössz?
- Amint végzek...talán egy nap. Holnap reggelre egészen biztos, hogy visszaérek.
A kezeit figyeltem és feltűnt rajta valami szokatlan. Az ujján egy zöld gyűrű csillogott.
- Ez honnan van? - kérdeztem a gyűrűre meredve. Arcán rejtélyes mosoly villant.
- Most bonyolult lenne elmondani, de megígérem, hogy elmesélem ha visszajöttem jó?
Talán először alaposabban szemügyre vehettem Robot, amint az ágyam szélén ült. Emberfeletti erejét már messziről sem lehetett figyelmen kívül hagyni, egy harcos ereje rejlett benne, ennek ellenére mégis finom volt a mozgása. Fekete haja robosztus, markáns arcot keretezett, egy ragadozó arcát. Óriási kék szemei igézőek mikor féloldalas mosolyra húzódik a szája...
- Ne aggódj miattam. - simította ki a hajat az arcomból - Nem megyek messzire.
Halk nyikorgást hallottam. Az ajtó kinyílt utat engedve egy elmosódó alaknak. Csak az illatát hagyta maga után, ahogy a párnámra dőlt. A karkötőt nézegettem, majd levettem és zsebre tettem, mert úgy gondoltam a menedékben nem lesz rá szükségem. Hátravetettem magam az ágyon és újra a kezembe vettem a könyvet. Találomra felnyitottam valahol a közepén, és olvasni kezdtem. Növényeket jellemzett, de nem hagyományos növényeket, mindegyikhez valami különleges tulajdonság társult. Kamberon....Veriton...Xentimos...Soha életemben nem hallottam még róluk. Láthatatlanná tesz...Igazságszérum alapja...Elkábít...
A könyv mindenre talált valami hasznos növényt: Gyorsaság, erő...és...halál...továbblapoztam egészen a kategóriák feliratig. A fejléc szerint még mindig a vámpírokról szóló résznél tartottam.
A lapon egy táblázat terült szét, különböző színű cellákkal. Előtte rövid bevezetés. "A napfény nem árt nekik, csak mikor megszületnek...nem alszanak koporsókban, ahogyan a legendákban, de szükségük van némi alvásra. Vérrel táplálkoznak. Csak vámpírokkal és kiválasztottakkal tudnak szaporodni, mert csak ők rendelkeznek egy különleges génnel, ami ehhez szükséges. Megölni nehéz őket, de nem lehetetlen, ez a táblázat szükséges a megértéséhez."
Az első cella kék színű volt és ez állt benne:
"Ha a vámpír fiatal, hatalmi gyűrűje kék színezetű. Ez azt jelenti, őt a legkönnyebb elpusztítani. A hagyományos fa karó elpusztítja, ha a szívébe döfik."
Az alatta lévő sor piros színű volt, és a szöveg szerint, ha a gyűrűje piros egy vámpírnak, már nehezebb megölni, mert középidős. Rájuk nem hat a fakaró, csak a titánium fegyver. Végül alatta egy fekete sáv szerint a fekete hatalmi gyűrű a faj legidősebb tagjainak jele. Őket vámpír nem tudja elpusztítani, és eddig még senkinek sem sikerült. Tehát a gyűrű amit Rob ujján láttam egy hatalmi gyűrű. Viszont az zöld volt!
Lapoztam egyet és meglepődtem, mert a táblázat nem ért véget az első oldalon. Rögtön a lap tetején választ kaptam a kérdésemre. A zöld sáv tetejét egy csillaggal jelölték meg.
" A zöld hatalmi gyűrűvel rendelkező vámpírok különlegesek. Harcosok, akik rendkívül nagy erőt birtokolnak. Az ő elpusztításuk módja sem ismert egyelőre, de egy tudós, Thomas Blakens feltalált egy kémiai vegyületet, ami hat rájuk, kísérleti anyagai viszont eltűntek így a vámpírok továbbra is biztonságban vannak"
Mikor Robra rátaláltam alig élt. Lehetséges, hogy a kórház titkos részlegén ezzel a vegyülettel kísérleteznek? Becsuktam a könyvet és visszatettem az éjjeliszekrényre. Képtelen voltam tovább olvasni, és a falióra éppen három órát ütött. Hogy aludhattam ilyen sokáig?
Lementem a konyhába és összedobtam magamnak egy gyors ebédet. Nem tudtam elképzelni mi folyik a kórházban, de egy valamiben biztos voltam. Akármi történik is, Rob nem fog oda visszaengedni, hogy utána járjak... Bár Robert alig egy órája hagyott magamra, máris egyedül éreztem magam, ezért úgy határoztam, elindulok Billhez a fogadóba. Nekem úgyis gyalog kell mennem, ki tudja, mikor érek oda.
Kiléptem a menedék nyílásán, ami rögtön bezárult mögöttem, egyszerű homokká változva. Gyalog sokkal nehezebben tudtam haladni, a lábam folyton elsüllyedt a forró homokban és úgy éreztem, mintha valaki súlyokat akasztott volna rá.
A friss levegő már annyira hiányzott, hogy ezt sem bántam, a nap forrón sütött, és én elindultam egyenesen a fogadó irányába. Röpke egy óra alatt elértem a város szélét és az első utcánál lefordultam balra.
A fogadó ajtaja nyitva állt, de egy lelket sem láttam, ahogy benéztem rajta, csak a légy zümmögése hallatszódott, ahogy egyik asztalról a másikra szállt. Ekkor akadt meg a szemem az egyetlen mozgó ponton a helység túlsó végében. A pincérnő volt. Kockás kötényében, egy sorozat nyögés közepette hajolt az asztalok fölé, hogy egy koszos ronggyal lesöpörje róluk a bor és ételfoltokat. A morzsákat, amiket a földre söpört hangyák rohamozták meg, és kígyózó sorokban cipelték a padló rései közé.
Beléptem a lengőajtón és bátortalanul tettem pár lépést előre. A pincérnő fel sem nézett, felkapott vagy nyolc üres söröspoharat és minden nehézség nélkül átemelte a bárpult mögötti mosogatóba. Én csak álltam és nem akartam elhinni, hogy nem vesz észre. Megköszörültem a torkom, mire villámgyorsan megfordult. A szeme vadul felcsillant.
- Heló. Elnézést a zavarásért, igazából Billt keresem...Nem tudod, merre van?
A nő úgy nézett rám, mint ahogyan az ember szót hallottam Bill szájából, szín tiszta megvetéssel.
- Á....Szóval te vagy Nora?- mosolygott lesütött szemmel. - Bill már vár téged...de addig is...hmmm...
Hirtelen kialudt az olajmécses apró lángja és a fogadóra félhomály borult. Csak a nyikorgó lengőajtón át szűrődött be némi fény. Suhogást hallottam és a következő pillanatban eltűnt a talaj a lábam alól, mintha repültem volna. A következő pillanatban éles reccsenést hallottam. A hátam sajgott az ütéstől és valami a falnak szegezett. Minden levegőt kipréselt a tüdőmből, sikítani sem tudtam. A nő csilingelő nevetéssel fölém hajolt.
- Bill azt mondta nekem, tartsalak itt, amíg vissza nem jön, de azt nem mondta, hogy nem ebédelhetek...
Azzal hátrébb lépett, levegőt juttatva a tüdőmbe, és abban a pillanatban lecsapott. Fogait a vállamba mélyesztette én pedig felsikoltottam fájdalmamban. Az egész egy másodperc alatt történt. Egy fekete árnyat láttam elsuhanni mellettem, ami letépte rólam a vértől csöpögő vámpírt és teljes erőből a szoba másik felébe hajította.
A pincérnő felhúzta az ínyét és dühösen vicsorította rám megnyúlt szemfogait. Minden porcikám remegett és éles fájdalom hasogatta a vállam. Teljes erőmből szorítottam a kezem a sebre és nem vettem le a szemem a szitkozódó nőről. Egy kéz megfogta a felkarom és magával akart húzni, de a lábaim nem engedelmeskedtek, mintha a talajhoz szögezték volna őket. Egy erősebb rántás azonban mozgásra kényszerítette őket, és megindultam az alak után, akire még mindig nem néztem rá.
A pincérnő feltápászkodott és bosszúsan törölgette tovább az asztalokat, gyilkos pillantást vetve rám. Elfordítottam a fejem és szemügyre vettem a megmentőmet. Bill volt az, bár alig ismertem rá. Arca nem volt az a békés kocsmáros arc, helyette adrenalin és némi félelem tükröződött rajta.
A vállamra nézett, hörgött egyet, és behúzott egy ajtón. A saját szobájába vihetett, mert semmi sem utalt a fogadó stílusára benne. A berendezés modern volt, semmiben sem hasonlított a western filmek hotelszobáira, inkább egy luxusszálloda lakosztályára. Lenyomott egy fekete bőrfotelbe:
- Ne mozdulj!- sziszegte a fogai között és kutatni kezdett egy elsősegély doboz után. Mikor megtalálta, leült mellém és tisztítani kezdte a sebet.
- Megmondtam Rose-nak , hogy ne merjen hozzád érni amíg vissza nem jövök. Arra számítottam Rob jelenlétében nem mer semmit sem tenni veled. Mégis hol a rosszsebbe’ hagytad?
- Vadászni ment és megkért szóljak neked, hogy sajnálja amiért nem tudott eljönni. Au! Ez fájt!
- Ne haragudj... Mindjárt begyógyul...Tudod elég sűrűn kell ilyen szert vásárolnom, mert gyakran előfordul, hogy egy-két vámpír nem tud ellenállni ennyi embernek aki megfordul nálunk és hulla részegre issza magát.
Ők is isznak belőlük, aztán rám hárul a feladat, hogy eltüntessem a nyomokat, mielőtt kijózanodnak.
- De miért hagyod?
- Mert erősebbek nálam, többen vannak és fél perc alatt romba dönthetik a fogadómat, ha ellenállok. Tudod, nem mindenkinek van olyan önuralma, mint Robnak...Többször is megpróbált megtanítani engem, hogyan tudnám könnyebbé tenni az életem, de nekem sohasem ment olyan jól, mint neki...ez a söpredék népség pedig a fáradságot sem veszi, hogy megpróbálja. Kész is. - törölte le a rászáradt vért a karomról. A seb teljesen eltűnt, már csak egy rózsaszín csík jelezte a harapás helyét. Óvatosan megmozdítottam a karom, de csak egy kicsit bizsergett, egyáltalán nem tűnt vészesnek.
- Mikor ismerted meg Robertet? – kérdeztem.
- Mikor megölték a szüleit, velem lógott a legtöbbet, de az volt csak a szabad élet... Azt csináltunk amit csak szerettünk volna...még teljesen újak voltunk, és együtt szegődtünk el egy hadseregbe ami a ,,gonosz” ellen jött létre. Sok évig a gyilkolásnak éltünk és együtt csináltunk mindent. Mi voltunk a menő harcosok, a legjobbak. De idővel én meguntam a folytonos veszélyt...rettegni kezdtem attól, hogy bármikor meghalhatok. Megszöktem és találkoztam a szerelmemmel, akitől Marina született. Itt telepedtünk le, mert ez egy eléggé félreeső hely és azóta békességben élünk távol az ostoba viszályoktól. Rob ha erre jön, mindig beugrik hozzám, és próbál visszacsábítani, de ez nem fog menni neki, már nem vagyok a régi formámban. Te honnan ismered őt?
- Tulajdonképpen már születésem óta ismer engem- fogalmaztam óvatosan, bár ez igaz is volt. Feltűnés nélkül előhalásztam a zsebemből a karkötőt, amit Roberttől kaptam és felcsatoltam a csuklómra. Bill észrevette, de egy szót sem szólt.
- Te is ismered Dantét ugye?
- Ki nem ismeri ma Dantét? – nevetett keserűen – én talán ugyanannyira jól ismerem, mint Rob, ha nem jobban.
- Mesélnél nekem róla?
Bill az ablakhoz lépett és bereteszelte, majd az összes függönyt behúzta.
- Igen, de vigyázz ezzel. Ha lehet, ne emlegesd a nevét, mert kevés helyen nézik jó szemmel, ahol pedig igen, onnan gyorsan tűnj el.
- Mióta ismered őt?
- Azóta, amióta vámpírrá változtatott. – mondta Bill.
- Hát ő változtatott vámpírrá?
- Igen, ő.
- De ugye Robertet nem?
- De, őt is.
Tehát Dante csinált vámpírt belőle, de miért? Bill láthatólag feszült volt valami miatt, de reméltem azért még megtudhatok tőle egy-két dolgot.
- Sohasem bántad, hogy nem lehetsz többé ember?
Bill felnevetett, de inkább gúnyosan, mint boldogan.
- Nem Nora. Az emberi lét esendő és szánalomra méltó. Sohasem kívánnék visszatérni a régi életembe. Kérsz esetleg egy teát?
- Igen, azt hiszem, most jól esne...
Kiment a konyhába és alig két másodperc múlva vissza is tért. Leült velem szemben és tanulmányozni kezdett.
- Pont úgy nézel ki, mint a szüleid...
- Te is ismerted a szüleimet? - Kaptam fel a fejem csodálkozva. Hogy lehet, hogy mindenki ismeri őket csak én nem? Ez igazságtalan.
- Igen, ismertem őket – mosolygott - Édesanyád bátor volt, hogy lemondott rólad, de ezzel megmentette az életedet. Mindketten a jó oldalon álltak és fontos feladatot töltöttek be a rendben. Édesapád harcos volt, a legjobb, akit valaha ismertem, édesanyád pedig kémként dolgozott. Rengeteg veszélyes információval dolgozott, és végül ez okozta a vesztét is...
A teavíz sípolni kezdett, Bill pedig elzárta, majd két pohárba töltötte. Próbáltam feldolgozni a hallottakat, de elég nehezen ment.
- Hogyan halt meg?- kérdezetem halkan.
Bill egy pillanatig habozott majd megszólalt:
- Az ellenség rájött, hogy valami nincs rendben vele, és nyomozni kezdtek utána...ekkor már terhes volt veled és nem volt nehéz rájönniük kitől. Miután megszülettél, biztonságba helyezett és a lehető legtávolabb tőled, feladta a harcot. Elkapták. Téged is kerestek egy darabig, de nem találtak meg és mivel egy csecsemőt nem gondoltak veszélyesnek, többé nem kutattak utánad.
A kezembe nyomta a bögrét és leült mellém.
- Marina, az én lányom is veszélybe van miatta.
- Ki miatt?
- Lényegtelen. Ezentúl vigyázni fogok rá, jobban, mint valaha.
- Mi történt vele?- kérdeztem.
- Hosszú történet. Nem várom, hogy megérts engem.
Belekortyoltam a teába. Meleg érzés töltött el, amire szükségem volt. Felhajtottam az egészet és Bill arcát fürkésztem.
- Ne haragudj rám Nora, kérlek...Hidd el te is ezt tennéd a helyemben...
- Miről beszélsz?- Akartam kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon. Szédülni kezdtem. A szoba forgott velem és sehogy sem akart megállni. Nem bírtam mozdítani végtagjaimat, teljesen begörcsöltek és ernyedten zuhantam a padlóra. Azaz zuhantam volna, de Bill megfogott esés közben. Színes pontok villództak a szemem előtt, majd sötétedni kezdett minden.
NEM!NEM! NEM! - küzdöttem magamban...ez nem lehet...a sötétség húzott maga felé, de én kapaszkodtam az ébrenlétem peremébe.
Kopogtatást hallottam, majd léptek zaja ütötte meg a fülem.
- Mikor kaphatom vissza Marinat? – kérdezte Bill megfeszült hangon.
- Majd ha a fejedelem úgy dönt...- válaszolt egy sötét hang.
- De én eleget tettem a megállapodásnak...
- Még jelentkezünk.
Két erős kéz ragadott meg, és felhajított a hátára. Rongybabaként csüngtem rajta és zúgott a fülem. Hányinger környékezett, a színes villódzás pedig nem akart megszűnni, úgy éreztem, mintha egy elefántnak szánt nyugtató bénítana meg.
Motor zúgását hallottam és fájdalmasan felnyögtem, mikor a hátammal valami keményre érkeztem. A levegő áporodott volt és fenyő szagú illatosító aromája hatolt az orromba. A sötétség újra rámnehezkedett és ezúttal erősebb volt nálam. Elengedtem a peremet amibe kapaszkodtam, és zuhantam, míg teljesen el nem nyelt.
***
Korom sötét lepett el mindent, de Robert számára ez nem jelentett gondot. Szemei, akár egy ragadozóé, sárgásan világítottak, pupillája kitágult, hogy mindent rezdülést észrevegyen. Az apró részleteket is tisztán látta, mintha egy mikroszkóp lencséjén keresztül figyelte volna a világot. A fülét hegyezte, miközben pásztázta a környéket, vadul élelem után kutatva. Kénytelen volt messzire elmenni, ugyanis a homoktengerben sáskákon és tücskökön kívül nem talált nagyobb prédát. Neki pedig vérre volt szüksége, olyan vérre, ami egy húsevő állat ereiben csörgedezett, hogy átvehesse tőle az erőt.
Kanada határáig futott megállás nélkül és az erdő lombjai közé vetve magát. Semmi sem jelenthetett akadályt neki, ha sziklába ütközött, félrehajította az útból, ha egy kidőlt fa keresztezte az útját, lassítás nélkül haladt át rajta, millió darabra törve.
Az éhség már kibírhatatlanul gyötörte, és örült, hogy idejében otthagyta Norat a menedékben. Érezte, ha most a közelében lenne, nem tudna uralkodni magán és addig meg sem állna, míg a legutolsó csepp vért is ki nem szívná a testéből. Undorodott magától, hogy ez egyáltalán megfordulhatott a fejében, de a vágy erősebben tombolt benne, mint a felelősség érzet.
Soha sem kívánta ennyire ember vérét, de elég volt csak ránéznie arra a lányra és máris érezte, ahogyan megnyúlnak az agyarai. Ha más lett volna a helyében, egy percig sem késlekedett volna, ezt tudta jól, de ő mégis kínozta saját magát. Igyekezett emberként viselkedni, normálisan, mindenféle agresszió nélkül, mégis nehezére esett elrejteni előle feltörni készülő valódi énjét. Most, ahogyan megállíthatatlanul száguldott, kiélhette magát és igyekezett mindent bepótolni, hogy ha visszatér, ugyanolyan lehessen, amilyennek a lány képzelte.
Fájdalmasan reccsentek a faágak, amint érintette őket és élettelenül csüngtek tovább, mikor kettétörve maga mögött hagyta őket. Csak ne az ő csontja legyen, gondolta. Akárhogyan is alakul, nem fogja engedni, hogy a fajtája a közelébe férkőzzön és bántsa őt. Ha Dante megszerezné Norat, olyan események sorozatát indítaná be, amiket lehetetlen lenne megállítani, mert egy háború sorsa múlik egyetlen törékeny emberi lényen.
Neveltetése sohasem engedte, hogy puhánnyá váljon, és még most is sokszor érezte úgy, mikor valami hozzáért, hogy egy bőrszíj súrolja, mielőtt lecsap. Dante kíméletlen volt a harcosaival, és igyekezett csírájában elfojtani minden érzést bennük, kiirtani, hogy más ne lebegjen a szemük előtt, csak a gyilkolás vágya.
Tudta, hogy mikor úgy döntött, nem szolgálja tovább, magára vonta a haragját. Tudta azt is, milyen egy ős bosszúja, de nem törődött többé vele, inkább a menekülést választotta. Elege lett a folytonos értelmetlen vérontásból, igazságtalanságból, és Nora volt az utolsó csepp a pohárban. Két őrjítő lehetőség volt csak a végkimenetelre, vagy Dante hal meg, vagy két jelentéktelen teremtmény, aki nem fog hiányozni senkinek sem. Robert tudta, hogy az első variáció lehetetlen, míg a második egyértelmű tény, de ő élni akart. Élni, méghozzá azzal az egy kiválasztottal, aki nem az ő tulajdona volt, mégis magával ragadta.
A szélirány megfordult és meleg illat ütötte meg az orrát. Lehunyta a szemét és koncentrált. Mintha csak egy térkép rajzolódott volna ki az agyában, tisztán látta, merre kell mennie, hogy megtalálja a forrását. Az agya robotpilótára kapcsolt, és kiszorított minden érzelmet és gondolatot a vadászaton kívül. Többé nem gondolt a lányra, nem gondolt Dantera, csak arra, milyen útvonalon közelítse meg áldozatát.
Lassú, ütemes hang töltötte el az elméjét, egy szív dobogása, ahogyan azt a bizonyos meleg áramlatot keringtette körbe-körbe egy testben. Már csak ez számított neki, és ösztönösen megiramodott a hang irányába. A lába alig érte a talajt, nyomot sem hagyott maga után és olyan nesztelenül surrant, akár a szellő. Többé semmi emberi sem maradt benne, a gondolatai összekuszálódtak és csak egy valamire irányultak. Vér!
A fák lehajló ágai az arcába csapódtak, de meg sem érezte, mintha csak gyengéd ujjak cirógatták volna, és most már semmi sem állíthatta meg. Patak csörgedezett alatta, a lábai térdig merültek benne, és hullámokat csaptak, mintha egy motorcsónak szelte volna át a vizet.
Mikor átért a túlpartra megállt, hátraszegte a fejét és mélyet szippantott a hűvös levegőből. Az orra könnyedén elkülönítette azt az egy illatot a levelek, a virágok és a föld szagától és érezte, ahogyan kiszárad a torka. Szemfogai borotvapengeként villantak elő ínyéből, és ahogyan megnyalta a szája szélét, felsértette a nyelvét. A saját vérének íze teljesen megvadította és dühösen felordított kínjában.
Egy hatalmas hegy lábánál állt, a zsákmánya pedig pontosan a tetején aludta az igazak álmát, egy barlang mélyén. A barlanghoz leggyorsabban egy kiugrók nélküli egyenes sziklafal vezetett föl, és Robert sehol sem látott egy kődarabot sem, amiben megkapaszkodhatott volna. De ez sem érdekelte.
Belemélyesztette a tenyerét a sziklafalba, és összezárta az ujjait. A kő úgy vette fel a keze formáját, mintha vaj lett volna, Robert pedig elmosolyodott. Szerette a vámpír létet. Pár másodperc alatt feljutott a hegy tetejére, minden nehézség nélkül, viszont a szomjúsága egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni. Lihegve állt meg a barlang előtt, bár cseppet sem volt fáradt. A nyílás mélyéről öblös szuszogás és fújtatás hallatszódott, és Robert érezte, ahogyan összefut a nyál a szájában. Tudta, hogy a hangok egy medvéhez tartoznak, méghozzá nem is öreg medvéhez. Ahogyan egy idősebb példánynak fogyott az ereje, úgy a vére is szegényebb volt, ez azonban tökéletesen megfelelt a céljának.
Nesztelenül surrant, akár az árnyék, és az állat észre sem vette a veszély közeledését. A vámpír egyetlen ugrással a hátán termett, mire rekedten felüvöltött és megpróbálta lerázni a támadóját magáról. Mancsaival össze-vissza csapkodott, de pengeéles karmai csak simogatták a fiú lábszárát. Szorosan magához ölelte az állatot, mire reccsenések sorozata jelezte, hogy eltört pár bordája. A medve kezdett rájönni, hogy az élete a tét, és felbőszülten harapott Robert felé, de csak az üres levegőt hasította fogaival. Egyre elszántabban próbálta letaszítani magáról támadóját, de hiába igyekezett, az nem engedett a szorításából, így új taktikát vetett be.
Ledobta magát a földre és hemperegni kezdett. Robert továbbra sem eresztette el, a kimerülésig akarta hajszolni az állatot, a súlya pedig, amivel minden fordulatkor ránehezedett, meg sem kottyant neki. Mikor már megunta a játékot, egy határozott mozdulattal elengedte a medvét, mire az túllendülve gurult tovább egyenesen a sziklafalnak. Pár másodperc múlva már rajta térdelt és leszorította a vállait. A medve lassan feladta a küzdelmet és már alig vergődött a keze között. Gyerekjáték volt ezután fölé hajolni és beleharapni ott, ahol a lüktetés a legerősebb volt. A rövid küzdelem során felgyorsult a szívverése, ami ösztönözte a vámpírt a továbblépésre. A vére gyorsabban áramlott az ereiben, és az adrenalin ízletesebbé tette, ő pedig már nem bírt tovább ellenálli.
Fogai acélpengeként hatoltak át a vastag bundán, míg meg nem találták, amit kerestek, a forró áramlás központját. Mohón inni kezdett, és érezte, hogy a vér rögtön megkezdi munkáját a szervezetében. Minden egyes korttyal alább hagyott a szomjúsága, és az erő szétáramlott a testében, akár az elektromos áram. A medve már nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és üres tekintettel révedt a távolba. Addig meg sem állt, míg az utolsó cseppet is ki nem szívta a már élettelen testből és mikor végzett, undorodva dobta le magáról az ernyedt tetemet. Mohón lenyalta a friss vért az ajkáról és a fogairól, hogy eltüntesse a nyomokat, majd a ruhájára nézett.
Egy vérfolt sem látszott rajta, amin nem is csodálkozott, mert az évek alatt megtanulta a vadászat fortélyait, viszont a bőrdzsekije két helyen is elszakadt, és vastag porréteg lepte be. Bár nem volt szükséges, elvonszolta a tetemet a legtávolabbi sarokba és egy hatalmas ugrással a legközelebbi fa lombjai között termett. Szerencsésen landolt, az ágak alig remegtek meg alatta. Letördelt egy halom gallyat a fáról és nesztelenül visszasurrant a barlangba, hogy befedje a medve maradványait. Most, hogy teljesen jóllakott, nem szívesen nézett szembe azzal, amit tett, de azzal nyugtatta magát, hogy még így is jobban döntött, mintha egy embert támad meg. Végzett. Most, hogy már nem kínozta szomjúság, újra képes volt gondolkodni és az első, ami eszébe jutott, az volt, hogy ideje visszaindulni.
A patakban lemosta a kezét, amitől egy darabon a víz vörösre színeződött, majd rohanni kezdett. Gyorsabban haladt, mint idefelé, talán mert feltöltődött egy medve erejével, és kellemes melegség járta át a hűvös éjszakában. A harcoláson kívül futni szeretett a legjobban, ilyenkor teljesen szabadnak érezte magát és tudta, kevesen érik utol. Mindig is ő volt a leggyorsabb, ezt még Dante is elismerte annakidején, pedig ő nem sokszor dicsért. Úgy tartotta, ha egy vámpír elbízza magát, sebezhetővé válik. Későre járt, a csillagok fényesen világítottak, Robert pedig Puerto Vallarta felé vette az irányt. Hiányzott neki Nora, a kedvessége és legfőképpen a belé vetett bizalma. Ő maga sem tudta, mekkora hibát követ el azzal, hogy bízik benne, de hiába győzködte, a lány csökönyösen kitartott a véleménye mellett. Ez tetszett neki, és most, hogy úgy érezte, tud uralkodni magán, alig várta, hogy újra lássa.
Még az ő tempójában is eltelt két óra, mire elérte a határvonalat és sietve tartott a menedék felé. Csak ekkor jutott az eszébe valami, amiről teljesen elfeledkezett. Nora ki tudott jönni a rejtekhelyről, de nem tud visszamenni, és azt sem tudja, hogy csak akkor működik a kapu, ha egy vámpír rajzolja föl a jelet. Bár nem kérdezte, mit jelentett a szimbólum, Robert örült ennek. Törvénybe ütközött, hogy egy ember meglássa az éjszaka gyermekeinek jelét, és nem akarta tovább feszíteni a húrt azzal, hogy elmagyarázza neki, mit is jelent valójában és milyen hatalommal bír. Annak idején Dante avatta be őt a legsötétebb titkokba, de mára már legszívesebben elfelejtette volna az összeset.
Örült, hogy Billhez küldte a lányt, mert tudta, ő szívesen beszélget kiválasztottakkal és számára is gyorsabban telik az idő, ha van valaki, akivel társaloghat. Kiskora óta a legjobb pajtások voltak, és közös múltjuk kötötte őket össze. Mindkettőjük szülei meghaltak, kegyetlenül lemészárolták őket, és mindketten ugyanabban a személyben találták meg a megmentőjüket is. Felnyitotta a menedék kapuját, és egyenesen a szobája felé tartott. Kivett a szekrényéből egy tiszta kék hosszú ujjú pólót és lecserélte a szakadt dzsekijét. Visszafelé benézett Nora szobájába, de üresen találta. A könyv, amit reggel majdnem elhajított, az éjjeliszekrényén feküdt, és egy könyvjelző lógott ki belőle.
Robert nem bánta, hogy olvassa, de félt, megijed attól, amit ez a világ rejteget, és úgy határoz, hazamegy. Mikor belement abba, hogy segít neki a szökésben, esküt tett neki. Még új volt a vámpírok között mikor hallott az esküről, és magában nevetett rajta. Őrültnek gondolta, aki az életével játszik azért, hogy elhiggyék neki, amit mond, mikor azonban ennek a kiválasztottnak a kezét fogta, rájött, ez a fogadalom nem emiatt kellett, hogy létrejöjjön. Azért tett esküt, hogy véletlenül se léphessen vissza félúton.
Sohasem remélte, hogy számára is létezik egy kiválasztott. Tisztában volt vele, hogy valahol a nagyvilágban él egy, de hogy hol, azt maga sem tudta. Most pedig képes volt elragadni egy olyan embert, aki nem az övé, és ez már magában kárhozatra jutathatja nem létező lelkét.
Az eddigi élete csak harcból állt, mások helyett küzdött, mások szolgálatában gyilkolt, mint egy marionett báb, és most végre kitörhetett ebből. Élvezte, hogy senki sem parancsol többé neki, és a saját lábán áll.
Az ujján lévő gyűrűt figyelte, aminek zöldes fénye felcsillant a gyertyák világában. Már több mint ötszáz éve a birtokában volt, és elég volt ránéznie, az első dolog, amit eszébe jutatott az az volt, hogy egy másik világba tartozik. A törést jelképezte az életében, azt a napot, mikor a családja végleg eltávozott egy másik dimenzióba, azt, mikor még ő is ember volt. A halála gyors volt, nem emlékezett fájdalomra, csak arra, mikor kinyitotta a szemét és sírva fakadt. Többé nem tudott gyermekfejjel gondolkozni, mert úgy látta a világot, ahogyan egy agg sem.
Gyorsan elhessegette a kellemetlen emlékeket és elindult a bejárat felé. Kilépett a menedék ajtaján és rohant, egyenesen a fogadó felé.
Már messziről hangos zeneszó ütötte meg a fülét, és kurjongatások jelezték, hogy odabent zajlik a mulatság. Mikor belépett a kocsmába, vihorászó, tántorgó részegek káromkodását és ordibálását hallotta, de nem törődött vele igazán. Beleszimatolt a levegőbe, és csak egy illatot keresett. Bor, ételek, emberek szaga hatolt az orrába, de az illat, amit keresett túl régi volt. Érezte, ahogyan megfeszülnek az izmai és élesen beszívta a levegőt.
- Hol van Bill? – kiáltott Rose után, aki éppen a pult felé indult.
Mikor Rose hátrafordult, gúnyos mosoly terült szét az arcán. Mindig is utálta őt, főleg azóta, amióta megsejtette, Robert már nem áll a fejedelem oldalán. Azonban jobban féltette az életét, minthogy rohanjon az urához jelenteni ezt, inkább csak messziről morgott rá.
- Hátul – köpött egyet, és összeszedett még hat whiskys poharat.
Többet nem foglalkozott vele, amit tudni akart, megtudta. Elindult Bill szobája felé, és rá sem nézett a fintorgó Rosera.
Robert gondolkozás nélkül nyitott be a szobába és az sem érdekelte, hogy az ajtó a kezében maradt, egy mozdulattal félrelökte az útból. Szeme a férfire fókuszált, akinek az illatát már annyira jól ismerte, hogy bárhol rátalált volna. Bill a bőrfotelében ült, és egy levelet írt. Mikor felnézett, arca cseppet sem volt meglepett. Bár Robert hangtalanul lépett a szobába, Bill azonnal észrevette, amint megérezte a légáramlatot.
- Szia Rob! Milyen volt a vadászat? Nyuszit fogtál vagy valami egeret? - kérdezte könnyedén, majd vetett egy gyors pillantást a kitört ajtóra.
A fiú feszülten elmosolyodott, Bill pedig elsüllyesztette a levelet az íróasztalába.
- Nora járt nálad, ugye? Most nincs itt...- mondta zavarodottan. Hiába hegyezte a fülét, sehonnan sem hallotta a hangját.
- Még délután járt nálam, beült egy italra. Mondta, hogy nem tudsz jönni, mert vadászol, azután elment.
- Bill... A menedékbe nem tud visszamenni, ezt te is tudod! Hogy engedhetted, hogy elmenjen?
Robert kezdett aggódni. Ha Nora most egyedül van valahol, akárki elkaphatja, hogy jutalomért Dante elé vigye.
- Azt mondta, útközben találkozik veled...de ezek szerint elkerültétek egymást. - vonta meg a vállát Bill.
Robert nyelt egyet, de elengedte a füle mellett a választ.
- Meg kell találnom....ha nem jutott be a menedékbe és a sivatagban van ilyenkor, a nyomkövetők bármikor megtalálhatják! Segítened kell...
Bill homlokán összefutottak a ráncok, arca gondterhelt és elnyűtt volt.
- Rendben...csak várj míg megbeszélem Roseal , hogy levegőzöm egyet...
- Még mindig bízol benne?
- Dante már nem foglalkozik olyan ügyekkel, mint az enyémek, ennél fontosabb dolga is akad. Így Roset sem tartom veszélyesnek, de megfontolom, mit mondok neki. Várj meg, egy perc és jövök! Addig elővehetnél pár fegyvert a padló alól. Nincs kedvem ma este meghalni...
Kiment és hangtalanul becsukta az ajtót. Bill a régi fegyvereit egy laza padlódeszka alatt tartotta, amit szőnyeggel takart le. Robert felhajtotta a szőnyeget, majd kiemelte a deszkát a helyéről. Egy bordó csomagot vett ki alóla, amibe titánium tőrök, dobócsillagok és kések voltak gondosan becsomagolva.
Hirtelen megmerevedett. Döbbenten forgatta körbe a fejét, és mélyeket szívott a szoba levegőjéből, hogy megbizonyosodjon, nem tévedett. A szeme megállapodott a fekete kanapén és egy pillanatig elidőzött egy mélyvörös folton, ami már majdnem megszáradt.
- Látom, még emlékszel a rejtekhelyemre. Hiába, egy vámpír nem felejt.
- Úgy, ahogy mondod. – válaszolta Robert kissé nyomatékosabban, mint szerette volna. Bill hangtalanul közlekedett, akárcsak ő, mégsem volt elég ügyes ahhoz, hogy meglepje.
Az arca meg sem rezzent, kotorászni kezdett a fegyverek között és végül két dobócsillagot nyújtott a fiú felé. Robert felvonta a szemöldökét, de szó nélkül a fegyverek után nyúlt és a farzsebébe süllyesztette.
- Én a helyedben nem ülnék le.
- Ha-ha.
- Mégis, hol akarod keresni?
- Először mindenképpen a menedék körül. Ha egyedül indult vissza, csak arra mehetett.
Robert az ablakhoz lépett, szélesre tárta, majd megkapaszkodott a keretében és egy lendülettel kivetette magát az utcára. Bill értetlenkedve nézett utána.
- Másztál már ki ennél szűkebb helyeken is, nem? Na, nyomás!
Bill habozás nélkül utána ugrott, és elégedett mosolyt villantott Rob felé, mikor nesztelenül ért földet mellette. Robert még csak egy pillantást sem vetett felé, megiramodott előre, mint akit puskából lőttek ki. Hátra sem nézett, tudta, hogy Bill követni fogja, pontosan úgy, mint mikor még egy csapatban dolgoztak. Minden neszre figyelt, de egy valamiben biztos volt. Nora nincs a közelben. Már nem ez vezérelte, hanem valami egészen más, mégis tett néhány kört a menedék körül. Bill a nyomában haladt és látszólag kereste a lányt, de a homlokán verejtékcseppek fénylettek.
Ekkor Robert megtorpant és hangosan felkiáltott:
- Ez Nora! Hallom a lépteit. Úgy három kilométerre lehet!
Azzal futni kezdett északi irányba, maga mögött hagyva a döbbenettől kővé dermedt Billt. Alig telt el egy századmásodperc, a férfi felocsúdott és hamar beérte Robertet, aki lefékezett és egy éles kanyarral szembe fordult vele. Arcát elborította a düh, a szeme összeszűkült és félelmetes morgás tört fel a torkából. Rávetette magát Billre, aki a meglepettségében védekezni is elfelejtett. Teljes erejéből zuhant Roberttel a homokba, ami azonnal süllyedni kezdett alattuk. Bill egy gyors mozdulattal lerázta magáról a vicsorgó fiút, és oldalra hempergett, mielőtt az újra rávethette volna magát.
A következő pillanatban már mindketten talpon álltak, Robert dühösen fújtatva, Bill pedig látszólag higgadtan.
- Hogy mertél hozzányúlni? – sziszegte a fogai között.
Bill nem válaszolt, Robert pedig úgy folytatta, mint aki éppen köpni készül.
- Hogy merészelted?! Tudod, hogy fontos nekem!
- Nézd, én nagyon sajnálom...- kezdett bele, de nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis Robert előrántotta a zsebéből az egyik dobócsillagot és Bill feje felé hajította, olyan sebességgel, hogy ha egy ember állt volna a helyén, már nem élne. Bill azonban időben kapcsolt, félrerántotta a fejét, mielőtt az éles penge kettéhasíthatta volna, és a düh minden jele nélkül folytatta.
- Én nem, én igazán nem ittam belőle...
- Ne hazudj! Legalább nekem ne! A feleséged elől tőlem eltitkolhatsz bármit, de előlem ne! Éreztem a vérszagot a szobádban és láttam az arcod az előbb, mikor azt mondtam itt van a közelben!
Azzal villámsebesen előhúzta a másodikat is, és már lendült volna a keze, hogy eldobja, mikor Bill kezében megcsillant a titánium penge. Egy gyakorlott mozdulattal Robert felé röpítette, és kiütötte a kezéből a fegyvert. Rob azonnal felmérte a helyzetet, de Bill sem tétlenkedett, egyszerre vetették magukat a kés felé. A homok felkavarodott alattuk és mindent beborított a fullasztó felhő, ők azonban nem lélegeztek, és a látásban sem zavarta őket. Hemperegve próbálták lebirkózni egymást, de hiába, mindketten ugyanattól a mestertől kapták a kiképzést. Talpra ugrottak és farkasszemet néztek egymással. Bill tekintete érzelemmentes volt, míg Robé lángoló, akár a tűz.
- A városban hurrikánt fognak jelenteni. – nevetett Robert Billre, de a hangja feszült volt.
A fiú akár egy kosárcsapat védője, mindig Bill elé táncolt, mikor az a penge felé futott és elállta az útját. Hátával meggörnyedt és alulról figyelte a férfi minden rezdülését, hogy ha kell, két kezével akadályozza meg a haladásban.
Megragadta Billt a derekánál fogva és minden erejét beleadva hátrafelé hajította. A férfi egy óriáskaktusz közepén landolt, és felhördült fájdalmában. Csupasz karját és lábát beborították a tüskék, és egészen úgy nézett ki, mint egy sündisznó. Szánalmas látványt nyújtott porlepte izzadt teste, amit vörösre festett a saját vére, ahogyan kábultan igyekezett kitépni a bőrébe fúródó tűhegyes tüskéket, de Robertet nem hatotta meg. Elég volt egy pillantást vetnie rá, és látta, hogy a sebek máris kezdenek összehúzódni, így azonnal cselekednie kellett. Tudta, hogy a fajtájának elég pár másodperc a gyógyulásra, ami egy ilyen helyzetben gyorsan eltelik.
Felkapta a földről a titánium pengét, és Bill szívének szegezte. Egy kis ideig csendben nézték egymást, Robert fújtatva a dühtől, Bill sápadtan, akár egy kísértet.
- Ittál belőle, de nem ölted meg. Mit csináltál, te szerencsétlen barom?
- Semmit.
- Már mondtam, ne hazudj! – vicsorogta Robert, és beljebb nyomta a kést Bill mellkasában. A férfi ijedten felhördült és csak egy szót mondott.
- Rose.
Robert keze elernyedt és önkéntelenül is lazított a szorításán, a hangja azonban töretlen maradt.
- Mit tett vele az a...
- Megtámadta, de időben érkeztem. Nem esett komoly baja, én láttam el.
- HOL VAN?
Bill lehajtotta a fejét, de nem válaszolt.
- HOL VAN, BILL?
A hűvös csendben tisztán lehetett hallani Rob ziháló
légvételeit, ahogyan próbálta lecsillapítani a remegést, ami végigfutott a
gerincén és megfeszülve válaszra várt.
- Danténál...
Robert keze magasan a levegőbe emelkedett. A penge még egyszer utoljára megcsillant a holdvilágban, majd lesújtott.