4. fejezet – Változások
- Megérkeztünk – mondta Rob még mindig döbbent arcomat tanulmányozva – Én így közlekedem, ha velem akarsz tartani, meg kell barátkoznod vele. Utálok lassan menni. Persze ha nagyon muszáj, szívesen megyek a te tempódban is...
- Jaj, hallgass már! – csattantam föl és nekidőltem egy széles tölgyfa kérgének. Mégis mi ez az egész? Mégis hogyan lehetnének természetfeletti képességei? Könyörgöm, nem én vagyok Mary Jane.
- Nézd, ha haza akarsz menni, csak szólnod kell.
Robert arca elkomorult, és hűvös hangja egészen megrémített, valahogy teljesen más volt, mint amit megszoktam. Érzések nélküli szavak voltak csupán, levegővel keverve.
- Nem, dehogy. – hadartam ijedten - Csak megőrjít, hogy mondasz is valamit és nem is. Ha be akarod adni nekem, hogy te vagy pókember, hát rajta, de ne célozgass. Ne játssz velem, mert már így is sok volt nekem, ami ma történt. Nem értek semmit.
Mellém lépett és megragadta a kezeimet. Olyan erősen szorította, hogy azt hittem egy másodperc és minden csontom kettétörik, de mikor megérezte, hogy fájdalmat okozott, hirtelen lazított a szorításán. Az lehetséges, hogy észre sem vette, mennyire erős? Még így is végigfutott az érintésétől az a furcsa elektromosság a gerincem vonalán és láttam ő is hasonlóan érez. A szeme felizzott, akár a hevített fém, ahogyan minden szót egyenként megnyomott.
- Bízz bennem. Velem biztonságban vagy.
Lecsitultam és higgadtan néztem a szemébe. Hittem neki. Elég volt ez az egy mondat és minden kétségem elszállt. Úgy éreztem, most már akár a világ is összedőlhet alattam, amíg mellettem van, nem érhet bántódás.
Előtte haladtam tovább, kiléptem a fák sűrűjéből és egy tisztáson találtam magam. Nem messze előttem egy hatalmas tó terült el, kristálytiszta víztükrén csillogott a napsugár, mint megannyi táncoló aranytündér. A földet itt magasra nőtt, sűrű fű borította, amiben a szivárvány minden színében virágok pompáztak. Az erdő fái úgy ölelték körbe ezt a kis eldugott paradicsomot, mintha egy festményt látnék, amiben nem győzöm gyönyörködni. Közvetlenül a víz partján egy faház állt, a tetejét teljesen benőtte a borostyán, kéményéből pedig alig látható füstoszlop szállt a felhőtlen égbolt felé. A kis építmény úgy illeszkedett bele a tájba, mintha a világ keletkezése óta ott lett volna a helye, és magamban arra gondoltam, bármit megadnék azért, ha ilyen helyen lakhatnék. Madarak trillázták vidám dalukat a fák tetején, a nyarat búcsúztatták, köszöntötték az őszt. Annyira békés volt itt minden, távol a várostól, hogy erre a néhány pillanatra minden másról megfeledkeztem.
- Köszöntelek az otthonomban...- szólalt meg egy bársonyos hang mellettem.
Kizökkentem az ábrándokból és hitetlenkedve néztem rá.
- Ez egyszerűen gyönyörű. – csak ennyit bírtam kinyögni, de ez kevés volt, hogy kifejezze azt, amit éreztem.
Robert megindult előttem a fűben, hátrafordult és mosolyogva intett, hogy kövessem. Mikor beértem őt, elgondolkodva megszólalt:
- A legtöbb ember azt mondaná túl giccses.
- Ez nem is igaz – pislogtam – ez egyszerűen maga a természet. Semmi giccses sincs benne.
- Szerintem sincs. Szükséges azt hangsúlyoznom, hogy a legtöbb ember?
Nem tudom, milyen szemekkel nézhettem rá, de egy biztos, nevetőgörcsöt kapott tőle és a földön hemperegve fogta a hasát. Mikor végre szóhoz jutott, felült és még mindig össze-össze rándulva megszólalt:
- Mondták már neked, hogy akkor vagy a legviccesebb, ha haragszol?
- Nem, mert eddig te vagy az első az életemben, akire igazán haragszom. – válaszoltam fülig érő szájjal.
- Na, gyere. Ha így haladunk estére sem érünk el a tornácig.
Annyi virág lepte el a mezőt, hogy hiába haladtam óvatosan, néha rátapostam egyre-egyre, de még így is tengernyi maradt. A nap fénye kellemesen cirógatta a bőröm és szaporábban kellett lépdelnem, hogy behozzam Robertet. Nem ment gyorsan, de amekkora távolságot ő egy lépéssel szelt át, nekem háromba telt, így hamar elmaradtam mögötte. A víz illatát már messziről megéreztem, kellemesen hűvös, zöld illatot, amit a hínár és a sás árasztott.
Megkerültük a tavat, közben pedig azon gondolkodtam, hogyan lehetséges, hogy az én lábam alatt susog a fű, míg Roberté alatt egy hangot sem ad, mintha egy centivel a talaj fölött járt volna. A mozgása légiesen könnyed volt. Közben a ház elé értünk, amit végre rendesen is szemügyre vehettem. Fa deszkából építették az egészet, de mesteri munka eredménye volt. Az oldalán futónövények kacskaringóztak fölfelé, egészen a tetőig, ami már ki sem látszódott a zöld levelek közül, egyedül a kémény maradt szabadon. Az ablakokat cserepes muskátlik díszítették, a tornác széle pedig már majdnem a tóba nyúlt. Ha kinyújtottam volna a kezem, elértem volna a víz peremét.
- Fáradjon beljebb, kisasszony. – mutatott két kézzel az előtér felé Rob.
Nem vettem észre, mikor kinyitotta az ajtót, de a hangjától ismét megdermedtem. Mintha egy másik korból lépett volna elém, amiben úri hölgyek táncolnak délceg ifjúk karján, és az udvariasság a legfőbb erény. Besétáltam a házba, ahol egy keskeny folyosóról egyenesen az előszobába jutottam. Robert zsebre tett kézzel lépett a nyomomba és mielőtt bármit is kérdezhettem volna, ismertetni kezdte a ház részeit, akár egy idegenvezető a múzeumban. Valóban úgy is éreztem magam, mintha egy kiállításon lettem volna, ugyanis a legrégibb antik tárgyak vettek körül. Minden tiszta volt, egyik bútort sem rágta szét a szú, mégis, mintha hirtelen egy másik korba csöppentem volna.
- Ez itt az előszoba, gondolom magad is észrevetted – kezdte – tudom, ma nem ez a stílus a divat, én mégis leragadtam ennél. Ez pedig, hát az a szoba, ahol a legtöbb időt töltöm.
Mikor először láttam őt, azt hittem valami luxus villában lakik, aminek a garázsa tömve van sportautókkal, de így, hogy rájöttem, ez nem igaz, még ezerszer jobban tetszett.
Minden bútor fából készült, egyszerű, mégis ékes minták voltak beléjük faragva. A padlót vörös, puha szőnyeg borította, a mennyezetről pedig egyszerű csillár lógott, gyertyákkal. A szoba végében kandalló állt, most éppen üresen, mellette pedig egy kupacba rendezve gyújtófa.
- Ülj csak le, mindjárt hozok valami innivalót.
Amíg távol volt, körbenéztem a szobában. A falakon képek lógtak, többnyire erdőket, mezőket, havas hegycsúcsokat ábrázoltak. Mellettük kitömött állatfejek néztek velem farkasszemet, egy jaguáré, egy gepárdé és egy medvéé. A polcokon rengeteg könyv állt, mind régi és gyönyörű. Mindig is szerettem olvasni és rajongtam a régi kiadásokért. Sokkal jobban megfogott, ha a kezembe vehettem egy eredeti példányt, mintha egy friss nyomtatványt olvastam. A régi könyveknek másképpen sercegett a lapja, és más illatot árasztott, mint az új, megőrzött valamit egy régebbi korból, amiben valaki éppen az iránt érdeklődött, ami iránt én. Itt rengeteg könyvet találtam, és ahogyan olvasni kezdtem a címeket, rájöttem, hogy nem egyet láttam is közülük még régebben. A legtöbb azonban idegen, számomra ismeretlen nyelven íródott, még a címét sem tudtam lefordítani. Mellettük cserepes növények lógtak kaspókban a falról, egy polcon pedig ereklyék gyűjteményét fedeztem fel. Számtalan ország nevei voltak belevésve különböző szuvenírekbe, mint például tollakba, kitűzőkbe, és kulcstartókba.
- Tetszik a gyűjteményem?
Ijedten fordultam hátra, mint akit tetten érnek. Robert mögöttem állt, két limonádés poharat tartva a kezében, az egyiket felém nyújtotta én pedig elvettem tőle.
- Gondoltam jól esne valami frissítő ezután a nap után.
Hálásan elmosolyodtam, amiért kitalálta a gondolataimat és belekortyoltam a hideg citromos italba. Robert leült egy fotelba, maga alá húzva a lábát és folytatta.
- Nem akarok tovább játszani veled, valóban jogod van mindent tudni.
A hangja egészen komoly volt, szinte túl komoly, mintha valami titokba próbálna beavatni, amit ha bárkinek elmond, megölik érte. Arcán futó aggodalom és keserűség tükröződött, de hamar átvette a helyét az a jól ismert magabiztos maszk, ami mögé mindig is rejtőzött.
- Szóval elmeséled nekem, miért híresztelik rólad azt, hogy meghaltál?
- Ez...elég bonyolult...- fogott bele, a megfelelő szavakat keresve – de igyekszem mindent elmondani neked, amire csak szükséged lehet és legfőképpen, amiről tudnod kell.
Kíváncsian néztem rá és vártam a folytatást. Időközben a poharam kiürült, így letettem az asztalra, hogy ne azt szorongassam.
- Nora. Én nem olyan vagyok, mint a többi ember.
- Ezzel nem mondasz újat – mosolyodtam el együttérzően – én sem vagyok már olyan egy ideje.
Robert bólintott, de nem viszonozta a mosolyt.
- Igen, erről is beszélnünk kell.
- Mégis milyen vagy? – néztem rá értetlenül – szerintem ugyanúgy van kezed- lábad, mint a legtöbb embernek, nem?
Robert arcán halovány vidámság futott át, de szinte azonnal el is komorult. Ő nem viccelt, minden szavát súlyba vette.
- Veszélyes vagyok. Olyan, akit épp eszű ember elkerül már messziről...és jól teszi.
- Te veszélyes? – kacagtam – mégis miért? Jó, látom, hogy erősebb vagy az átlagnál, de aki megismer, azonnal láthatja, hogy biztonságos a közeledben lenni.
- Mert én akarom így – mordult fel Rob kissé ingerültebben.
- Megmagyaráznád ezt kicsit részletesebben?
- Megpróbálom. Elkezdem valahol a közepén és majd visszatérünk a részletekre. Szóval, a kérdésedre válaszolva: Előző este tényleg megsérültem, de nem motorozás közben. Egy elég durva csetepatéba keveredtem és elfogtak. Bezártak a központi kórház egy zárolt részébe és olyan dolgokat tettek velem, amit eddig elképzelni sem tudtam. Ha nem sikerült volna megölnöm azt az ápolót és elszöknöm, nem éltem volna túl. A kórház, hogy ne szivároghasson ki semmi, halottnak könyvelt el, de nem fogják ennyiben hagyni. Kérlek, Nora, egy valamit ígérj meg nekem. Soha ne menj annak az épületnek a közelébe sem! Neked különösen veszélyes...
Eddig csak tátott szájjal hallgattam, de most végre szóhoz jutottam.
- Jókor mondod.
- Hogy mondtad? – merevedett meg – Ugye nem jártál ott?
- De és majdnem otthagytam a fogam, csak azt nem tudom, miért, többek között ezért is várok tőled magyarázatot.
Robert először sziszegve kifújta a levegőt a fogai között, majd dühösen villogó szemekkel rám nézett.
- Tudod te mekkora veszélyben voltál? Nora ott olyan dolgok folynak, ami ellen mi már vagy fél évezrede küzdünk!
- Állj, állj, állj! Egy pillanat! Mi az, hogy több mint fél évezrede, és mi az, hogy mi? Hány éves is vagy? Tizennyolc?
- 1424. november. 9. – mondta halkan.
- Ez minek az évszáma?
- A születésemé.
A szorító rémülettől, ami fojtogatni kezdett, majdnem lefordultam a kanapéról. Kitágult szemekkel néztem Robert rezzenéstelen arcába, tudtam, nem hazudott. Egy idegszála sem rezzent, ahogyan kihúzott háttal, karba font kézzel ült a fotel szélén. Várta a reakcióm.
- Mi...vagy...te...ha nem ember.
- Valaki, akinek minden mozdulata csak veszély a törékeny teremtmények között, köztetek.
- Mi vagy te?
- Minden nép más néven hív bennünket, különböző jelzők alapján, de... a ti elnevezésetek szerint...vámpír. – formálta lassan és tisztán a szavakat.
Nehezen állt össze a fejemben a kép és minden izmom görcsösen megfeszült, mintha megfagyott volna. Félelem hulláma tört rám, ahogyan elképzeltem a szó jelentését, és éreztem, ahogyan kifut az arcomból minden csepp vér. Menekülj...hallottam magamban a figyelmeztető hangot és engedtem a kísértésnek. Felpattantam a helyemről és az ajtó felé rohantam. Ki akartam jutni innen, mielőtt észbe kap, elmenekülni előle, pontosan úgy, ahogyan azt tanácsolta. Elmebeteg, vagy igazat mond, édes mindegy, veszélyben voltam és el kellett tűnnöm.
Alig tettem pár lépést, két kéz magához szorított, vas markával olyan erősen tartott, hogy moccanni sem bírtam. Elkeseredetten vergődtem, de hiába, akár hal a horgász hálójában. A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy dobogott és életemben először igazán féltem.
- Nora...könyörgöm, ne félj tőlem...nem akarlak bántani. – suttogta. – nem mehetsz el, értsd meg, nem mehetsz el, amíg nem tudsz mindent.
- Mindent? – Fuldokoltam a könnyektől, amik már a szememet égették – Mi az amit még nem tudok, talán az, hogy melyik másodpercben akarsz megölni?
- Egy ujjal sem érek hozzád, ígérem, csak ne fuss el...
- Ezt máris megszegted.
Ujjai leperegtek a karomról és szabadon álltam előtte. Megpördültem a tengelyem körül és villámló szemekkel meredtem rá. Még így is közelebb álltam hozzá, mint szerettem volna, de legalább szabad voltam.
- Ölj meg, nem érdekel. Nem adom meg neked az örömöt, hogy lásd, félek tőled.
- Minden jogod megvan, hogy utálj, de végig kell hallgatnod, mielőtt elmész. – lehelte és a hangja annyira fájdalmas volt, hogy majdnem megesett rajta a szívem.
- Adj egy esélyt, hogy megmagyarázzam neked.
Nem válaszoltam, de vártam, hogy hozzáfogjon, és mikor látta, hogy figyelek, belekezdett.
- Kiválasztott vagy. Ez több mindent is jelent. Számon vagy tartva a vámpírok világában, mert különlegesebb vagy néhányatoknál. Nem tudom találkoztál-e vele valaha, de minden kiválasztott testén valahol el van rejtve egy félhold alakú anyajegy, ami a megbélyegzését jelzi és születésed óta a részed.
Óvatosan félrehúztam a hajam, és a csillár fénye megvilágította a sarló alakú jegyet a nyakamon. Robert szeme egy pillanatra felcsillant, és felbátorodva folytatta.
- Édesanyád is kiválasztott volt Nora. Ismertem őt, a leggyönyörűbb asszony volt, akit valaha láttam és mindenki szerette, különleges volt, akár csak te.
Erőtlenül támaszkodtam meg az ajtófélfában és megpróbáltam megállni a remegő lábaimon.
- Ismerted a szüleimet? Mindent mondj el róluk, kérlek...
Sohasem gondoltam volna, hogy egy szörnyetegnek fogok könyörögni, de bármit megtettem volna azért, hogy megtudjam kik voltak az igazi szüleim.
- Élnek? Tudod, hol vannak?
- Nem. Meg akartak védeni téged ettől a világtól, és úgy gondolták, inkább nőj fel egy szerető emberi családban, mint egy kegyetlen világban. Meghaltak...egy támadás során mindketten az életüket vesztették, csak a hamvaik maradtak hátra.
Nem érzékeltem ami körülöttem történt, csak ürességet valahol mélyen. Egy pillanatig azt hittem, visszakaphatom azokat az embereket, akik hozzám hasonlóak, és most ez az egész szerte is foszlott. Az sem érdekelt, hogy egy vámpír áll mellettem és a karjával oltalmazóan átfogja a vállam. Minden szertefoszlott. Egyedül vagyok a világban, ami teljesen más, mint ahogyan képzeltem, tele szörnyekkel. Nem volt erőm elfutni, pedig legszívesebben egyedül lettem volna. Sírni sem tudtam.
- Egy üzenetet hagytak neked.
- Nekem? – reménykedve emeltem fel a fejem. Hát mégis voltam annyira fontos nekik, hogy valahogyan szóljanak hozzám?
- Igen. Nem nekem adták át, de tudok róla, így el tudom mondani neked. Egyszerű, de szerintem érdemes megfogadnod. Mindig a szívedre hallgass.
Nyeltem egyet. Ez az üzenet teljesen felesleges volt számomra. Mindig ez a mottó vezérelt, kiskorom óta, másképp nem is érezhettem volna. Tudtam, hogy a szüleim szerettek, és nem azért dobtak el maguktól, mert nem volt szükségük rám, de sohasem gondoltam, hogy egy ilyen titok részesei.
- Azt mondtad, nem tudok mindent. Mit kell még hallanom?
Robert arcáról minden érzés leolvadt, hangja tárgyilagossá, hűvössé vált, ahogyan válaszolt, mint aki a leckéjét mondja fel.
- El van döntve, hogy kihez tartozol. Van egy társad, egy vámpír, nekem pedig az a feladatom, hogy bemutassalak neki.
- Tessék? – hűltem el- mégis milyen jogon vagyok én bárkinek is a tulajdona.
- Nem te döntesz. Két választásod van. Engedelmeskedsz, vagy meghalsz, egyforma mindkettőnek a gyakorisága.
- Mégis, az én döntésem, hogy kivel akarom leélni az életem nem? – kérdeztem kicsit hangosabban, mint szerettem volna.
- Bár úgy lenne.
Leültem a földre törökülésbe és a kezembe temettem az arcom. A fejem majd széthasadt, úgy éreztem, pár perc és szétrobban. Robert tett egy lépést hátra és kegyetlenül folytatta.
- Nézd, én tényleg sajnálom, de ez ráadásul a te esetedben nem ilyen egyszerű. Te, a vámpírok fejedelmének vagy elrendelve, aki elől esélyed sincs elmenekülni, bárhol megtalál. Születésed óta nyilvántart, és várt egészen mostanáig. Jobban jársz, ha én mutatlak be neki. Meglátod csak lesz valahogy...
Bár az utolsó mondatot bíztatásnak szánta, magát sem győzte meg túlságosan. A hangjába undor vegyült és úgy mondta a szavakat, mintha betanították volna neki. Feltápászkodtam a földről és kóvályogva néztem rá, támpont után kutatva. Egy pillanat múlva mellettem állt és megtartott, így nem estem vissza a földre. Továbbra sem engedett el, és erősen fogott. Könnyes szemekkel néztem rá, és nem tudtam arra gondolni, mi is ő valójában, olyan jól álcázta. Vagy talán egy vámpír is lehet jó, annak ellenére, hogy a kezdetektől fogva kárhozatra ítéltetett?
- Kérlek...most neked kell segítened. Én már egyszer megmentettelek.
- Tudom és ezzel sikeresen létrehoztál egy köteléket köztünk – mondta Rob tűzben égő szemeivel engem vizsgálva.
- Micsodát?
- Annyira fura látni valakit, aki semmiről sem tud. Mint egy újdonsült vámpír, aki azt sem tudja nyulat vagy embert egyen.
Végigfutott a hideg a hátamon, de nem szóltam egy szót sem.
- Ahhoz, hogy egy kiválasztott megmentsen egy vámpírt, azt kell éreznie, hogy akár meg is halna, hogy ő élhessen. Te ezt tetted...úgy, hogy alig ismertél, de nem ez a lényeg. Ha egy kiválasztott megment valakit, létrehoz egy köteléket, ami addig fűzi egymáshoz őket, amíg a másik fél ki nem egyenlíti a számlát. A vámpír pedig addig lesz nyugtalan, amíg nem tudja viszonozni a segítséget. Amióta megmentettél, csak az jár a fejemben, mit tehetnék érted, érted, akinek semmire sincs szüksége ahhoz, hogy boldoguljon.
Robert láthatóan feszült volt valami miatt, de eddig fel sem tűnt. Most, hogy elmondta, mindent megértettem.
- Akkor segíts.
- Ha ellenszegülök a törvénynek, ami már az ősidőkben létrejött és megsérthetetlen minden vámpír számára, üldözni fognak minket. Megtalálnak, és nem fognak habozni, mielőtt kivégeznek.
Robert hangjában nem bujkált félelem, egyszerűen csak a tényeket ismertette velem. Már nem volt szükségem a segítségére, így óvatosan lehámoztam a kezét magamról és visszaültem a fotelbe.
- Nekem már az is a halálom lenne, ha rabként kéne szeretnem valakit, akit soha sem akartam.
Mindenképpen megpróbálok elmenekülni előle, semmit sem veszthetek.
- De mi lesz a nevelőszüleiddel? – szegezte nekem azt az undok kérdést, ami engem is emésztett. Nem akartam magukra hagyni őket, mégis, már az első gondolataim a körül forogtak, milyen indokot találok a szökésemre.
- Cserediák program. Az néha két évig is eltart.
Már a tanévkezdés előtt leadtam a jelentkezési lapot és mivel nem csoportos, hanem egyéni vállalkozás volt, nem volt határidőhöz köve sem. Csak beszélni kell a külföldi családdal és utazni.
- Két év a mi világunkban semmi.
- Szólj, ha letelt. – mondtam mosolyogva – nekem lassabban telik.
Idegesen járkálni kezdett a szobában fel-alá, mint aki azon tűnődik, mit tegyen, majd megállt és rám nézett. Döntött.
- Segítek neked, de nem csak miattad teszem. Régóta tervezem, hogy elszököm előle, de eddig nem találtam alkalmat, most itt van és én meg is ragadom.
- Hogy néz ki a vámpírok fejedelme? – kérdeztem csak úgy kíváncsiságból – valami kövér basa, aki parancsolgat nektek?
Robert elnevette magát és ledobta magát mellém a kanapéra, ami nyikorogva ellenkezett.
- Nem, egyáltalán nem. Külsőre ugyanúgy nézünk ki, mint a hétköznapi emberek, de ez csak egy álca. Semmi sem rejtheti el egy vámpír lényét ha kibontakozik, ugyanis nem vagyunk emberek. Ő belőle kiveszett minden, amit érzésnek lehet nevezni, és mára már csak a gyilkolásnak és a hatalomnak él. Hatalmasabb akar lenni minden földi lénynél és uralkodni akar felettük. Ezt pedig kevesen nézik jó szemmel. De mivel ő a legősibb és a legerősebb közülünk, senki sem mer szembe szállni vele.
- Nem túl bíztató.
- Hajlandó vagy velem tartani, vagy egyedül vágsz neki a nagyvilágnak – kérdezte elkomolyodva.
- Mégis, hogy kérdezhetsz ilyet?
- Köszönöm. De, ha velem tartasz, meg kell ígérned valamit.
- Mit?
- Egyszerű. Akármit mondok, ismétlem, akármit, te megteszed, és nem ellenkezel. Ha azt mondom, fuss, futsz és nem nézel hátra. Ha azt mondom, hagyj ott, otthagysz és mented az irhád. Megígéred?
Nyeltem egyet. Ez csöppet sem vallott rám. Ha valaki bajba került, az utolsó amire gondoltam a saját épségem volt, ő pedig azt kéri csak azzal törődjek? Mindenesetre bólintottam. Még így is jobb, mint egyedül lenni és várni valaki mikor szívja ki a véred.
- Akkor ennyi. Most már akár másról is beszélhetünk, ha akarsz.
Kissé megkönnyebbülten elmosolyodtam és rögtön neki is szegeztem az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Az előbb limonádét ittál velem ugye?
- Igen – vigyorgott cinkosan – miért? Talán baj?
- Te is tudod, hogyan értem.
- A vér túl unalmas Nora. Te mit csinálnál ha folyton csak paradicsomlén kéne élned?
- Na, ezt most nem értem. A vámpírok, nem azért vámpírok, mert vérrel táplálkoznak?
Láthatólag rendkívül mulattatta ez a beszélgetés, úgy érezhette magát, mintha drakulával hasonlítottam volna össze.
- Nem. A vámpírok azért vámpírok, mert vért kell inniuk az életben maradáshoz. Lehetőleg emberi vért, de általában az állati is megteszi. Ha nem teszik, ehetnek akármennyi emberi ételt, éhen halnak.
- Akkor ízeket is érzel?
- Jobban, mint te. Jobban hallok és látok, egyszóval fejlettebbek az érzékszerveim is.
- Így már világos – mondtam könnyedén, de nem akartam elképzelni, ahogyan egy gyámoltalan őzgida felé hajol, és éhesen megnyalja a szája szélét.
- Egyéb kérdés?
Annyi kérdésem volt, hogy válogatni is nehezemre esett köztük, legszívesebben egyszerre soroltam volna föl az összeset.
- Koporsóban alszol? – kezdtem egy morbidabbal.
Robert már nem bírt uralkodni magán, hangosan vinnyogott a nevetéstől.
- Még egy ilyen kérdés és tényleg a sírba viszel!
- Jó, jó, akkor nem találtam el. A következő...- egy pillanatra elbátortalanodtam, de azért folytattam – egyáltalán meg lehet téged ölni?
Robert hirtelen abbahagyta a nevetést és kíváncsian nézett rám. Egy kis ideig csak némán ültük, majd halkan megszólalt.
- Igen. Mint minden teremtményt, engem is meg lehet ölni, csak kicsit nehezebben. Nem gondolom, hogy veszélyben kéne éreznem magam, ha elmondom neked, hogyan, szóval nyisd ki a füled. Egy új vámpírt azzal is megölhetsz, ha beviszed egy templomba, velem kicsit már más a helyzet. Tiszta a vérvonalam és nem vagyok fiatal vámpír sem. Vannak olyan anyagok a természetben, amik legyengítenek, és vannak olyanok is, amik halálosak számunkra, hasonlóan az emberekhez. De ha megsérülünk, normál esetben azonnal gyógyulni kezdünk, és ha van egy kiválasztottad, aki megmentsen, ha rosszabb a helyzet is van esély.
- És neked van már? – kérdeztem lesütött szemekkel.
- Igen. Te.
- De nem azt mondtad, hogy én a fejedelemé vagyok?
- Az övé vagy. De amikor nekem segítettél, még nem tudtad és akaratlanul is magadhoz láncoltál. Ha tisztában lettél volna a helyzettel, valószínűleg ez nem sikerült volna.
- Mi volt a feladatod, amíg nála szolgáltál?
Robert állizma megfeszült és élesen beszívta a levegőt, mint akinek nehezére esik erről beszélni.
- A lázadókat kutattam és a színe elé vittem őket, kémkedtem és igazságot szolgáltattam. A háború már jó ideje dúl, egyre többen lázadnak, de többen vesznek oda, mint ahányan csatlakoznak, így értelmetlen a lázadásuk. Mindig létezni fog jó és rossz, ne fáradj, hogy kiirtsd az egyiket. Nekem ezt mondta az apám, mielőtt meghalt.
Vigasztalni akartam, de nem tudtam mit mondhatnék neki. Az én szüleim is maghaltak, ő viszont ismerte őket, kötődhetett hozzájuk, míg én a nevüket sem tudtam. Mindketten csendben maradtunk egy darabig, majd hogy eltereljem a figyelmét, újabb kérdést tettem föl.
- Most éhes vagy? – szinte azonnal meg is bántam, hogy ezt kérdeztem, bár sikerült elterelnem a gondolatait.
A szeme fellángolt, ijesztően vadul, de azonnal vissza is nyerte eredeti lágyságát.
- Mindig éhes vagyok. Gyilkolásra születtem.
- Miért nem érzem, hogy félnem kéne tőled?
- Mert ez az egyik trükkünk. Ha nem félsz, nem menekülsz, könnyű préda vagy.
- És most félnem kéne tőled?
- Ha hallgatnál a józanészre, már egy repülőn ülnél és a kontinens túlsó fele felé tartanál. – mondta halkan, mint aki keserű pirulát nyelt.
- Én nem félek tőled.
Arcán halvány mosoly futott át, és hálás tekintettel nézett rám. Közelebb csúszott és megfogta a kezem. Nem éreztem tolakodónak, csak egy baráti gesztus volt, mégis sokat jelentett nekem. Hosszasan figyelt, mint aki töpreng valamin, hogy megtegye- e vagy ne, de végül megszólalt.
- Nora Denwell. – hangja valahogy ünnepélyesen csengett – esküszöm az életemre, hogy megvédelek a legnagyobb veszélytől, ami csak érhet, és melletted maradok mindaddig, amíg azt nem kéred, menjek el.
Különös melegség áradt szét a testemben, mintha kisütött volna a nap, de az nem lehetett, ugyanis már a hold vette át a helyét és a csillagok. Olyan érzésem volt, mintha Robert határtalan ereje átszállt volna rám, felvértezett volna, az én gyengédségem pedig ő szívta volna magába a kezünkön keresztül. A legkisebb sejtjeim is magába szívták a szavait és rögzítették, akár egy könyvben az írást, a részemmé váltak. Mikor elengedte a kezem, az érzés megszakadt, de még mindig bizseregtek a tagjaim, különösen a szívem tájéka.
- Mi volt ez? – kérdeztem értetlenül – olyan különös érzés fogott el...
- Ilyen egy vámpír esküje.
- Hogy micsoda?
- Ha egy vámpír esküt tesz egy kiválasztottnak, sohasem szegheti meg. Magam miatt is szükségem volt rá. Így akármi lesz is, veled fogok maradni, és nem esem kísértésbe. Még egyszer megkérdezlek, maradsz vagy velem jössz?
- Inkább, minthogy egy hájas vámpír háremébe kerüljek...
- Hmm...- elmélkedett- nem is hájas.
- Aj, nem érdekel. Nem megyek oda és kész.
- Csak vicceltem. Késő van. Hazavinnélek, ha megengeded.
- Te jó ég...mennyi az idő?
- Nem vészes, csak kilenc óra.
- Jó, de siessünk. Otthon szeretnék lenni mielőtt hazaérnek.
Kiléptünk az ajtón, és tücskök ciripelés fogadott. A tó mellett szentjánosbogarak keringtek, zöldes fénnyel megvilágítva a vizet. Lehetséges, hogy az egyiküknek emberi arca volt? Biztosan megbolondultam, már magam sem tudtam mi igaz és mi nem. Robert egy mozdulattal a karjába kapott és rohanni kezdett, olyan sebességgel, hogy minden összemosódott előttem. Újra hányinger környékezett.
- Neee... csak ezt ne.
- Csukd be a szemed, ha nem bírod, úgy könnyebb. Ha haza akarsz érni, sietnünk kell.
Engedelmeskedtem neki, és rá kellett jönnöm, tényleg igaza van. Még így is éreztem a menetszelet, ahogyan az arcomba vágott, de elfordítottam a fejem és a pólójába fúrtam.
Megálltunk és óvatosan letett a földre. Az erdő szélén voltunk és alig százlépésnyire már a házunkat is ki tudtam venni a lámpák fénye mögött.
- Te tudod hol lakom? – kérdeztem csodálkozva.
- Ne felejtsd, számon tartanak amióta megszülettél. Számon tartalak.
Inkább nem gondolkoztam azon amit mondott, féltem, hogy olyan következtetést vonok le belőle, amit csak én akarok elhitetni magammal.
- Holnap hajnalban gyere ide, de ne hozz magaddal semmit. Semmit, érted? Nem lesz rá szükséged.
Fekete haját összeborzolta a szél, és ebben a pillanatban olyan látványt nyújtott, hogy ha egy modellfotós meglátta volna, rimánkodott volna egy képért az újságja címlapjára. Egyszerűen tökéletes volt. Volt benne valami ősi, valami ösztönszerű és vad, ami gyengédséggel társult.
- Vigyázz magadra! – intettem neki már messzebbről.
- Én vigyázok. Ne menj sehová ma este, itt leszek az ablakod közelében.
Melegséggel töltött el a tudat, hogy van valaki, aki vigyázza az álmom, és oltalmat nyújt nekem. Még egyszer hátrafordultam, majd beléptem a házunk ósdi kapuján.
- Holnap...- ejtettem ki lágyan a szavakat.
Bólintott, pedig már nem hallhatta amit mondtam. Becsuktam magam mögött az ajtót és felmentem. Denwellék még nem értek haza, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. Ahogy a szobámba léptem, csomagolni kezdtem, bár Robert azt mondta semmit se hozzak. Nem miatta tettem, nem is magam miatt. Ha be akarom adni nekik azt, hogy elutazom külföldre, nem indulhatok bőrönd nélkül. Válogatás nélkül hajítottam a ruhákat a ládába és mikor végeztem lezártam és rendet raktam. Ki tudja mikor látom ezt a helyet legközelebb?
Mikor Denwellék és közöltem velük a tervem, majdnem a nyakamba ugrottak örömükben. Egész nyáron győzködtek, hogy vállaljam be ezt az utazást, de én mindig találtam valami okot, ami miatt halasztottam a választ. Sikerült lebeszélnem Georgeot arról, hogy kivigyen a reptérre, bár nem értette miért nem akarom. Reméltem, hogy magában a kamaszkornak tulajdonítja. Fáradtan bújtam be az ágyamba, de tudtam, az ablakomon túl, valahol, valamelyik bokor mögött ott rejtőzködik Robert, arra várva, hogy felébredjek és útnak indulhassunk. Valamerre, egy olyan helyre, amit még sohasem láttam, ahol csak őt ismerem és senki mást.
***
Könnyedén surrant el az éjszaka, mintha csak egy perc lett volna az egész, nem gyötörtek rémálmok és kipihentem ébredtem életem egy sorsdöntő napjára. Még csak reggel hat óra volt, de Denwellék már egy órája talpon voltak. Még késő éjjel is hallottam a duruzsolásukat, és lemertem volna fogadni, hogy rólam beszélgettek. Edények csörömpölése hallatszódott fel a padlásszobámba és elképzeltem, ahogyan George esetlenül küszködik egy teflonnal. Világ életében taszította a konyha minden felszerelését, és ha csak a közelébe is került valami, egészen biztosan tönkrement.
Molly főztjét mindenki szerette, és ha egy elegánsabb kerti partira mentünk, mindig készített valami látványosat és ízletest. Ők ketten egy igazi retro párt alkottak, amit az egyik mesterien tudott, az elől a másik menekült és fordítva. Éppen ezért szerették egymást még most is ugyanúgy, mint diákkorukban. Az ágyam előtt heverő dugig tömött sporttáskára néztem és azon gondolkodtam, hol tudnék feltűnés nélkül megszabadulni tőle. A bőröndömet sajnáltam volna kidobni, így még az este átpakoltam minden cuccom ebbe a szakadtabb, terepszínű táskába, ami amúgy sem volt a kedvencem.
Ekkor eszembe jutott valami, az ablakomhoz léptem és elhúztam a függönyt. Kinéztem és a tisztást fürkésztem, de semmi mozgást sem láttam. Azt reméltem, Robert egy fának dőlve áll, karba tett kezekkel és arra vár, mikor lépek ki a kapun, de sehol sem láttam őt. Lehet, hogy csak álmodtam a tegnapi napot? Felkaptam a vállamra a sporttáskát és megindultam lefelé a nyekergő lépcsőn. Ég veled padlásszoba, néztem még egyszer vissza, ki tudja, mikor látlak legközelebb. A konyhában Denwellék az ebédlőasztalnál ülve beszélgettek és mikor beléptem, cinkosan egymásra mosolyogtak.
- Jó reggelt!
- Nektek is!
Az asztalon hidegtálak sorakoztak, és az egyik különlegesebb volt, mint a másik. Volt közte paradicsomos, tonhalas, olivabogyós, majonézes és ecetes tál is, én pedig gyanakodva néztem Mollyra:
- Ez mégis micsoda?
- Egy kis búcsú összejövetel, ételekkel. Még maradt egy kis időnk.
- Jaj – zavarodtam meg – ez igazán kedves tőletek, de nem örökre megyek el.
- Tudjuk. De ez az első igazán hosszabb távolléted és szerettük volna, hogy az otthoni ízekre emlékezve indulj útnak.
Elmosolyodtam, és egy tányérért nyúltam. Mindegyik tálból szedtem egy keveset, és azonnal neki is láttam. Szerettem, ha Mrs. Denwell főzött, de az valahogy csak nem fért a fejembe, mit kellett ígérnie Georgenak, azért, hogy belépjen a konyha területére.
Mikor végeztem, elvettem egy szalvétát és letöröltem a majonézt a szám széléről.
- Nagyon finom volt, tényleg, köszönöm.
- Nincs mit. – tárta szét a kezeit Mr. Denwell, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Biztos, hogy ne vigyelek ki a reptérre?
- Köszi, ne fáradj, hívok egy taxit. Nem akarom, hogy miattam késs el.
Reméltem, hogy a hangom elég meggyőző és természetes, ahhoz, hogy felhagyjon ezzel, és úgy tűnt nem firtatja tovább a témát.
- Azt azért megengeded, hogy levigyem a kapuig a csomagod, ugye?
- Persze! – nevettem – Mondom, csak nem akarom, hogy miattam csapjanak ki, ha elkésel az értekezletről.
George kivette a kezemből a táskát és elindult a lépcsőház felé, én pedig gyorsan berohantam a mosdóba és fogat mostam. A hidegtál nagyon finom volt, de nem voltam benne biztos, hogy bárki is díjazta volna, ha a számon keresztül kéne szagolnia az illatát. A mentol szerencsére teljesen elnyomott mindent, és még bekaptam egy cukrot is, hogy biztosra menjek.
A lépcsőház aljánál beértem Denwelléket és sietve átöleltem mindkettőjüket.
- Telefonálok, amint megérkeztem.
- Mindenképpen, mert Molly szívrohamot kap, ha nem érkezel meg. – nyomott egy gyöngéd puszit a homlokomra Mr. Denwell.
- Mikor annyi idős voltam, mint te, majd kiugrottam volna a bőrömből, hogy ha valaki azt mondja, világot láthatok, de ez nekem nem adatott meg. Használd ki hát, helyettem is! – szorongatott meg Mrs. Denwell.
- Köszönöm, amit értem tettetek. Levelet is írok majd, és mindenről beszámolok.
George átemelte a vállamra a táskát és elindultam a bejárat felé. Még egyszer visszafordultam és intettem nekik, majd kitártam a kaput és kiléptem az utcára. Az ajtó hangosan csapódott be mögöttem, mintha ebben a pillanatban elszakadtam volna attól a világtól, amit ismertem.
Ugyanazt az utat választottam, amerre iskolába jártam, de mikor elértem a kereszteződést, lefordultam az úrtól és az erdő felé kanyarodtam. Hosszú, mély árok vezetett végig az autóút mentén, amit bokrok, cserjék szegélyeztek. Fogtam a táskám, meglendítettem hátrafelé, és teljes erőmből behajítottam közéjük. A színe miatt teljesen elvegyült a környezetében és tudtam, senki sem fog rátalálni, még ha keresi sem. Most, hogy megszabadultam húsz kilótól, könnyed léptekkel haladtam visszafelé az erdő mentén. Nem akartam átmenni a túloldalra, mert féltem, hogy találkozom valamelyik ismerősünkkel, így erre indultam el. Bár még korán volt és kevesen rótták az utakat, nem akartam kihívni a sorsot magam ellen. Vagy az már nem elég kihívás, hogy egy vámpírral készülök találkozni? Mindig is tudtam, hogy nem vagyok egészen normális, de sohasem gondoltam volna, hogy a Twilight szereplői köztünk élhetnek. A nap ugyan már felkelt, de még nem adott elég világosságot ahhoz, hogy tisztán láthassak. Kis kerülővel ugyan, de elértem a tisztás szélét. Kémlelni kezdtem a környéket a félhomályban, de mozgást sem vettem észre és nesz sem ütötte meg a fülemet. Egyedül voltam. Az erdő már éber volt, a madarak egyik ágról a másikra röppentek, csőrükben kukacot és magvakat hordtak fészkeik felé. Megálltam egy sudár fenyőfa mellett és vártam.
Tíz perc telt el, és én még mindig egyhelyben toporogtam. Ahogy múlt az idő, úgy kezdtem én magam is elbizonytalanodni. Mi van, ha tévedtem és az egész meg sem történt valójában? Teljesen egyedül voltam, és megfordult a fejemben, hogy hívjak egy taxit, ami kivisz a reptérre.
- Engem keresel? – suttogta egy hang a fülembe. Összeborzongtam, ahogyan a meleg pára súrolta a nyakamat és megpördültem a sarkam körül. Ő volt az. Tudtam, éreztem, de meg kellett győződnöm róla a saját szememmel is.
Fekete pólója szorosan simult feszes mellkasához, és a szeme úgy ragyogott, akár a gyémánt. Fekete bőrdzsekit viselt, ugyanazt, amiben először láttam, és egy egyszerű kopott farmert. Hihetetlen, mennyire le tudott nyűgözni csupán a külsejével...
- Hát, én igazából egy szívdöglesztő vámpírt keresek, akivel le akarok lépni. Nem ismersz egyet véletlenül?
- Dehogynem! Be is mutathatlak neki?
Nem láttam mikor mozdult, de a következő pillanatban már sehol sem láttam.
- Robert! Valaki keres téged! – vízhangzott az erdő a hangjától.
Nevetve forogtam körbe-körbe, de nem tudtam rájönni, honnan indult a hanghullám. Erős kezeket éreztem a vállamon, és elakadt a lélegzetem. Éles szemfogaival a nyakamat súrolta, akár a borotvapenge, de nem sértette fel a bőröm. Széles vigyor terült el az arcán, ahogyan kezeit a derekamra csúsztatta, és könnyedén átkulcsolta. A bőrdzseki már nem volt rajta, tisztán láthattam a karján kidagadó izmokat, szoros tartása finoman csapdába zárt, miközben lágyan mormogott:
- Egyes feltétel, vámpír, kipipálva. Kettes feltétel, szívdöglesztő, hmm, ezt döntsd el te, rád bízom. Hármas feltétel, segít lelépni, én inkább úgy fogalmaznék, elcsábít. Még visszafordulhatsz Nora Denwell, még van egy esélyed, hogy normálisan élj.
A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem, még ő is hallja, de uralkodtam magamon.
- Veled megyek.
- Én figyelmeztettelek – engedett el, és a következő pillanatban eltűnt a talaj a lábam alól.
- Muszáj mindig ezt csinálnod? – kapaszkodtam bele teljes erőmből a nyakába.
- Vihetnélek a hátamon is, de az hosszútávon egyikünknek sem kényelmes. Indulhatunk?
Nem tudtam elképzelni, hogy létezik olyan pozíció, ami kényelmetlen számára, ugyanis a súlyom csupán annyi volt neki, mintha egy tollpihét emelt volna a magasba. Túl könnyedén megbarátkoztam ezzel az egész helyzettel. Az, hogy tegnap halálfélelem kerülgetett, mikor megtudtam, hogy egy vámpír áll előttem teljesen normális reakció volt, mindenki hasonlóan érzett volna a helyemben. Mégis, ahelyett, hogy pszichológushoz rohantam volna, elfogadtam a tényeket és az egésznek a részesévé váltam. Ennek talán az volt az oka, hogy a szüleim is ebben a világban éltek, ezt nevezték az igazi életnek. Genetikailag belém volt kódolva ez a világ, csak a szemem volt eddig homályos. Most, hogy tisztán láttam, rájöttem nem velem van a gond, nem én vagyok különc. Máshová tartozom. Hogy hová? Magam sem tudom, de azon leszek, hogy kiderítsem, és Robert az első állomás a célom felé.
Bár eddig kicsit fáztam a hűvös szél miatt, ahogy Rob ölébe fészkeltem magam, teljesen megfeledkeztem mindenről, teljesen átmelegedtem, ahogyan magához szorított. Kicsit talán erősebben is tartott, mint kellett volna, talán félt, hogy ha leesek, megsérülhetek. Már nem éreztem kellemetlennek, ahogyan velem futott és így, hogy nem zuhantunk egy szakadék mélye felé, teljesen jól voltam. Ösztönösen tett mindent, mintha csak parancsolhatott volna az erdő felett, a fák pedig elhajoltak, hogy utat engedjenek neki. Persze ezt csak én láttam így, valójában annyira ügyesen szlalomozott, hogy egynek sem ütköztünk neki. Most már értettem, miért szeret motorozni. Az összes emberi sport közül ez hasonlított a legjobban arra, ahogyan ő futott.
- Mond csak – jutott hirtelen eszembe – amikor majdnem elgázoltál a motorral...miért voltál annyira...furcsa? Úgy szóltál hozzám, mintha az ellenséged lennék.
Robert bár az utat nézte, a szeme egy pillanatra elrévedt és halványan, keserűen elmosolyodott.
- Azért, mert úgy gondoltam, hogy ha megutálsz engem, magadtól is kerülni fogsz. Azt reméltem elmész ebből a városból és én visszamehetek úgy, hogy nem tudtalak magammal hozni.
- Ezt csak így megtehetted volna, minden következmény nélkül?
- Nem egészen – rázta a fejét – de kitaláltam volna valamit.
- Honnan tudtad, hogy időben hátra fogok tudni lépni a motor elől? – tértem vissza a témára.
- Nem tudtam. De bíztam benne, és magamban is. Neked őszintén elmondom, másra is gondoltam mikor megláttalak a járda felé közeledni.
- Mire?
- Nem biztos, hogy meg fogod érteni, miért jutott ez az eszembe, de...el akartalak gázolni. El akartalak gázolni, mégpedig azért, hogy aztán olyanná tehesselek, amilyen én is vagyok.
Megmerevedtem, mire Robert felszisszent.
- Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom neked.
- De, jól tetted, csak...nem gondoltál arra, hogy én ember akarok maradni?
- Ezért álltam meg.
- Köszönöm.
- Pff...megköszönöd nekem, hogy nem vasaltalak ki?
- Semmiképp sem tetted volna. Tudom.
Robert nem válaszolt és nem is nézett rám, én pedig belefúrtam az arcom a trikójába. Beszívtam a levegőt és megremegtem. Akkor az illata örökre belevésődött az agyamba, kitörölhetetlenül. Szédítően hatott rám, mintha valaki az én ízlésem szerint alkotta volna meg, hogy tévútra csaljon. Moha, fakéreg, és az erdő friss illata áradt belőle, teljesen elbódított. Ez az illat, és ahogyan száguldott velem együtt teljesen úgy hatott, mintha a legmodernebb drog hatása alá kerültem volna. Gyorsan elfordítottam a fejem, és úgy is maradtam, míg a menetszél teljesen ki nem tisztította az orrom. Inkább nem gondoltam arra, mi történhetett volna, ha tovább várok. Robert arcán nagyon nehezen tudtam kiigazodni. A legtöbb emberre általában az volt ráírva, amit éppen érzett, de az övé szinte mindig rezzenéstelen és érzelemmentes volt. Talán a hosszú évek hatása volt, talán olyan dolgokat élt meg, amire én gondolni sem mertem volna, mindenesetre ez nehézséget okozott nekem. Kiismerhetetlen volt a számomra és sohasem tudtam mire gondol, egyedül annyit ismertem meg belőle, amennyit ő maga kívánt megosztani velem. Most is maga volt a nyugalom, ahogyan a sűrű lombok közé vetette magát, könnyedén szökkenve egyik faágról a másikra. Kezdtem azt hinni, semmi sem létezik a világon, amitől félne. Valami ősi erő sugárzott belőle, ami többé tette egy átlagos embernél. Észrevette, hogy figyelem és rám mosolygott.
- Egy rejtekhelyre viszlek.
- Mitől válik egy hely rejtetté? – kérdeztem kíváncsian.
- Attól, hogy egy nyomkövető sem talál rá - nem akartam állandóan kérdezősködni, mert egyre butábbnak éreztem magam. Ő mindent tudott én pedig semmit, mégis, természetesnek tűnően folytatta a magyarázatot – A nyomkövetők a vámpírok fejedelmének a kémei. Különleges érzékszervekkel bírnak, és bárkit, bárhol megtalálnak.
- Akkor hogyan akarsz elrejteni?
- Te talán nem tudnál kijátszani egy kommandós csapatot, ha az életed függne tőle? – kérdezte miközben villámgyorsan félresöpört egy óriási faágat az arcom elől.
- Ha nagyon muszáj, mindenképp tennék egy próbát...
- Most nagyon muszáj. – suttogta és kiéreztem a hangjából, hogy több forog kockán, mint sejtettem. Az életünk.
- A lehető legtávolabb kell vigyelek téged Brookstól, ott fognak először keresni.
- De mi lesz Denwellékkel?
- A szagodat fogják követni, ők nem érdekesek a számukra.
- Öhm...a szagomat? – lepődtem meg. Egy biztos, büdös nem lehettem, indulás előtt is fürödtem.
- Nem abban az értelemben. – kuncogott Rob – érezted már egy őznek a szagát? Vagy egy medvéét? Ha nem is, halét biztosan. Ez is valami hasonló, csak az emberi orr nem elég kifinomult, hogy megérezze.
- Felvágós – morrantam rá. Bármit megadtam volna, hogy olyan szemmel láthassam a világot, ahogyan ő.
- Fél óra múlva Mexikóban leszünk.
- Mexikóban? – ugrott egy oktávot a hangom - Az még repülővel is sok idő!
- Lehet. Te most vámpír expresszen utazol. Az gyorsabb, mint a repülő.
Elmosolyodtam, és becsuktam a szemem.
- Egy régi barátom lakik ott, majd hozzá is beugrunk.
- Ő is...
- Igen, ő is vámpír, de addig nem kell félned tőle, amíg melletted vagyok.
- Az jó. – mondtam ásítva.
A fák susogása, az erdő hangjai és Rob ringató mozgása elálmosított. Arra ébredtem, hogy Robert lefékez, és óvatosan talpra segít.
- Megjöttünk.
Most, hogy végre szilárd talaj éreztem a lábam alatt, első dolgom az volt, hogy kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Irtózatos meleg volt, és legszívesebben azonnal beugrottam volna egy jéggel teli fürdőkádba. A levegő fojtogató volt és hiába igyekeztem mélyebbeket szívni belőle, úgy is kevésnek éreztem. Nem voltam hozzászokva ehhez az éghajlathoz. Előttem homoksivatag terült el, végeláthatatlan buckákkal és dűnékkel. Elszórva egy-két kaktuszon kívül semmi zöldet sem láttam, mindent beborított a felmelegedett vörös homok.
- Hol vagyunk?
- Puerto Vallartaban.
- Az jó. Még sohasem hallottam róla.
- Ezért is jöttünk ide. – mutatott a lényegre Robert.
- De hol van itt város?
- Még a városon kívül vagyunk. A menedék nem a központban lett felépítve, attól kicsit távolabb, így biztonságosabb. Este benézhetünk a városba is.
Az eget egyetlen felhő sem takarta el, és a levegő szinte remegett amerre csak néztem. Ahogy előre léptem, a lábam megsüllyedt a homokban és alig bírtam kihúzni.
- Csak óvatosan. – nyújtotta a kezét Rob, hogy kihúzzon – a homok alattomos. Az első pillanatban úgy érzed megtart, a következőben pedig már élve temet maga alá.
- Téged nyelt már el?
- Igen.
- És mit csináltál?
- Alagutat.
Égnek fordítottam a szemem és elmosolyodtam. Mit is vártam tőle? Vicces volt elképzelni, ahogy szupersebességgel tör utat magának a föld alatt, majd feltör alóla, mikor megérkezik. Türelmesen lépkedtem a nyomában. Előttem ment és átsegített a labilisabb területeken, nehogy elakadjak. A nap izzó korongként lövellte magából a meleget és szakadt rólam a víz. Hogy lehet valahol ennyire meleg? Szomjas is voltam, de nem törődtem vele, csak arra gondoltam, hogy hamarosan megérkezünk a rejtekhelyre, ahol egészen biztosan hűvösebb lesz.
Egyszer csak Robert megállt előttem. Kíváncsian néztem föl, de a homoktengeren kívül semmit sem láttam.
- Van valami baj?
- Nyomkövetők jártak itt. - mikor döbbent arcomra nézett sietve hozzátette – de már elmentek. Talán itt már nem is fognak keresni minket.
Mint mindig, most is magabiztos volt, és mire igazán felfoghattam volna, mit is mondott, maga után húzott.
- Ez itt a rejtekhely, egy darabig ez lesz az otthonod.
- De hiszen itt nincs is semmi...
Robert meg sem hallotta amit mondtam, letérdelt a homokba és a keze fürgén mozogni kezdett. Rajzolt. Alig tudtam kivenni a körvonalait, az egész karja egyetlen masszává olvadt össze. Mikor végzett felállt és hátrébb lépett egy lépést. Kusza alakzat vált ki a homokból, leginkább egy címerre hasonlított. A belsejébe egy félhold volt rajzolva, ami ebben a pillanatban fellángolt és hevesen égni kezdett. Lángcsóvák szálltak az ég felé egy hatalmas oszlopba tömörülve, én pedig nem tudtam, hogy féljek vagy nevessek. A föld rengeni kezdett, olyan erősen, hogy alig tudtam megállni a lábamon és mindent beborított a homok. Robert magához szorított, így nem láthattam mi történt ezután, de mikor elengedett, a jel helyén egy akna nyílása tátongott.
- Ide akarsz levinni?
- Várd ki a végét. – kacsintott ravaszul.
Előre ment és intett, hogy kövessem. Hosszú lépcső nyúlt a mélybe és az akna olyan sötét volt, hogy semmit sem láttam. Lépcsőfokonként haladtam előre, nehogy megbotoljak, míg apró világosság nem hatolt a szemembe. Egy fáklya fénye volt, ami lassan, de biztosan megtöltötte fénnyel a folyosót. A járat szűk volt, Robertnek le kellett hajtania a fejét, hogy elférjen benne, az oldalát pedig különböző minták díszítették. Mikor jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy valójában mondatok voltak ráfestve, de egyiket sem tudtam elolvasni. Még sohasem találkoztam ezzel a nyelvel, leginkább mégis az azték kultúrához soroltam volna. Száz métert sem haladtunk és a folyosó véget ért. Egy kapu választotta el a túloldaltól, egy egyszerű, vas ajtó, amit kidomborodó minták díszítettek. Robert rátette mindkét kezét az ajtóra, és halkan duruzsolt valamit, mire a kapu porrá szétrobbanva zuhant a földre. Csak egy homokkupac maradt a helyén. Megszólalni sem tudtam, csak kábán néztem a történteket, és ösztönösen Robert után indultam. Ahogy átléptem a küszöböt, a por felszállt a levegőbe, lebegett egy darabig, majd összetömörült és az ajtó újra a helyén állt, sértetlenül.
- Ez meg mi volt?
- Biztonságtechnika vámpír módra.
- Értem. – bólogattam, és azon gondolkodtam, vajon mi várhat még rám ezen a helyen?
Még kérdeztem volna tőle valamit, de attól, amit láttam teljesen elámultam. Egy szobába léptünk, méghozzá nem is akármilyenbe. Egy valóságos kastély előszobájának a közepén álltam, amit vakító fényesség töltött be. A fény a fejem feletti csillárból áradt, aminek kristálydíszei úgy ragyogtak, hogy össze kellett hunyorítanom a szemem, mikor ránéztem. A falakon régi aranykeretes képek és tükrök lógtak, a földet perzsaszőnyegek borították be, a mennyezetet pedig díszes festmények borították be teljes hosszában.
- Aszta, ez barokk?
- Olyasmi.
A szoba négy sarkából négy lépcső vezetett fel az emeletre, ahonnan két hosszú folyosó nyílt. Rengeteg szoba volt itt sorban egymás után, ha akartam sem tudtam volna megszámolni.
- Minek ennyi szoba? – vontam össze a szemöldököm – Ez akár egy hadseregnek is elég lenne.
- Pontosan. Ez a menedék eredetileg egy hadseregnek lett tervezve, de végül nem volt rá szükség, így feledésbe merült. Rengeteg ilyen hely van a világban elrejtve a föld alatt éppen ezért nehéz megtalálni bennük valakit. Itt mindent megtalálsz, amire csak szükséged lehet, ételt, italt, fegyvert, ruhát, mindent.
Sehol sem láttam ablakot, de egyáltalán nem hiányoltam, a fáklyák és a csillárok éppen elég fényt adtak. Mikor Robert menedékről beszélt, egy egyszerű barlangot képzeltem el a hegyekben, de ez, ez minden képzeletem felülmúlta.
- Ez gyönyörű...komolyan ezt nevezed te menedéknek?
- Ami azt illeti, nem így nézett ki, mikor rátaláltam. Kicsit átalakítottam és úgy rendeztem be, hogy otthonossá váljon. Beszereztem egy-két ágyat, hűtőt, mikrót, és emberi felszereléseket is. Eredetileg arra az estre szántam, ha úgy döntök, elpártolok Dante mellől.
- Hogy ki mellől?
- A vámpírok fejedelme elől. Dantenak hívják.
- Mesélj róla kicsit, kérlek. Ha már meg akar szerezni magának, annyit szeretnék tudni, ki is ő valójában.
Robert elkomorodott és elindult lefelé a lépcsőn.
- Hát jó, de ez egy kicsit bonyolultabb téma.
Leült egy aranyozott karfájú székre és egy másikra mutatott. Közelebb húztam az övéhez és én is leültem.
- Dante előéletéről nem sokat tudok – kezdett bele – Ő az egyik legősibb vámpír közülünk, azt, hogy hány éves is valójában, nem tudom megmondani. Úgy körülbelül kétezer éve egy cél lebeg a szeme előtt, az, hogy egybegyűjtse a legkülönlegesebb képességekkel rendelkező kiválasztottakat. Ha ez sikerül neki, támadást akar indítani a lázadók ellen, akik képtelenek lesznek szembeszállni ekkora hatalommal. De többek szerint nem ez az igazi indok. Vannak, akik úgy tartják, Dante egyszerűen ki akarja irtani az összes klánt, hogy csak az ő generációja maradhasson fent. Nem tudom, hogy melyik elmélet igaz, én mindkettőt el tudom képzelni, mindenesetre a kiválasztottjai folyamatosan megáldják őt gyerekekkel – húzta el Rob undorodva a száját – Ezeket a gyerekeket kiskoruk óta harcra képzik ki, és arra nevelik, hogy akár az életüket is feláldozzák azért, amiért küzdenek.
- Ez szörnyű...- suttogtam összeborzongva – De mi történik, ha egy kiválasztott nem akar a szolgálatába állni?
- Ilyen még nem fordult elő. Mindenki féltette az életét és önként behódolt neki, hogy megmentse.
Elengedtem a fülem mellett a válaszát és új kérdést tettem föl.
- Azt mondtad, Dante több kiválasztottat köt magához, de hogyan lehetséges ez? Egy vámpírhoz nem csak egy kiválasztott tartozik?
Robert fanyar képet vágott és szórakozottan csomózgatni kezdte az asztalterítő rojtjait.
- Ez ennél bonyolultabb és ördögibb. Dante mindig is megtalálta a módját, hogy kijátssza az áthághatatlan szabályokat. Valóban így van, ahogyan mondod, de ha belegondolsz, ez csak addig állhat fenn, ameddig mindkét fél életben van. Ha az egyik fél meghal, a kötelék felbomlik, és aki magára marad, egy új társ mellé szegődhet.
- Tehát Dante elteszi láb alól a kiválasztottak párját. Undorító.
- Az. És ez még nem minden. A kiválasztottak még hálásak is neki, amiért életben hagyta őket és lesik minden kívánságát.
Hirtelen eszembe jutott valami, amire eddig nem is gondoltam.
- Mi az én képességem? Ha kiválasztott vagyok, és Dante el akar ragadni, annak oka van.
Robert felállt és a hűtőhöz lépett. Kivett egy dobozos sört, óvatosan felnyitotta és kortyolni kezdte.
- Ezt én sem tudom, de ő tudja, és ezért akarja mindenáron, hogy elvigyelek neki. Csak te jöhetsz rá, hogy mi ez a képesség és hogyan tudod használni, és ha eljön az ideje segítek neked amiben csak tudok, hogy könnyebb legyen. De most az elsődleges az, hogy biztonságban legyél tőle.
- Ő nem tudná megállni, hogy igyon belőlem ugye? – nyeltem, hogy feloldjam a hirtelen keletkezett gombócot a torkomban.
- Neked kéne felkínálnod magad. – suttogta Robert felvillanó szemekkel.
A következő percben egyikünk sem szólt egy szót sem. Robert a plafont nézte üres szemekkel én pedig őt, végül nem bírtam tovább és megszólaltam.
- Most nem vagy éhes?
- Dehogynem – horkant föl elkeseredetten – de mit segít az, ha elmondom, legszívesebben rádugranék és feltépném az ütőered?
Nagyot dobbant a szívem, de nem foglalkoztam vele.
- Én bízom benned.
- Ne tedd.
- Akkor ess nekem és csinálj, amit akarsz.
Robert elkerekedett szemekkel nézett rám de megőrizte a határozottságát és hidegvérét.
- Nem.
- Miért nem?
- Mert akkor nem láthatlak, és nem beszélhetek veled soha többet. Már régen megtanultam megkülönböztetni az ember és az étel fogalmát.
Azzal felugrott és az ajtóhoz libbent. Rátette a kezeit és még egyszer visszafordult.
- El kell mennem vadászni. Ha nem teszem, gyengülök és nagyobb veszélyt jelentek rád.
Bólintottam. Már majdnem eltűnt az ajtó mögött, mikor visszafordult és rám nézett:
- A hálószobád a lépcső mellett van rögtön balra, a fürdőszoba pedig közvetlenül mellette. A konyha itt van jobbra, a hűtőt feltöltettem, ha éhes vagy mindent megtalálsz benne, bár nem tudom, az emberi kaják között milyen szintet üt meg a minősége. – azzal választ sem várva eltűnt a szemem elől. Valahogy zaklatottnak tűnt. Ahogyan beszélgetés közben figyeltem, az arca feszültnek látszott, a homloka pedig sűrű ráncokba futott össze. Sápadtabb volt, mint amilyen lenni szokott és a bőre verejtékezett. A szeme is nagyobbnak tűnt és szokatlanul fényesnek, egyszóval nem festett valami jól. Egészen biztos voltam benne, hogy az éhség tette ezt vele és el sem tudtam képzelni, hogy bírt ennyi ideig mellettem lenni.
Felmentem a lépcsőn, és úgy döntöttem veszek egy forró zuhanyt. Habár szinte meg sem mozdultam egész nap, azért rendesen elgémberedtem, mindenképpen szükségem volt valamire, ami kilazítja merev izmaimat. A fürdőszoba meleg barna és vörös színek közötti árnyalatokban pompázott, a közepén pedig egy óriási kád állt. A padló és a széles tükör alatti szekrény márványlapokból volt kirakva, a teret pedig halvány gömb lámpa világította be sárgás fénnyel. A falon lévő fogasra egy új bordó fürdőköpeny volt felakasztva, ami egészen biztos, hogy nem Roberté volt, valószínűleg nekem készítette ki. Talán sejtette, hogy első dolgom egy meleg fürdő lesz, ezután az utazás után. Nyakig merültem a gőzölgő vízbe, ami lassan kioldotta tagjaimat. A fürdőszobát belengte a rózsaillat a tusfürdő erős aromája miatt, és egészen úgy éreztem magam, mintha egy wellness fürdőben lettem volna. Mikor kiszálltam a kádból, a gőzfelhő már teljesen beborította a tükröt. Magamra terítettem a köpenyt és elindultam, hogy megnézzem a leendő hálószobámat. Ódon, régi, mégis valami fenségességet sugárzó ajtaja volt, bár a lakkozás nem rég kerülhetett rá.
A szoba csupa régi bútorral volt berendezve, mégis, mintha egy királyi lakosztályba léptem volna. Közepén egy hófehér selyemhuzattal borított franciaágy állt, a keretébe apró virág minták voltak vésve. A falon portrék lógtak, különböző embereket ábrázolva. Büszkeség, bátorság, dac, szeretet és fenségesség sugárzott ezekről az arcokról. Sorra futtattam a szemem rajtuk, míg meg nem álltam egy ismerős arcnál. Egy férfit ábrázolt, díszes egyenruhában, fegyverrel az oldalán. A szeme...pont olyan volt, mint Roberté. Igen, a kép egyértelműen Robot ábrázolta, egy teljesen más kor divatja szerint. Mégis az a Rob volt, akit én ismeretem és ennek nagyon örültem.
Az ágy szélére egy kopott farmer és egy sötétkék laza szabású póló volt kikészítve. Frissen lehetett mosva, az anyagából gyöngyvirágos illat szállt, és ránézésre pont az én méretem volt. Eddig úgy tudtam a pasikra nem jellemző, hogy ránézésre eltalálják a ruhaméreteket...úgy tűnik tévedtem. Felvettem, mert az én ruhámat enyhén megviselte az erdei kaland, több helyen is elszakadt, tele volt fűnyomokkal és teljesen összekoszolódott. Mikor mindennel elkészültem, ledőltem az ágyra és a mennyezetet bámultam. A tapétán dombornyomott virágminták kacskaringóztak és beszőtték az egész falat. Volt köztük kék, piros és lila is, de egyik sem volt egyforma, mindegyiken fel tudtam fedezni valami apró eltérést, pont mint a természetben. Nem tudtam mit fogok csinálni amíg Rob visszajön, de azt tudtam, hogy én is farkaséhes vagyok, a gyomrom veszettül korgott, ételt követelve. Csak egy megoldás volt, így hát felkeltem, és lementem a konyhába, hogy keressek valami ennivalót. Bementem a konyhába és kinyitottam a hűtőt. A konyháról csak annyit, hogy egybe nyílt a nappalival és a felszerelésén is látszott, hogy előttem még senki sem használta. Minden csillogott, a polírozott felületeket egy karcolás sem csúfította el, és nem csak formatervezett volt, de praktikus is.
Mivel Robert nem ismerte az ízlésemet, a hűtőt a lehető legkülönbözőbb ételekkel pakolta tele. A kínai konyhától az olasz konyha specialitásáig mindent megtaláltam benne. Nem akartam új, merész ízekkel kísérletezni, ezért maradtam a hagyományos lasagnenál. Feltéptem a vákuumcsomagolást, és betettem a mikróba. Hangosan pattogott melegedés közben és az illatára összefutott a számban a nyál. Mikor kész lett, elővettem egy villát a fiókból és mohón enni kezdtem. Ahogy a fény megcsillant a villa markolatán észrevettem, hogy egy címer van belevésve, ugyanaz a jel volt, amit Robert a homokba rajzolt, a közepén félholddal. Talán valami szekta jele? Vagy ez is Dante műve? Miután befejeztem az evést, úgy döntöttem felfedező útra indulok a menedékben. A saját lakosztályomon kívül találtam még egyet, ami csak annyiban különbözött az enyémtől, hogy fekete bársonyból készült az ágygarnitúrája, ezzel fiúsabbá téve a szobát. A következő terem egy fegyvertár lehetett. A falról kardok csüngtek, de erősebbek, mint egy normál kard, titánium bevonattal készültek. Ez azonnal feltűnt, mindig is érdekeltek a régi fegyverek. Persze, sohasem használtam volna senkin sem, de a célba lövés például a kedvenc sportjaim közé tartozott. Kiskorom óta íjásztam és egy időben versenyeket is nyertem, de ma már az egész felszerelés a padlásunkon porosodott. Túl sok minden foglalt le ahhoz, hogy használhassam és most, ahogyan visszaemlékeztem rá, hiányozni kezdett.
Ládák álltak hegyén-hátán, tőrökkel, pisztolyokkal és különböző fegyverekkel megtöltve, amiknek a nevét sem tudtam. Még vagy tíz szobát néztem át, mindegyikben használati tárgyak ezrei hevertek, olyan dolgok, amire bármikor szükség lehet. Ruhák, pénz, konzervkaja, fegyverek, és ahogy tovább mentem, egy könyvtárat is találtam. Nem akartam, hogy Rob kutakodva találjon rám az egyik teremben, ezért visszamentem a hálószobámba és végigterültem az ágyon. Egy könyvet hoztam csak magammal, azt, amit elsőnek megláttam. Becsuktam a szemem és relaxáltam, hosszan kifújtam a levegőt, hogy teljesen ellazuljak. De nem voltam egyedül. Nem hallottam mozgást, csak egyenletes légzést a jobb oldalamon. Mivel nem égett a lámpa, az orromig sem láttam, arra meg nem vettem a fáradságot, hogy felkapcsoljam, anélkül is tudtam, hogy Robert tért vissza hozzám. A sötétben is láttam, mosolyog és teljesen eltűnt a délutáni feszültség az arcáról.
- Körül pásztáztam az egész terepet és semmi veszély sem fenyeget minket – szólalt meg- arra gondoltam mi lenne, ha bemennénk a városba és meglátogatnánk a helyi fogadót?
- Hmm...Kocsmába viszel?
- Ott dolgozik az a barátom, akit említettem.
- Ó, így már világos. – mosolyogtam – Tőlem akár indulhatunk is. Hozzak valamit?
- Csak magadat – somolygott – Az bőven elég.
Mikor kiléptem a menedék ajtaján, gyönyörű látvány tárult elém. A hold az égbolt közepén teljes pompájában, ezüstös fénnyel világította meg a tájat, nem vakította el egy városi lámpa fénye sem ezt a természet alkotta titkos égitestet. Az idő hűvösebbre fordult, de még így is kellemes meleg volt. Mikor megszokta a szemem a félhomályt, a távolban az apró világító pontokat vettem észre.
- Látod azt a kis világosságot?- mutatott arrafelé - Az már a város széle. Ott van egy kocsma, ami város legkedveltebb szórakozóhelye. Esténként tömve van, én is mindig benézek, ha erre járok. Beszélgetnek, kártyáznak, esznek-isznak és megvitatják a legújabb pletykákat. Gyalog ebben a tempóban elég messze van, de ha viszlek, hamar ott leszünk.
A táj összeolvadt a szemem előtt, ahogyan futott, a következő pillanatban pedig már meg is láttam a csárdát előttünk. Hagyományos építmény volt, az a tipikus lengőajtós, összeeszkábált épület, amit a western filmekben láttam.
- Fontos, hogy tudd és észben tartsd - suttogta - amit most fogok tenni és mondani, hagynod kell. Ne ellenkezz, tudom miért teszem...
Azzal átkarolt a derekam alatt, magához húzott és emberi tempóban megindult a bejárat felé. Lovak nyerítése törte meg az esti csöndet, a veszélyt érezhették, amint elhalad mellettük. Beléptünk a csárda nyitott ajtaján. Lágy hegedűszó és harmonika zengett egy búskomor dalt, ami az egész helységet betöltötte. Az emberek kör alakú asztalok körül ültek, újságot olvasva, kártyázva, pont úgy ahogyan Rob mondta. Forgó ventilátor keringette az álló levegőt a fejük fölött, minden egyes körnél nyikorogva egyet. Az asztalok között piros kockás kötényes pincérnő szolgálta ki a vendégeket, és bosszúsan káromkodott, mikor az egyikük rácsapott a fenekére. Szemközt egy bárasztal állt, mögötte középkorú csapossal, aki hangosan nevetett a történteken. Rob megindult felé és maga után húzott.
- Szia, Bill!- köszöntötte a fickót lazán - Mi újság?
- Robert!- nézett föl meglepetten a férfi - Ezer éve nem láttalak! - próbáltam nem nevetni a véletlen szófordulaton - Mi járatban vagy erre? És ki ez a szépség az oldaladon?- nézett rám tetőtől talpig végigmérve - Csak nem? Az örök agglegény végre párjára lelt?
- Ő itt Nora Denwell - nézett rám melegséggel a szemében - Vigyáznom kell rá. Tudod Dante már nem a régi. - halkította le a hangját.
- Ó, értem. Hát akkor, legyetek a vendégeim ma este. Mit kértek inni?
- Egy breezert kérek tonical ha lehet.
- Én ugyanazt.
Az egy másodperces kiszolgálás még mindig szokatlan volt nekem, de az tény hogy az ital kifogástalan volt. Felültünk a fa bárszékek tetejére, én pedig lassan kortyolni kezdtem az italt.
- És hogy van a családod? - kérdezte Robert - A lányod gondolom időközben már igazi nővé érett.
- Minden rendben velük - válaszolta Bill kicsit feszülten, Robert pedig fészkelődni kezdett - Marina jövőre kezdi a főiskolát Vancouverben, és hiába az atyai szó, sehogy sem tudtam rábeszélni valami melegebb éghajlatra. Neki a tanulás fontos...
- Végül az orvosira megy, nem?
- Igen, minden áron emberekkel akar foglalkozni - fintorgott Bill, mintha az emberek szó helyett tetveket értett volna.
Ekkor megcsörrent Bill mobilja ő pedig olyan gyorsan nyúlt érte, hogy alig tudtam követni a szememmel:
- Haló?...Igen én vagyok az...értem...meg lesz...- a hangja egy pillanatra megremegett – Köszönöm...- egy mozdulattal kinyomta a készüléket és dühösen a falhoz vágta.
- Nemrég rendeltem egy csomó új italt, de a szállítmány nem érkezett meg, most hívtak, hogy megkerült.
- Mindig kitalálsz valami újat, ugye? - nevetett kicsit feszültebben Rob.
- Valamivel fel kell dobni az üzletet néha, ha nem teszem, kifogyok a vendégekből és csődöt mondhatok.
Bill most hozzám felém fordult, és mosolygott, egy pillanatra elővillantak hegyes metszőfogai.
- Neked kiválasztott, adhatok még valamit?
- Nem, köszönjük – válaszolt helyettem Robert – Lassan indulunk.
- Sokáig maradtok itt?
- Még nem tudom. Valószínűleg nem, de lehet holnap beugrunk hozzád egy italra, ha te sem ellenzed.
- Bármikor jöhettek, itt leszek egész nap.
Robert kinyújtotta felém a kezét és lesegített a magas szék tetejéről.
- Jó éjszakát!
- Nektek is.
Átfogott a vállamon át és szorosan magához húzott, mikor pedig kiértünk a fogadóból, úgy engedett el, mintha megégette volna magát.
- Valami baj van?
- Nem, de lassan vadásznom kell.
- Nem vadásztál ma délután? – kérdeztem csodálkozva.
- Nem. Csak átkutattam a környéket, nehogy nyomkövetőkbe akadjunk útközben.
Már alig tudtam járni a fáradságtól és az ital is elbódított, így jól jött hogy Rob ölébe fészkelhettem magam. Arra ébredtem föl, hogy óvatosan letett a franciaágy közepére. Rám húzta a takarót és a fülembe súgta:
- Aludj jól.