Egy kicsit magamról...

   Nora Denwell vagyok, 17 éves és egy nap úgy határoztam írok egy könyvet. Mindig is szerettem írni, és verseket olvasni, kisebb novellák kerültek már ki a kezem közül, de egy nagyobb történet megalkotásán eddig még nem is gondolkoztam.

   Szeretem a misztikus témákat, így a történetem is bővelkedik ezekben. A főszereplőm egy kiválasztott, aki Gabriel arkangyaltól származik és egy küldetés közepébe csöppen egyik napról a másikra. Szerelme egy vámpír, udvarlója egy vérfarkas, vetélytársa pedig egy igazi tündér, így csöppet sem könnyű a helyzete. Ha olvastátok az ajánlót, tudjátok, mire számíthattok, mégis, rejt egy- két meglepetést a könyv, amit nem árulok el.

   Ha egy kicsit jobban meg akartok ismerni engem, olvassátok el ezt az interjút, amit Neesh készített velem, és ezt a három novellát, amit versenyekre írtam. A menüben találtok egy üzenőfal nevű pontot, oda bármikor, bármilyen kérdést, észrevételt, véleményt megírhattok nekem, örömmel válaszolok :)

Interjú

Mi, vagy ki vett rá arra, hogy megalapítsd a blogod?

   - A döntés, hogy megalapítom életem első blogját, több ok miatt született meg bennem. Körülbelül egy éve volt az a nap, amikor az első misztikus könyvet a kezembe fogtam. Ez volt a Twilight. Egy barátomtól kaptam kölcsön, aki nem győzött áradozni róla, milyen izgalmas perceket okozott neki ez a történet. Eleinte ódzkodtam tőle, mert még soha nem olvastam vámpírokról szóló könyvet, de szinte az első perctől a rabja lettem. Meg sem álltam, amíg be nem fejezetem a Breaking dawn-t és innentől kezdve vonzottak a misztikus történetek. Ez volt a kezdet.

   Mikor megismertem egy lányt, aki megszállottja a témának, nem győztem elolvasni azt a rengeteg könyvet, amit a nyakamba zúdított. Egytől-egyig hasonlóak voltak, de mind teljesen más. Olyan felejthetetlen estéket kaptam általuk, amiről álmodni sem mertem. Varázslatos világot tártak a szemem elé, olyan világot, ami a legvadabb fantáziát is túlszárnyalta és ekkor hoztam meg a döntést.

   A célom az volt, hogy ugyanazt az érzést adhassam át az olvasóimnak, amit én kaptam ezektől az íróktól. Hogy bemutassam a saját világom, a saját érzéseim és történetem. Magamból akartam adni minden egyes embernek, aki az oldalamra téved és olvasni kezd. Ebben persze többen is támogattak, akiknek sok tapasztalata volt ezen a téren. Segítettek abban, hogyan tudom létrehozni a saját oldalam és hogyan tudom azt rendszeresen frissíteni. Ezért mai napig hálás vagyok neki.

Jelenleg mi ösztönöz a folytatásra?

   - Ami a leginkább ösztönöz a folytatásra, az az, hogy naponta olvashatom az oldalamra írt, szinte rajongói kommenteket. Olyan dolgokat írtnak nekem, hogy néha úgy érzem, nem tudom zsebkendő nélkül tovább olvasni, és mindez nagyon jól esik. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi embernek tetszik a fantáziavilágom, és nagyon meglepődtem, mikor ilyen sok pozitív visszajelzést kaptam. Rengeteget tanulok tőlük, és olyan is előfordult, hogy új barátok kerültek ki közülük, akikkel rendszeresen tartom a kapcsolatot és gyakran találkozunk, hogy a történetről beszélgessünk. Az olvasóim támogatóim és ösztönzőim egyben, elvégre, ha ők nem lennének, nem lenne értelme az egész munkámnak sem.

Miért pont az írást választottad témául?

   -Ez igazából nem volt kérdés. Kiskorom óta a kedvenc szórakozásom az, ha olvashatok. Mikor a kezembe vettem egy könyvet, egy kalandnak néztem elébe, ami csábított. Rengeteg történetet olvastam már, és mindig beleéltem magam a főszereplők helyébe. Sokkal izgalmasabbnak találtam, ha egy királylány történetét olvashattam, amint megmenti a hős lovag, mintha a számítógép előtt ülve lövöldöztem volna az ellenségre. Ebben talán az is szerepet játszik, hogy lány vagyok, így a romantika közelebb áll a szívemhez, mint a gyilkolás, de biztos vannak kivételek. Mikor megértem lélekben rá, nem volt kérdés, hogy saját történetet írok. Valahol mélyen mindig is vágytam rá, de kellett egy lökés, ami felszínre hozza ezeket az eltemetett érzéseket. Mikor megtörtént, vázlatok alapján megalkottam első történetemet, amit mai napig fejezetenként adok az olvasóim kezébe.

Mire gondolsz egy-egy bejegyzés írása közben?

   - Minden bejegyzés, fejezet során amit írok, tudom, hogy mi fog következni. Részben a hangulatom is befolyásolja a fejezet érzelmiségét, így ha éppen romantikusabb kedvem van, képes vagyok váratlan fordulatokat csempészni a történetbe, amik felkeltik az olvasó figyelmét és újabb bonyodalmakat keltenek. Ha éppen nincs kedvem írni, vagy nagyon fáradt vagyok, neki sem kezdek a folytatásnak, mert tudom, hogy nem lennék képes a maximumot kihozni magamból és később megbánnám, ha selejtet adnék ki a kezemből. Ilyen nagyon ritkán van, mert jól bírom a terheket és legtöbbször vidám vagyok. Miközben írok, magam elé képzelek minden egyes helyszínt, karaktert, amit kigondoltam és tulajdonképpen azt írom le amit látok. Lelki szemeimmel kémlelek körbe ilyenkor és minden egyes részlet tisztán kirajzolódik előttem, csak mondatokba kell önteni őket, hogy más is lássa. Sokszor a barátaimból merítek ötletet, mert nem szeretném, hogy minden szereplő tulajdonsága egyforma legyen. Elvégre nincs két egyforma ember. Ha őket tanulmányozom, új ihleteket kapok, és nem érzem unalmasnak a történetem. Mindig beleélem magam minden szereplőm érzelmébe, és sokszor megtörtént dolgokon alapozom a fejezeteket, így hitelesebben hangzik. Mindig vidámabb leszek, ha leülhetek írni, ilyenkor megnyílnak előttem ennek a csodálatos világnak a kapui, ami magával ragad és messzire repít.

Volt már ihlethiányod, és ha igen, mit tettél?

    - Nem, szerencsére ez még sohasem fordult elő velem. Gyakran hallom a barátaimtól, hogy azért nem folytatják a történetüket, mert kifogytak az ihletekből, de ennek a fő oka az, hogy nincs előre megírt koreográfiájuk. A lehetőségek választéka végtelen, vagy ezernyiféleképpen írhatnak, de pont ezért egy idő után a saját zsákutcájukba keverednek. Az írás tervezés nélkül olyan, mint egy labirintus. Ha szerencséje van, kijut belőle, de rengetegszer el fog tévedni útközben. Ellenben, ha megjelölt útvonalon halad, esélye sincs, hogy megrekedjen.

   Ihletet meríteni rengeteg forrásból lehet. Elég leemelni egy könyvet a polcról és fellapozni a kedvenc részeket. Ez nem koppintást jelent, a teljes szöveg kimásolását, hanem ötlet szerzést. Például, hogyan old meg egy profi szerző egy kilátástalannak tűnő helyzetet, vagy párbeszédet, hogyan fokozza az izgalmat és a kíváncsiságot az olvasóban. Ha ez sem segít, inkább várni kell egy kicsit és akkor leülni, mikor egészen rá vagy hangolódva az eseményekre.

Mi a célod az oldaladdal kapcsolatban?

   - A legfőbb célja az oldalam készítésének az volt, hogy minél több ember találkozhasson az írásommal. Mivel rengetegen használják az internetet és a blogspotot, úgy gondoltam az lesz a legegyszerűbb, ha ilyen formában találkoznak vele. Szerettem volna megmutatni azt a mesevilágot, aminek a bűvköre alatt élek és senki más nem ismer rajtam kívül. Bemutatni azokat az érzéseket, amit lángolnak bennem és felemésztenének, ha nem adnám ki magamból. Megismertetni az olvasókkal mit jelent a barátság, a szerelem és a fájdalom szó. Mint már írtam, az olvasás élmény, én pedig azt az élményt szeretném visszaadni, amit annyi éven át másoktól kaptam.

 Hogy fogadod a negatív kritikákat?

   - Nem gondolom, hogy a negatív kritikát valaki azért írja, hogy megbántson vele, ellenkezőleg. Senki sem tökéletes és mindenkinek van hová fejlődnie, ezek a kritikák pedig ebben segítenek. Az olvasók azt is megfogalmazzák, amit az író sokszor nem vesz észre. Apró hibákat, amiket hajlamosak vagyunk nem észrevenni, mint például a szóismétlést, vagy helyesírási hibát. Én úgy gondolom, ezen nincs mit megsértődni, sőt, köszönetet kell mondani azért, amiért ahelyett, hogy elhallgatta volna, merte kimondani a véleményét a komment író. Ezáltal a történet is élvezhetőbb lesz, és a következő olvasó már minden homályos részt érteni fog. Volt, hogy visszaolvastam egy-egy fejezetet és meg kell mondjam, elég sok hibát találtam bennük. Ezeket ki lehet küszöbölni, és én kifejezetten örülni szoktam, mikor valaki felhívja rá a figyelmem.

 Hogyan kommunikálsz az olvasóiddal?

   - Számomra nagyon fontos a szoros kapcsolat az olvasóimmal. Nekik írom a történetemet és szeretem hallani a véleményüket, megismerni őket és a gondolataikat. Az oldalamon elhelyeztem egy chat ablakot, ahol mindenki le tudja írni a mondandóját, ugyanis van olyan olvasóm, aki nem tud kommentet írni a fejezetek alá. Volt, hogy meghirdettem egy időpontot, amikor bárki felkereshetett msn-en, és feltehette a kérdéseit a történettel kapcsolatban. Ez izgalmas volt, mert alig volt időm válaszolni minden kérdésre. Azért sikerült, és mindenki nagyon élvezte a csapatból. Akikkel a legjobban egymásra találtunk, azokkal személyesen is összeismerkedtem és barátok lettünk. Ők azok, akik a legjobban hasonlítanak rám, a leghasonlóbban gondolnak és éreznek, őket érintette meg igazán a történetem. Fontos, hogy megemlítsem, hogy ha nem kezdtem volna el blogozni, soha sem ismerhettem volna meg őket.

 Át tudsz szellemülni egy-egy szereplővé, mikor írsz róluk?

   - Ahhoz, hogy megírjak egy fejezetet, minden szereplő helyét át kell vennem egy pillanatra. A gonosz karakter érzései ugyanúgy belőlem fakadnak, mint a tökéletes angyalé, épp ezért ügyelnem kell rá, hogy ne mosódjanak egybe. Én úgy gondolom, hogy az artikulált beszédhez hasonlóan, itt is el kell túlozni mindent egy kicsit. A gonosz legyen a legördögibb, az angyal legyen a legjóságosabb, és az ellentétek így hangsúlyozni fogják a lényeget.

   A legjobban a főszereplő lány helyzetébe tudom beleélni magam, és sokszor szívesen lennék a helyében. A legnehezebb feladat számomra, hogy beleéljem magam egy férfi szerepébe. Mivel nem vagyok az, elég körülményes olyan érzéseket kifejteni, amik az én agyamban sohasem fordultak meg. De ez sem lehetetlen, és ugyanúgy szükséges ahhoz, hogy megírjak egy fejezetet.

Milyen tapasztalatokat szereztél eddig?

   - Az eddigi munkám során csak pozitív tapasztalatokat szereztem. Egy perc sem volt még az elmúlt fél évben, hogy azt mondtam volna, bár ne kezdtem volna el soha ezt az egészet! Mindamellett, hogy adhatok, folyamatosan kapok is az olvasóim által, bíztatást, támogatást, örömöt és rajongást, mindazt, ami tovább lendít azokon a napokon amik nem úgy sikerültek, ahogyan szerettem volna. Eddig még egyszer sem éreztem tehernek az írást, ha leültem, csak örömből tettem. Sok új barátra találtam és új történetre, amiket olvasni kezdtem, és részese lettem a blogláncnak, ami egy összetartó kapcsolat. Mindenkinek ajánlom ezt a fajta írást, aki szeretné felizzítani a szunnyadó érzéseit, leírni a vágyait, megfogalmazni azt a világot, amit csak ő lát.

 

Három novellám:

Gyermek álom

   Nyugalom sugárzik a hangból, ami átjár, kedves meleg hang, ami szeretettel ölel körül. Két kéz szorít magához, biztonságot nyújtva neked, és érzed, semmi bántódásod sem eshet, míg tart. Lágyan felnevet, és csókot nyom a homlokodra, majd halkan dúdolni kezd:

"Gyermekem, ó aludj már

Alszik a sok kismadár,

Pihen erdő és a rét

Erdőben az őzikék,

Holdfény ragyog odakint,

Szobácskádba betekint,

Felragyog a holdsugár,

Gyermekem, ó aludj már.

Aludj, Aludj már.”

   Elnehezül a szempillád és nagyot ásítasz, majd a puha párnák közé hanyatlasz, és úgy érzed, mintha a víz hullámai cirógatnák a bőröd.

   A hullámok lágyan magukkal sodornak hátukon és egy meseország felé repítenek. Valamerre, távol a világon, messze, túl a Képzelet Határon egy picike ország bontakozik ki a szemed előtt. Ebben az országban írják az álmokat. Egy palotát látsz, ami üvegből készült és ragyog a nap sugárzó fényében. A palota legpompásabb termében tündérek ülnek egy nagy körben és csilingelő hangon kacagnak. Valahányszor elnevetik magukat, egy álom születik. Az álmokat zsákokba varrják, és azt kis manók hordják szerte széjjel a nagyvilágban, hogy minden gyermeknek jusson belőle.

   Behintik a szemükbe, és arany por lepi el őket. Hogy hol van ez a manó? Nem látod, de hallod nevetését, és érzed, ahogyan óvatosan a homlokodon lépked, simogatja az arcod piciny lábával.

   Álom ország kellős közepébe egy szivárvány híd vezet. Sokan érkeznek ide ezen keresztül, ahol megállás nélkül szól az ének. A mezőn körtáncot lejt megannyi erdei állat, a medve felkap egy nyuszit és ropni kezdi vele a táncot, a macska karon fogja az egeret és csatlakozik hozzájuk. A zenekarban pacsirták fuvoláznak, és fülemülék énekelnek, egy kutya pedig cintányérozik.

   Méhecskék röpködnek virágról-virágra és az édes nektárt egy edénybe gyűjtik, ebből kortyolgathatsz, ha talán megéheznél. Az asztal megterítve vár, ha elfáradtál a táncban, leülhetsz a puha felhő párnákra.

   Mikor már jóllaktál, körbejárhatod a palotát. A kastély minden terme tömve van játékokkal, annyival, hogy mindenkinek jut belőle, és csak kívánnod kell, előtted terem, amire vágysz. Pöttyös labda, versenyautó, társasjáték, a sok kis gyermek vidáman játszik.

   A palotát erdő veszi körül, sűrű lombos erdő. Minden fa hoz gyümölcsöt, de nincs köztük két egyforma. Az egyik ágáról mézeskalács csüng, a másikéról karamella, míg a harmadikról marcipán. Ha a közelébe mész, lehajol hozzád és feléd nyújtja termését, ha elveszed, mosolyogva néz rád.

   A tóban aranyhalak cikáznak és vidáman szelik a hullámokat. A parton sellők fésülik hosszú, fénylő hajukat és kacagásukat messzire viszi a szél. Ha kedved van, velük úszhatsz, beléjük kapaszkodhatsz és elvisznek egy körre, majd finoman letesznek a parton. A kezedbe nyomnak egy igazgyöngyöt és kagylóból fűzött láncot akasztanak a nyakadba.

   Egy madár ereszkedik melléd a fűbe, fejével bólogat és bár nem szól, mégis érted minden szavát. Felmászol a hátára és ő repülni kezd veled. A hajad lobog a szélben, és friss illatokat érzel. A madár óvatosan kicsúszik alólad és tovább halad, innentől egyedül repülsz tovább. A tested könnyű lesz, akár a tollpihe, és boldogan felkacagsz, ahogyan magad alá nézel. Arany búzaréteket, ezüst folyókat és gyémánt hegyeket hagysz magad mögött, és csak szállsz, egyre magasabbra.

   Fényesség tölt el mindent, aranyló fény, ami melegen átjárja minden porcikádat. Egy angyal ereszkedik melléd, magához von és megsimogatja a fejed. Az ölébe vesz és ereszkedik veled, ereszkedik, míg újra meg nem látod a szobádat, benne a pici ágyacskáddal. Óvatosan belefektet, rád húzza a takarót és te visszamosolyogsz rá.

   Mikor kinyitod a szemed, még mindig ott látod magad mellett, kezében pajzsot tart, hogy elűzzön minden ártó dolgot a közeledből, és úgy ragyog akár a nap. Majd felkel, és hátrálni kezd, kilép az ablakodon és elindul a hazája felé. Mikor visszaér, megáll, és onnan figyel téged. Az égbolt közepén világít, de te már csak egy nagy korongot látsz belőle. Ahogy telik az idő, követi lépteidet és mikor elfárad, átadja a helyét testvérének, a Holdnak.

   Lenézel az összeszorított ujjaidra és széttárod a markod. Egy apró gyöngy hullik a parkettára, és te tudod, minden igaz volt. Felkacagsz, mire kinyílik az ajtó és belép rajta, akit a világon a legjobban szeretsz. Felkap téged és hallod, ahogyan boldogan ezt mondja:

- Jó reggelt tündérkém!

Ez volt az első egyben az utolsó

   Történetem egészen kis koromban kezdődött. Vancouverben születtem. Nem sokkal ezután a szüleim elváltak és egyedül maradtam édesanyámmal, aki ökológus ezért rengeteg idejét töltötte a természetben. Kutatásait a közeli erdőben végezte, nem messze a házunktól. Tisztán emlékszem az aznap történtekre.

   Három éves lehettem és addig könyörögtem neki, míg egy hideg februári napon megengedte, hogy vele menjek. Kézen fogva sétáltam utána és minden lenyűgözött körülöttem. A szellő lágy fuvallata, az erdei állatok lábnyomai a frissen leesett hóban, mind-mind új élmény volt számomra. Édesanyám elmagyarázta, hogy télen nem lehet látni az állatokat, de én észrevettem őket. Tisztán láttam, ahogyan egy róka fülét hegyezve oson élelem után, hallottam, ahogyan a medve téli álmát alussza barlangjában, és ahogyan egy őzgida félénken hívogatja társát a mező szélén. Felértünk a hegy tetejére, és édesanyám hozzám fordult:

- Gabrielle maradj itt és ne kószálj el! Bemegyek abba a barlangba. Úgy hallottam sok arra a denevér…

   Egyedül maradtam és körülnéztem. A hó újra esni kezdett, a fák pedig már alig bírták el a súlyát. Tettem egy lépést előre és megláttam valamit. A távolban egy kis fekete szőrpamacs mozgott, valami bundás állat. Elindultam felé, de megijedt tőlem és futni kezdett.

- Ne menj el! – kiáltottam pityeregve és utána szaladtam. Kitartóan követtem, de egy kanyarban nyomát vesztettem. Eltűnt. Ekkor vettem észre, hogy már nem a hegyen vagyok és eltévedtem. Sírva fakadtam és össze-vissza futkostam. Alig láttam a könnyektől, amik elhomályosították a szemem, de csak mentem, mentem előre. Egyszer csak egy kőre léptem, ami megbillent. Nagyon gyorsan történt minden, egyensúlyomat elvesztve zuhantam egy szakadék mélyére, amit sötétség borított el. Lábszáramat és karomat mély horzsolások borították és nem tudtam felállni.

   Teltek az órák és rám esteledett.  A szakadék nyílásán keresztül láttam a csillagos eget és a telihold ezüstös fényét, amint beragyogja a tájat. Egy farkas üvöltése törte meg a csendet, majd még egy. Sorra kapcsolódtak a szerenádba, míg egy egész falkányi hang nem vonyította ugyanazt a dalt. Félelmemben összekuporodtam amennyire csak a hely engedte és megpróbáltam elaludni, de a fájdalom és a félelem nem engedte lecsukódni a szemem. Egyszer csak vad morgás hallatszódott fentről és egy kifejlett farkas feje jelent meg a nyílás szájánál. Ínyét felhúzva csattogtatta fogait és mancsával benyúlt a nyíláson, hogy megragadjon, de túl mélyen voltam. Beljebb mászott és már majdnem elért, mikor vékony kutyaugatás ütötte meg a fülem, síró vinnyogással és nyöszörgéssel. A támadó farkas morogva hátrálni kezdett és utat engedett egy kis fekete bundás kölyöknek. A kis farkas óvatosan leereszkedett a szakadékba és zöld szemeivel rám nézett. Kinyújtottam a kezemet hogy elérjem és megvakargattam a fejét. Közelebb jött hozzám és a levegőbe szimatolt. Érezte a vér szagát. Megnyalta szája szélét és a lábam fölé hajolt. Apró fogaival megharapott és mikor látta, hogy fájdalmat okozott, bocsánatkérően nézett rám. Befészkelte magát az ölembe és fejét a mellkasomra hajtotta. Most, hogy biztonságban voltam, a kimerültség úrrá lett rajtam és elnyomott az álom.

   Másnap reggel léptek zaját hallottam és emberek kiáltását.

- Megtaláltuk! Itt van! Gyertek ide! Hozzatok kötelet!!!

   Egy piros síruhás férfi ereszkedett le mellém és az ölébe vett.

- Húzhatod, Karl! – kiáltott föl. A kötél megfeszült és a két kéz, ami eddig tartott valami puha dologra helyezett.

   A kórházban mindenki csodámra járt. Egyrészt, mert egy karcolást sem találtak rajtam, ami elég hihetetlen volt egy ekkora esés után főleg ilyen pici gyereknek, másrészt mert túléltem a fagyos éjszakát.

   Másnap hazaengedtek.

***

   Azóta eltelt tizennégy év. Szinte mindenki elfelejtette a történteket, de nekem az egész életemet megváltoztatta. Ma mikor hazaértem az iskolából, ledobtam a táskámat a földre és kinéztem a szobám ablakán. A tavasz már beköszöntött, madárcsicsergés hallatszott minden felől és virágillat szállt a levegőben. Vártam a farkasom. Azóta, hogy megtaláltak, minden este megjelent az erdő szélén, én pedig minden este kimentem hozzá. De nem ez volt az egyetlen, ami megváltozott. Valahányszor találkoztam vele, beszélgettünk…

   Képeket mutatott nekem. Egyszerű képeket arról mit csinált aznap, mit evett, milyen a családja, hol lakik… nekem pedig elég volt elképzelnem egy képet, és ő is látta.

Kopogtattak az ajtómon.

- Gyere be!- szóltam.

   Sarah volt az. Elsős korom óta a legjobb barátnőm és sokszor járt át hozzánk. Szinte már meg sem lepődtem, ha megjelent. Hosszú barna haját sohasem fogta össze, ahogyan én sem rejtettem el szőke fürtjeimet. Kék szeme csak úgy ragyogott mikor meglátott. Körülbelül egyforma magasak voltunk és nagyon hasonlítottunk egymásra. Ő volt az egyetlen, akinek mesélhettem a farkasomról.

 - Szia! – mosolygott rám fülig érő szájjal- Milyen napod volt?

 - Tűrhető…- sóhajtottam.

 - Láttad azt az új srácot a suliban?

 - Ööö… Melyiket?- néztem rá értetlenül. Eddig még egy fiú sem tetszett igazán és nem is értettem, miért van oda mindenki értük.

 - Csak azt ne mondd, hogy nem vetted észre… Egy fekete hajú angyal… Szinte minden lány megfordult utána…

 - Hát én nem láttam…

 - Jellemző…- mosolygott Sarah – Holnap megmutatom neked!

 - Oké…

***

   Reggel beültem a kocsimba és a suli felé hajtottam. A parkoló már tele volt én pedig késében voltam. Ahogy letettem a kocsit az első szabad helyre, kiugrottam becsaptam az ajtót és rohanni kezdtem. Már becsengettek, de még így is tumultus volt a folyosón. A kézfejemet egyszerre használtam védekezésre és tolakodásra. El is értem volna az osztályom, de valami megállított. Beleütköztem valakibe és nem tudtam merre kitérni. Felnéztem és megdöbbentem. Egy fekete hajú fiú fogott meg, elzárva a menekülés útját. Zöld szeme világított és mosolyogva nézett rám. Ismerem őt...- gondoltam döbbenten -  Tudom, hogy abszurd az egész, de akkor is ő az. Csak az én farkasomnak van ilyen szeme. Ha tényleg ő az, akkor látnia kell, amit én látok…

   Egy havas tájat képzeltem magam elé, közepén egy fekete farkassal, amint felém szalad. A fiú arcán mosoly terült szét és koncentrált. Hirtelen a verandánkat láttam amint ott állok és a távolba meredve keresek valakit.

 - Te vagy az?- suttogtam…- Hogyan lehetséges?

 Szeme csillogott, de nem válaszolt. A következő pillanatban már nem volt mellettem.

    Délben a menzán Sarah mellett ültem. Nem tudtam az evésre koncentrálni, és ez hamar feltűnt neki.

- Csak nem találkoztál Deanel? – nézett hamiskásan- Én tegnap égész nap nem tudtam másra gondolni.

 - Dean?

 - A sármos fekete angyal…

 - Nem tudtam, hogy így hívják…

 - Szóval láttad??? Ugye milyen szívdöglesztő?

 - Én... másnak láttam…

   Sarah ezt már nem hallotta, mert beszélgetni kezdett egy mellette ülő lánnyal. Felálltam és visszavittem a tálcát az érintetlen étellel. Egész nap nem láttam őt. Titokban alig vártam az estét, hogy találkozhassak vele, de a percek kínzó lassúsággal teltek. Végre szabadulhattam… mire hazaértem már beesteledett és rohantam az erdőszélre.

   A fekete farkas már ott várt. Letérdeltem mellé és a szemébe néztem. Elképzeltem a fekete hajú fiút, akivel délelőtt találkoztam, mire lassan, szomorkásan lehajtotta a fejét, majd újra rám nézett. Elképzeltem azt is, hogy újra találkozunk, mire bólintásszerű mozdulatot tett, most szaporábban, mint az előbb. Belefúrtam az arcom meleg bundájába és simogatni kezdtem lágy szőrzetét, mire dorombolásszerű hangot adott. Mancsát óvatosan a vállamra helyezte és megnyalta az arcom érdes nyelvével.
- Gabrielle!- hallottam a konyhából anyukám hangját.
- Mennem kell! – suttogtam halkan és bocsánatkérően vakartam meg a füle tövét. 

   Visszamentem a házba és aznap este szinte mindent úgy csináltam, mint egy gépezet. A nekem feltett kérdésekre a lehető legrövidebben válaszoltam és alig figyeltem arra, mit csinálok. Végig csak arra gondoltam, hogy holnap megkeresem Deant és kifaggatom. Fáradtam dőltem le az ágyamba és szinte mindent megadtam volna azért, hogy ebben a pillanatban előtte állhassak és belenézzek abba az ismerős zöld szemébe.

­***

   Az éjszaka hamar eltelt és másnap reggel új energiával feltöltődve bújtam farmeromba. Egyszerű kék kardigánomat vettem magamra ezen a napon. Ez volt a kedvencem, habár nem ez volt a legújabb mindközül. Gyorsan belapátoltam a reggelimet, ami egy kis tál tejjel nyakon öntött müzliből állt, majd felkaptam a válltáskám és sietve megindultam a kocsim felé. Anyukám már rég elment, egy kis cetlin tudatta csak velem, hogy fontos dolga akadt, nem akart felkelteni miatta.

   Korábban indultam, mint szoktam, elsőként akartam érkezni, hogy mindenképpen megtaláljam Deant. Nem esett nehezemre. Kiszálltam a kocsimból és épp eltettem volna a kulcsot, mikor vad kerékcsikorgással és hangzavarral befordult a sarkon egy fekete motoros. Hihetetlen precízséggel lefékezett, alig két centire a járdától és lassan leszállt, leemelve bukósisakját. Fekete tincsei, mintha börtönből szabadultak volna ki omlottak arcába, és kezével, egy mozdulattal félresöpörte azt. Megindult a kapu felé és én felocsúdtam ámulatomból.
- Dean! - kiáltottam utána.
A fiú megfordult, mikor meghallotta a nevét és rám nézett. Igen, ez az ő szeme, nem lehet másé. Elmosolyodott és tett pár lépést felém, míg meg nem állt előttem.
- Ismerjük egymást?- kérdezte sablonosan, de az arca egészen más érzésekről árulkodott.
- A nevem Gabrielle – feleltem elpirulva.
- Hát Gabrielle, örülök, hogy találkoztunk, de nekem most rohannom kell. Van még egy kis dolgom a becsöngő előtt...    Azzal olyan gyorsan el is tűnt, ahogyan jött. Egész délelőtt nem tudtam koncentrálni, végig csak Deanen járt az eszem. Valóban ő az én farkasom? De akkor miért viselkedett úgy, mint aki még sohasem látott?

   Este legszívesebben az erdőbe rohantam volna, mégsem tettem. A közelünkben volt egy rózsakert, ahol ideiglenesen munkát kaptam, és bár csekély összeg volt amit kaptam érte, minden kedd estémet ott töltöttem. Ezen a napon a tulaj, Joseph nem volt kint a kertben, még délután felhívott, hogy nem tud eljönni, így egyedül cipeltem a cserepeket.

   Idő közben besötétedett, így fel kellett kapcsolnom a lámpákat. Mégis, hogy gondolta Joseph, hogy sötétben dolgozzak?

   Vastag kesztyűt húztam, de még így is átszúrtak a rózsatövisek rajta, ahogyan a bokrok között kúsztam. Már egy ideje dolgoztam, mikor az ágak susogni kezdtek a hátam mögött. A lehullott falevelek megzörrentek, és puha mancsok zaja ütötte meg a fülem. Valami felém tartott. Még messzebb volt tőlem, de tisztán hallottam, ahogyan meggyorsította lépteit és rohanni kezdett.

   Már kirajzolódtak körvonalai, és egyre közelebb ért hozzám. Megkönnyebbültem. Hát ide is követ az én farkasom? De valami nem volt rendben. Nem lassított. Egyre gyorsabban közeledett és elrugaszkodva felém ugrott. Ugrás közben heves reszketés fogta el és minden szőrszála az égnek állt. Védekezőn emeltem magam fölé a kezem, de a következő pillanatban már a földön feküdtem és alig kaptam levegőt. Valami irtózatos súly feküdt rajtam. Felnéztem és rájöttem, hogy nem valami, hanem valaki. Sikítani akartam, de egy erős kéz befogta a szám.
- Cssss...csak én vagyok...    Szemügyre vettem az alakot és nem akartam hinni a szememnek. Dean angyali arca mosolygott rám és olyan érzés fogott el, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A hold ezüstös fénye csillogott haján és zöld szeme boldogan szikrázott, ahogyan rám nézett.
- Gabrielle...- suttogta édesen, de halkan – Nagyon rég óta várok erre a pillanatra...    Homloka ezeknél a szavaknál már súrolta az enyémet és a következő pillanatban ajkai az enyémre tapadtak és lágyan, de mohón csókolni kezdett. Illata, akár az erdő, a moha és a reggeli harmat, aki nem tudja, nem értheti...nem ellenkeztem. Ennek így kellett történnie, vártam őt, nap mint nap és most itt van, az enyém.
- Vérfarkas vagyok...    Nem figyeltem a szavak jelentésére, nem értettem és nem is érdekelt ebben a pillanatban.   

Tőlem akár pókember is lehet, akkor sem lettem volna boldogabb. Nyaka köré fontam a kezem, visszacsókoltam, ő pedig eközben felállt, úgy, hogy észre sem vettem és talpra segített.
- Tudod mit jelent ez Gabrielle? – nézett komolyan a szemembe.
- Mit?...- leheltem.
- Három újjászületés után meghalok... Látnom kellett téged és ez volt a harmadik alkalom. Ez az utolsó estém ezen a világon.

   Megkövülten néztem rá és éreztem, hogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon. Majd sorra egyre több.
- Ne...
Ujjával letörölt egy könnycseppet az arcomról és magához húzott.
- Ez az este a tiéd velem Gabrielle...kérdezz...mindent, amire farkas alakomban nem tudtam választ adni...
Ránéztem és ő újra mosolygott. Boldognak látszott.
- Mi történt, ott, a szakadék mélyén?
Tudta, hogy ezt fogom kérdezni, nem volt meglepve.
- Meggyógyítottalak téged a harapásommal...és ez által örökre magamhoz kötöttelek. Összetartozunk...    Ízlelgettem a szavait, de nem voltak idegenek számomra. Én is így éreztem. Zöld szeme tele volt bánattal, keserűséggel és...szerelemmel, ahogyan rám nézett. Leült a földre én pedig az ölébe fészkeltem magam. Erős karjaival könnyedén megtartott, mint egy tollpihét, kezével pedig lágyan simogatta az arcom. Közben nem vette le rólam a szemét és halkan egy dalt kezdett dúdolni. A szívem is belesajdult, olyan gyönyörű és megnyugtató volt. Lehunytam a szemem és csak hallgattam.

   A szél hűvösen fújt, de én nem fáztam, az ő testének melege engem is átjárt. Fekete felhők lepték el az eget és mennydörgés kíséretében csepegni kezdett az eső. Egyre jobban esett, de ő fölém hajolt, óvva tőle. Haja homlokához tapadt és patakokban vezette a vizet. Lassan a föld is átnedvesedett, és a bokrok nem óvtak volna meg az esőtől, ha ő nem hajol rám. Az édes dal, amit dúdolt, lassan szöveggé alakult, akár egy késpenge sebezte a szívem:

Gyermekek voltunk még

Mikor először láttam őt

A sors rendelte így

Oly röpke időt ítélt.

Egy farkas testébe zárva

Rohantam erdőkön át

Minden este vártam őt

S mikor elment, kínom egyre nőtt.

Most itt tartom karjaimban

Az utolsó éjszakán,

Elhagyva börtönöm,

Lángol szívem, s gyötrődöm.

Ha közeleg a halál

És elragad tőled hamar

Ne félj, csak hidd el

Nem hagylak el soha!

Van egy hely,

Ahol nincs gonosz és fájdalom

Ahol két név a lét:

Gabrielle és Dean.

    Hangját lehalkítva, szinte suttogta az utolsó két szót. Magamhoz húztam őt és újra megcsókoltam. Csókjából fájdalom, boldogság és gyöngédség áradt, mindent elárulva nekem. A szívem sajgott, hogy el kell veszítenem, elvégre most kaphattam csak meg őt. Szavai visszhangoztak a fejemben, minden egyes betűt örökre beleégetve. A mellkasához bújtam és hallgattam szíve erős és egyenletes dobogását. Éreztem kezét, ahogyan a fejemen nyugtatja, melegen magához szorítva. Újra dúdolni kezdett, hangja egyre távolodott, mély álomba ringatva engem... lebegtem, majd mindent felejtettem. Szíve erősen vert, majd egyre lassult, lassult...míg végül dobbant egy utolsót és végleg elcsendesedett.   Mikor felébredtem, a szobám napfényben úszott és én összekuporodva feküdtem az ágyamban. Mindenre emlékeztem, ami tegnap történt. Pizsamám összehajtva feküdt az ágy szélén, érintetlenül. Felkeltem és belenéztem a tükörbe. Ugyanaz a ruha volt rajtam, mint tegnap, de egy valami más volt. Nyakamban két farkasfog lógott. Óvatosan a kezembe vettem és megfordítottam. A hátoldalába egy mondat volt vésve:
,, Ahol két név a lét”   Újra felelevenedett bennem versének minden sora, és le kellett üljek. Óvatosan a számhoz emeltem a fogat és lágyan megcsókoltam. Nincs többé, de egyszer lesz. Övé voltam, de újra az övé leszek örökre, az én farkasomé, az én fekete angyalomé.

  Ez volt az első, és az utolsó...találkozás az igaz szerelemmel.    

Négy nap Los Angelesben

- Jaj, Jack ne csináld már! – vinnyogott Ariel és az előttük kígyózó sorra nézett. – Senki sem fog észrevenni minket. Az a kalap és napszemüveg megteszi a hatását.

- És mi van, ha igen? Ariel, gondolkozz!

- Én ugyan nem fordulok vissza! Két órája várok, és mindjárt sorra kerülünk!

A Goldenstar nevű szórakozóhely előtt kígyózó sorban álltak a fiatalok, hogy bejussanak az év legfelkapottabb partijára. A tizenhét éves Ariel Smith barátjával, Jackel érkezett, aki meglehetősen feszülten szorította magához a lányt.

- Ha apád megtudja, neked annyi, és nekem is, ugye tisztában vagy vele? – suttogta a fülébe – Remélem, nem akarod tönkretenni a hírnevemet. Egy hiba és holnapra minden szennylap ezen fog csámcsogni.

- Tudom. – válaszolta nyersen a lány – De nem érdekel. Mit ér, hogy itt vagyunk, ha holnap úgy utazunk el, hogy nem táncoltunk ezen a partin?

Jack elhúzta a száját, mire Ariel dühösen toppantott egyet magas sarkú cipőbe bújtatott lábával. Kíváncsi szemek meredtek a lányra és elkerekedtek ámulatukban. Jack is látta, hogy a barátnője gyönyörű, de már megszokta és teljesen természetesnek vette.

Magas volt és valószínűtlenül karcsú, hosszú rozsdavörös hajzuhataggal, arca akár a porcelán, szemei mint a folyékony csokoládé. Csak egy falatnyi fekete ruha takarta el a testét, mély kivágással hívva fel magára a figyelmet, a ruhához pedig ezüst tűsarkú cipőt választott. Ha Jack ránézett erre a lábbelire, szorosabban fogta a lány kezét és közelebb húzta magához, mert attól félt, bármelyik pillanatban elvágódhat, ha lép egyet.

- Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha haz...

- Nem. Ha gyáva vagy Jack, sipirc haza a kigyúrt testőreid mögé, én maradok – csattant föl a lány ingerülten.

Jack fintorogva nézte a sor elejét. Nem véletlenül akart más helyen lenni. Most, hogy alig egy hét volt hátra a díjátadóig, semmi kedve sem volt botrányba keveredni. Tini lányok ezrei vetették volna magukat a nyakába, ha tudták volna, hogy itt van, de Ariel ötlete úgy látszik tényleg bevált. A széles kalap elfedte a homlokát, míg a sötét napszemüveg a szemeit. Ruhája is szolidabb volt, mint általában, amit Arieléről nem lehetett elmondani. Mániája volt a divat követése és ezt igyekezett tudatni is mindenkivel. Ha valahol megjelent, egy pillanat alatt összedőlt az összes körülötte lévő lány egója, és pirulva húzódtak el mellőle valamelyik távoli sarokba.

Mikor végre sorra kerültek, Jack előhúzta a csekkönyvét, ráfirkantott, majd kitépett egy lapot és a jegyszedő kezébe nyomta. Az nyelt egyet az összeg láttán, majd bólintott és utat engedett nekik, anélkül, hogy iratokat kért volna tőlük.

A lüktető zenét már a sor végéről is hallották, de most, hogy bejutottak, egészen másképp hangzott. Mindent elborított a szárazjég füstje, színes foltok villództak a táncparketten, másodpercenként alakot változtatva, hol csillag, hol pötty, hol sáv alakban mozogva. Selymekbe és fekete bőrbe burkolt karcsú végtagok jelentek meg és tűntek el a füst forgó oszlopaiban, és Ariel gondolkodás nélkül vetette magát közéjük. Hosszú haját a ritmusra dobálta és kezével csábosan Jack felé intett. A fiú nem tudott ellenállni és egy másodperc múlva elnyelte a kavargó tömeg.

Clara Anderson Atlanta egy kisebb utcájában verőfényes reggelre ébredt. Nagyot ásított, és felült az ágyában. Még csak reggel hét óra volt, de már nem tudott aludni. Most, hogy végre eljött a nyári szünet ideje, semmi dolga sem volt, és a házimunka kivételével azt csinált a szabadidejében, amit csak akart. Az estéit a város legnagyobb hotelében töltötte, ahol nagy nehezen nyári munkát szerzett, és a vendégek kéréseit közvetítette.

Gyorsan felöltözött, és kiment a konyhába, hogy keressen valami reggelit magának, és az anyjának Lizinek. Körülbelül két éve történt a baleset. Egy délután kettesben hajtottak hazafelé a sztrádán, mikor egy csúszós kanyarban kipördült az autójuk és a szalagkorlátot átszakítva az árokba borultak. Claranak pár zúzódáson kívül semmi baja sem esett, de Lizi beszorult a kocsiba, és csak a tűzoltók tudták kiszabadítani onnan. Azóta nem tud járni. Nagyon nagy trauma volt ez mindkettőjük számára, de egyikük sem adta föl a reményt.

Az orvosok szerint az egyetlen lehetőség, hogy Lizi újra járjon, egy műtét, ami egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel jár. Clara szinte sírva fakadt, mikor meghallotta, mennyibe kerül ez a műtét, de semmit sem tehetett. Ha eladták volna a házukat, minden bútorral és értéktárggyal együtt, akkor sem tudták volna kifizetni ezt az összeget. Így hát ő gondozta a nőt nap mint nap, és igyekezett szebbé tenni az életét.

Kivett a hűtőből egy doboz joghurtot, vajat és felvágottat, majd gyorsan készített két szendvicset. Az egyiket rátette egy tálcára, a másikat sietve megette. Belépett a szobába és elhúzta a sötétítőfüggönyöket, a napfény pedig vakítóan töltötte be a teret.

- Jó reggelt!

Lizi már ébren volt, félig ült az ágyban és mosolyogva nézett a lányára.

- Neked is. Hoztam reggelit, nem nagy szám, de azért megteszi. Ha kérsz hozzá valamit, csak szólj.

- Köszönöm. Mond csak Clara. Mi lenne, ha ma elmennél kicsit sétálni a városba?

- Szükséged van valamire?- igazította meg Clara az ágytakarót.

- Ami azt illeti, igen. Holnap van Josh születésnapja, és szeretnék adni neki valamit.

- Mire gondoltál?

Josh volt Lizi egyik legrégibb barátja, még a gimnáziumban ismerkedtek össze, és azóta is gyakran találkoztak. Mióta Lizi balesete történt, nem múlt el nap, hogy ne jött volna el hozzájuk valami indokkal. Hol gyümölcsöt hozott, hol valami finomságot, ami állítólag megmaradt otthon, és Clara nevetve nézte, ahogyan igyekszik a háta mögött lekaparni róla az árcédulát.

- Nem is tudom, például vehetnél neki egy könyvet. Tudod, hogy rajong a történelemért.

- Rendben, nem nagydolog, majd becsomagoltatom valami díszdobozba. Úgyis el akartam menni venni valami filmet, mert mostanában semmi érdekes sem megy a tévében.

- Az jó lenne édesem.

Clara elmosolyodott és egy gyors puszit nyomott Lizi arcára, majd szorosan átölelte. Lizi sóhajtott egyet és kibontakozott az ölelésből.

- Na, menj, ha hamar odaérsz, elkerülheted a csúcsforgalmat.

Clara felállt, visszament a szobájába és kivett egy ötvendollárost a fiókjából, a maradékot pedig gondosan elrejtette egy füzet alá. A keze beleakadt a kocsikulcsába, amin csilingelve megszólaltak a fém díszek. Kirázta a hideg és gyorsan becsukta a fiókot. Amióta a baleset történt, nem ült kocsiban és másokéval sem utazott. Tudta, hogy ez nem mehet így sokáig, de ahányszor megpróbálkozott vele, hogy beüljön, az emlékek villámként elevenedtek fel benne és pánikroham tört rá.

Kilépett az utcára és gyalog indult a bevásárlóközpont felé. Atlantában folyton nyüzsgött az élet, emberek áradata hömpölygött az utcákon, és Clara minden nap találkozott turistákkal, akik térképpel a kezükben bolyongtak a város szívében.

Bement egy könyvesboltba és sorra nézte az összes történelmi könyvet, míg meg nem látta, amit keresett. Tudta, hogy Josh kedvenc témája a mitológia, így egy olyat választott, ami minden nép mitológiáját egybefoglalta. Alig bírta elcipelni a pénztárig, olyan vastag és súlyos volt, de nagy nehezen feltette a pult tetejére. Kifizette és becsomagoltatta egy fiús dobozba.

Mikor visszafelé tartott, nagy tömeget látott a főtérre özönleni és kíváncsi lett. Óriási színpadot emeltek középre, amihez hosszú vörös szőnyeg vezetett. Körülötte minden irányból kamerák fókuszáltak az útra, egyértelműen vártak valamire, vagy inkább valakire. Egyszer csak hangos dudálást hallott és a tömeg szétvált, hogy utat engedjen két motorosnak. A motorosok nyomában fekete limuzin érkezett és pontosan a szőnyeg előtt megállt. Kinyílt az ajtaja és egy fehér öltönyös fiú szállt ki belőle, mire a tömeg üvöltözni kezdett. A mikrofon recsegett és egy férfi a színpadról éles hangon beleordított:

- Köszöntsük városunkban szeretettel, Jack Routont!

A lányok sikítoztak, és két kézzel nyúltak át a korláton, hogy elérhessék a fiút, aki lassú léptekkel megindult a színpad felé.

- Az ifjú színész számtalan díjat tudhat már a magáénak, és idén esélyes a legjobb film főszereplő díjára is. A lányok álma és bálványa itt áll előttetek Atlanta főterén, használjátok ki ezt az egyedüli lehetőséget!

Clara döbbenten nézte a fiút, aki erőltetett mosollyal az arcán a felé nyújtott füzetek után nyúlt és autogramot osztogatott az ordítozó fiataloknak. Sohasem rajongott egyetlen sztárért sem, és sohasem érezte azt, hogy képes lenne megölni maga körül mindenkit egy aláírásért. Átlagos diáklány volt csupán, aki nem értette, mire jó ez az egész plátói szerelem és rajongás.

Tovább haladt és bement egy DVD boltba. Kiválasztott egy romantikus filmet Lizinek és fizetett a kasszánál. Másra nem volt szüksége, így hazaindult és mire elérte a kaput, már nem is emlékezett a fehér öltönyös sztárra.

Lizi örült a filmnek, mindig is oda volt a szerelmes történetekért, és rögtön ebéd után meg is nézte. Clara megmutatta neki a könyvet, amit vásárolt és együtt nevettek, milyen arcot fog vágni Josh, ha meglátja. Mindig is zavarba jött, ha valaki ajándékot adott neki, és már egy tábla csokoládétól is elpirult. Vajon mit fog szólni most egy könyvhöz?

Este Clara felvette a munkaruháját, ami egy csíkos blúzból és egy fekete miniszoknyából állt. Ehhez tartozott még egy nyakkendő és egy sildes sapka is, ami egészen jól állt neki. Hátul összefogta egy copfba szőke haját, és kibújtatta a sapka tépőzárja fölött. Sohasem sminkelt sokat, és nem szerette a túl mű dolgokat, de a szálloda vezetője szerint, nagyobb a forgalom, ha ápoltak az alkalmazottak. Így hát használt egy kevés púdert, és szájfényt, de mást nem.

Hamar elérte a Grand Hotelt, alig ötpercnyi sétára volt a házuktól, pontosan a főtéren. Ez egy ötcsillagos luxusszálloda volt, Clara mégsem kapott több pénzt a munkájáért, mintha egy éjjelnappaliban vállalt volna munkát.

Belépett a fotocellás üvegajtón, és lehúzta a kártyáját, ami hangosan sípolással jelezte, hogy rögzítette az érkezésének időpontját. Most már csak várnia kellett. Minden szobában tartottak egy telefont, külön arra a célra, ha a vendégnek szüksége lenne valamire, jelezhesse a személyzetnek. Itt dolgozott Clara és várta, mikor kell az adott emeletre mennie. Sokszor hívták, ami nem volt meglepő egy ilyen hatalmas szállodában, és minél gazdagabb az ember, annál több igénye és kifogásolni valója van.

A kávéautomatához lépett és bedobott egy kis aprót. Szüksége volt egy erős feketére, hogy ébren maradjon, így nem érdekelte az sem, hogy Josh szerint a kávé nem egészséges. Lassan nyelte a forró kortyokat, és visszament a helyére. Leült a többi lány mellé és beszélgetni kezdett velük, hogy gyorsabban teljen az idő.

Jack Routon átkarolta Arielt és hevesen megcsókolta. A lány gyorsabban lerázta magáról, mint szerette volna, de ennyivel is megelégedett. A hotel legszebb szobáját vették ki, hogy élvezhessék azt az egy napot, amit átutazóban itt töltenek, de Jack nem számított a rajongótáborra, ami fogadta. Teljesen kimerült, és megkönnyebbülten sóhajtott, mikor végre visszaszállhatott a limuzinba. Arielt persze hiába kérte, nem jött vele a főtérre, neki sürgősen el kellett mennie néhány plázába, hogy legyen mit felvennie a repülőútra. Nem mintha bárki idegen utazna a magángépükön, akinél bevágódhatna. Egy éve ismerték meg egymást, mikor Jack betört a forgatóiparba és Dave Smith felkarolta őt. Dave, Ariel apja volt a menedzsere, aki mindent meg tett azért, hogy a fiatal sztár szárnyaljon, és tini lányok bálványává váljon. Ebben semmi sem állíthatta meg, és Jack hálás volt ezért.

- Tetszik az új ruhám? – simította ki a haját egy aranyozott fésűvel Ariel.

- Édes, inkább arra lennék kíváncsi, milyen rajtad egy régi ruha.

Ariel villámló szemei még a tükörből is ijesztően villogtak Jackre, aki legszívesebben visszaszívta volna az előző mondatát. Ariel rendkívül szeszélyes volt, és ha valami nem úgy történt, ahogyan azt szerette volna, gondolkozás nélkül tört, zúzott és ordítozott.

Hirtelen eltűnt a harag a szeméből és ellágyult a tekintete. Eltolta magát a márvány öltözőasztaltól és lassan felállt. Kimért csábos léptekkel Jackhez somfordált, és végighúzta az ujját a szája szélén. Lassan a fiú nyakához hajolt és belelehelt a fülébe:

- Mi lenne, ha elmennénk szórakozni egyet? Ez itt Atlanta, biztosan felkapott diszkói vannak.

- De hiszen tegnap tomboltuk végig az éjszakát, drágám... – ellenkezett óvatosan Jack.

- Igen, tudom. – biggyesztette el a szája szélét a lány – de ide is csak egyszer jövünk és soha sem lesz többé alkalom, hogy kipróbáljuk...

- És mi lenne, ha ma egyedül mennél? Hulla fáradt vagyok.

A lány gyengéden ellökte magától Jacket és sétálni kezdett a szobában. Végül megállt és mélyet sóhajtott.

- Hát jó. De akkor ígérd meg nekem, hogy Los Angelesben velem tartasz. Nem szeretek egyedül menni.

Jack megkönnyebbülten elmosolyodott. Kifogta Ariel egy normálisabb napját. Így is a tűzzel játszott, de annyira kimerült, hogy meg kellett próbálnia, hátha a lány beleegyezik.

- Akkor holnap reggel találkozunk. Vigyázz magadra.

Búcsúzóul megcsókolták egymást és Ariel kiment az ajtón. Jack átment a szomszéd szobába, végigdőlt az ágyon és szinte azonnal elnyomta az álom.

Ariel hangos kopogással végigtipegett az utcán, amit elárasztott a lámpák sárgás fénye. Egyedül volt, de ez cseppet sem zavarta onnantól, hogy kilépett a kapun. Csak az járt a fejében, hogy szórakozni megy és olyan élete van, amilyenről mások csak álmodoznak. Azt vehet meg magának, amit csak megkíván, azt ehet és ihat, amit csak szeretne, és az a férfi a párja, akit minden lány irigyel tőle. Az apja, Dave sohasem látott tisztán. Sohasem tudott arról, hogy Ariel éjjel kiszökik a hotelekből és szórakozni jár, de a lányt ez csöppet sem izgatta. Sohasem őrizte őt, és nem nyitott a szobájába, hogy megnézze, az ágyában alszik e.

- Nem tudod, merre találok egy jó kis szórakozóhelyet? – rebesgette szempilláit ártatlanul a lány.

- Dehogynem, szivi. Én is oda tartok éppen, gyere velem.

A szögekkel kivert dzsekijű fiú karon fogta Arielt és büszkén vezette a lányt egy modern épület felé. Neoncsövek ezrei villództak az ajtaján, különböző színekben és hangos zene szűrődött ki az ajtók mögül.

- Ez Atlanta legjobb diszkója.

Ariel futva tette meg az utolsó néhány métert maga mögött hagyva a döbbenettől lefagyott fiút és kapkodva kifizette a belépőt. Mit számít az, hány új ruhát vehetett volna az árán? Csak az a lényeg, hogy bejutott végre.

Odabent fenomenális hangulat uralkodott. Forróság volt, akár egy kemencében, és a legkülönbözőbb alakok táncoltak az asztalok tetején, meglehetősen lenge öltözetben. Ariel előtt egy kék hajú, pánk frizurás lány ment le hídba, oldalt pedig két tetoválásokkal beborított alak mozgott ütemesen a ritmusra. Ariel haja lobogott a szélgép miatt, ruhája pedig a testéhez tapadt az izzadságtól. Melege volt. Felpattant az egyik asztal tetejére és táncolni kezdett. A férfiak kórusban bődültek fel, mikor meglátták és elkezdte levenni a blúzát.

Hirtelen két erős kéz ragadta meg hátulról és lerántotta az asztalról. A hátsó kijárat felé húzta, olyan gyorsan, hogy a finom kis cipőkben alig bírta követni. Az alak magas volt, sötétbarna hajú és széles vállú. Fekete öltönyt viselt, és Ariel érezte, ahogyan a torkában dobog a szíve, felismerte.

Az alak berángatta egy fekete BMW-be és előreszólt a sofőrnek, aki beletaposott a gázba.

Clarat ezen az estén még csak egy helyre hívták, akkor is csak azért, hogy szóljon a mosodásoknak, nem elég fehér az ágynemű. Nyugodt estéje volt, úgy látszik ez egy normálisabb nap volt, mint a többi. Sokszor nevetőgörcsöt kapott attól, az emberek milyen hülyeségek miatt képesek reklamálni. Egyszer egy férfi azért hívta, hogy nem elég rózsás a rózsa illatú tusfürdő, egy másik meg fel volt háborodva, hogy nincsen külön lakosztály melegek számára.

Ekkor megszólalt a telefon. Gyorsan felkapta. Egy férfi szólt bele, kissé ingerült hangon:

- Kérek egy tylenolt a 321-es szobába, ha lehet minél hamarabb!

Clara előhúzta az elsősegély ládát és kivett belőle két fájdalomcsillapítót, nehogy az legyen a gond, hogy nem elég. Beszállt a liftbe és felment a harmadik emeletre. Már a folyosó végéről kiabálás ütötte meg a fülét és nem kellett hozzá nagy ész, hogy rájöjjön, abból a szobából jön a hang, ahová neki kell mennie. Elhúzta a szája szélét, és kissé lassabban ment előre, míg tisztán nem értett miden szót.

- Csalódtam benned! Sohasem gondoltam, hogy egy szajha a lányom!

- Mégis mit képzelsz? Semmit sem tudsz rólam! Olyan naiv vagy, hogy röhögnöm kell! Komolyan azt képzelted, hogy én vagyok a te jó kislányod? És mi olyan rossz abban, ha szórakozom kicsit? – üvöltötte a lány.

- Abban semmi! De az, hogy az asztalok tetején táncolsz, szinte félmeztelenül, és csorgó nyálú férfiak bámulnak, miközben LSD-znek, abban már van!

- Mit játszod a szigorú apát? Sohasem voltál az! Szartál rá, mit csinálok és mit nem!

- Éppen itt az ideje, hogy ez másképp legyen. Nem utazol holnap Los Angelesbe. Szépen itt maradsz a hotelben, amíg mi vissza nem jövünk.

Clara már az ajtó előtt állt, de nem tudott megmozdulni.

- Tessék? Ugye nem akarod tönkretenni Jack hírnevét? Komolyan képes lennél egyedül kiküldeni a kamerák elé?

Odabent egy másodpercig csönd volt, és ezt használta ki Clara is. Erőteljesen bekopogtatott és lenyomta a kilincset. A szoba közepén egy öltönyös férfi állt, kártyákkal a nyakában, előtte pedig egy gyönyörű lány. Bár a fekete smink elkenődött a szeme alatt, és a haja összekócolódott, még így is szebb volt, mint bármelyik lány a hotelben.

- Jó estét! Csak a tylenolt hoztam föl, amit kért.

A két alak elkerekedett szemekkel bámult rá, és nem szóltak egy szót sem, amitől zavarba jött és hátrálni kezdett kifelé.

- Akkor további jó pihenést a Grand Hotelben!

- Várj, várj, várj! – hadarta a férfi – Gyere csak vissza!

Clara zavartan lépett vissza és becsukta maga mögött az ajtót.

- Ez hihetetlen.

A férfi és a lány úgy nézett rá, mintha valami cirkuszi látványosság lett volna, vagy legalábbis hiányzott volna a fél keze.

- Ez esetben megvan a megoldás. Jack nem lép a színpadra egyedül és te, édes lányom szépen itt maradsz a hotelben.

- Ezt nem teheted meg. – suttogta a lány hitetlenkedve, de még mindig Clarat nézte.

- Elnézést, megmondanák, rám mi szükség van még?

- Nagyon is nagy. Hogy hívnak?

- Clara Anderson.

- Hmm...Clara. Várj meg itt, amíg visszajövök, lesz még egy feladatod.

Azzal megragadta a döbbent lányt és maga után húzta. Hangosan bevágta az ajtót és Clara egyedül maradt a luxusszobában.

Alig öt perc múlva kinyílt az ajtó és a férfi lépett be rajta, de most már egyedül. Odalépett hozzá és kezet nyújtott neki:

- Hadd mutatkozzam be, én Dave Smith vagyok, szólíts nyugodtan Davenek.

- Elmondja végre, mit szeretne tőlem? – kérdezte Clara feszülten.

- Igen, természetesen. Az előbb szemtanúja voltál egy kis családi perpatvarnak, amiért elnézést kérek tőled.

- Semmi gond. – mondta Clara elpirulva.

- Ismered Jack Routont?

- A színészt?

- Igen. A hangodból úgy veszem ki, nem rajongsz érte annyira, mint a lányok általában.

- Nem. De ez nem róla szól. Általában egy színészért sem rajongok.

- Sebaj. Clara. Mit szólnál, ha kaphatnál százezer dollárt?

- Tessék?

- Jól hallottad.

Clara megszédült. Százezer dollárt? Azon meg tudnák műteni Lizit és újra járhatna! De mégis mit kérhet ennyi pénzért cserébe?

- Nem fogadhatom el.

A férfi sóhajtott és fel alá járkált a szobában.

- Nézd. Akkor sem, ha elmondom miért kéne a segítséged?

- Meghallgatom. – ült le a franciaágy szélére a lány.

- Történetesen én Jack Routon menedzsere vagyok és holnap utazunk Los Angelesbe egy díjátadóra, amin nagy valószínűséggel szerzünk díjat. Viszont, a lányomat életemben először muszáj megbüntetnem, hogy tanuljon abból, amit tett, így nem kísérheti el Jacket. A fiú azonban nem állhat ki egy gálára egyedül, főleg, hogy minden néző tudja, van barátnője.

- És hol jövök ebbe én? – ráncolta a szemöldökét Clara.

- Éppen ez az, ami meglepett mindkettőnket. Nem vetted észre, mennyire hasonlítasz Arielre?

- Hogy én? – nevetett Clara – lehetetlen.

- Pedig így van. Egy apa ezt azonnal észreveszi.

Clara elcsendesedett és egy pillanatig némán nézte a férfit, majd megszólalt.

- És mit vár tőlem?

- Megkapod azt a pénzt, ha elutazol Jackel Los Angelesbe a díjátadóra, úgy, mintha te lennél Ariel.

- Sajnálom, de ez lehetetlen.

- Miért?

- Mert nem hagyhatom itt az édesanyám. Nem tud járni, és valakinek el kell látnia.

- Ez megoldható, ha akarod, beszélek vele.

Clara ijedten nézett a férfira, de az látszólag teljesen nyugodt volt.

- Nem, nem, az nem jó ötlet. Majd inkább én.

Dave a lányhoz lépett, rátette a kezét a vállára és szomorúan megszólalt.

- Mindig is azt hittem, hogy ilyen lányom van, mint te.

Mikor Clara hazaért, halkan bezárta maga mögött az ajtót, és letette a kulcsot a cipős szekrény tetejére. Lizi még nem aludhatott, az ajtaja mögül duruzsolás szűrődött ki. Telefonált.

Clara felvette a pizsamáját és bement az anyja szobájába. Lizi éppen kinyomta a telefont és visszatette a helyére.

- Joshal beszéltem. Holnap reggel jön. El sem tudod képzelni mennyire zavarba jött, mikor mondtam, hogy felköszöntjük.

Clara elmosolyodott, de valahogy feszültnek érezte magát. Nem tudta, hogyan fogjon bele. Sohasem kért szívességet az anyjától és nem tudta, hogyan mondja meg neki, mire készül.

- Anyu.

- Igen drágám?

- Szeretnék kérni tőled valamit...

- Mondd csak.

Clara vett egy mély levegőt, és azon vette észre magát, hogy ömlenek belőle a szavak.

- Holnap el kell utaznom négy napra. Nem mondhatom meg, hogy miért, de kérlek, bízz bennem! Tudod, hogy amit teszek, annak oka van, és nem valami ostobaság, de nagyon sürgős lenne. Beszéltem Joshal és azt mondta, itt maradna melletted, amíg visszajövök, és mindent meg tud csinálni, amit én. Elengedsz?

Lizi döbbenten nézte a lányát, aki ekkor elhallgatott és válaszra várt.

- Ugye nem egy fiú miatt van ez az egész Clara?

- Soha nem mennék el egy fiúval, azért mert beleszerettem és nem merem elmondani.

A nő hosszasan nézte a lányt, aki a takaró szélét szorongatta és bár nem értette, mi történik, nem tudott volna nemet mondani neki.

- Bízom benned.

Másnap reggel, Clara Dave utasítása szerint a hotel hátsó bejáratához ment, ahol egy fekete limuzin várta. A kocsi csomagtartója fölé egy férfi görnyedt két óriási neon rózsaszín bőröndöt egyensúlyozva. Mikor megfordult, rámosolygott a lányra.

- Ariel? Jól áll a szőke haj.

- Ő...heló, köszönöm.

Nem tudta, mit mondhatott volna még, de szerencsére kinyílt mögötte az ajtó, és szürke zakóban megjelent Dave.

- Indulhatunk?

- Minden készen van, felőlem igen. – válaszolt a sofőr.

- Ülj be.

Clara engedelmeskedett és tátott szájjal nézett körbe a hatalmas belsőterű autóban. Dave becsukta mögötte az ajtót és beszállt mellé a túloldalról. Megnyomott két gombot, mire az autó oldalából kiemelkedett egy üvegpohár és egy csap, amiből valami narancssárga ital folyt a pohárba.

- Tessék, idd meg.

- Köszönöm.

- Már megrendeltem a barna kontaktlencséket, mire Los Angelesbe érünk, meg is kapod.

- Hogy mi? Kontaktlencséket? – dadogott Clara – de...

- Ha el akarod hitetni Jackel, hogy te vagy Ariel, kicsit változtatnunk kell a külsődön és legfőképpen a stílusodon. Egy éve ismerik egymást, kicsit érdekes lenne, ha így jelennél meg.

- De ez nem volt benne a szerződésben! – élénkült fel a lány.

- Kell a pénz? Akkor kibírod.

Clara összefonta maga előtt a karját és szorosan összepréselte a száját, nehogy meggondolatlanságot mondjon. Igen, kellett neki a pénz, és ha annak az az ára, hogy meg kell változtatnia saját magát, hát legyen.

Hamar kiértek a reptérre, ahol Dave egy sálat és egy fekete napszemüveget nyomott a kezébe.

- Addig is vedd föl ezt.

Clara engedelmeskedett és felszállt a gépre a férfi után.

- Ariel, édesem.

Mire a lány feleszmélt, két erős kéz szorította magához. Jack Routon volt az, nem vitás, aki az autogramokat osztogatta a téren.

- Miért van rajtad ez a vacak?

- Tudod, a légkondicionálót nehezen bírja – szólalt meg gyorsan Dave, mielőtt Clara leleplezhette volna magát. – nagyon fáj a feje, úgyhogy hagyd pihenni az úton, kérlek...rengeteg időtök lesz még.

Jack nem kérdezősködött tovább, elengedte Clarat, aki leült egy bőrülésbe és becsatolta magát. Lecsukta a szemeit és bevett egy altatót, hogy tényleg végigaludja a repülőutat.

Mikor felébredt, egy óriási ágyon találta magát. Körülnézett. Egy szobában volt, ami ragyogott a polírozástól. A padló márványból volt, a bútorok a legjobb minőségű fából, arany bevonattal. Mégis hová került?

Kinyílt az ajtó és Dave lépett be rajta.

- Hát felébredtél? Sikerült átaludnod egy napot.

- Hol vagyunk?

- Los Angelesben. De nem ez a lényeg. Most azonnal munkához kell látnunk. Holnap este Jackel vacsorázol egy étteremben. Sajnálom, nem tudtam őt lebeszélni róla. Mindenképp beszélni akar veled.

Dave intett Claranak, aki követte őt, ki a szobából, végig a folyosón, míg egy kisebb szobába nem jutottak. Méghozzá egy fodrászatba.

- Nathalie, vedd kezelésbe kérlek Arielt és csinálj belőle olyat, amilyen volt.

- Te jó ég, drágám, mit műveltél a hajaddal? – mondta a nő és lenyomta egy székbe. – Ne félj, gyorsan rendbe hozom.

Egy óra elteltével Clara ijedt tükörképét tanulmányozta a tükörben. Vörös haja ugyanúgy ragyogott, mint Arielé, és most már ő is látta, amit Dave. Teljesen egyformák voltak.

- Így ni. Hát nem megmondtam neked? – kacsintott Dave – de ez még nem minden. Nem lehetsz ebben a ruhában. Vedd föl ezt.

Dave egy zöld bársonyruhák dobott felé, és mikor Clara felvette ijedten nézte, hogy alig takar valamit. A magas sarkú cipő törte a lábát, de nem szólt egy szót sem.

- Már csak a stílusodon kell egy kicsit változtatnunk és nem lesz semmi gond. – nézte végig őt Dave tetőtől-talpig. – Ariel laza és vadóc, míg te komoly és szelíd vagy.

- Na neeem.... ezt már nem tudom megcsinálni!

- De igen, megtudod! Figyelj... játszanod kell Jackel, és sohasem csinálhatod azt, amit ő mondd neked! Te tartod őt a kezedben, akár egy pórázon, nem fordítva. Érted?

- Értem...

- Ez a legfontosabb.

- Ariel, annyira más vagy ma este.

- Tényleg? És jó vagy rossz értelemben?

- Nem is tudom, egyszerűen más vagy.

A vacsora pompás volt, még sohasem evett ilyen finomat, és Jack tényleg adott a romantikus hangulatra. Mindenhol körülöttük piros lampionok és gyertyák égtek, szív alakban kirakva, a fekete eget pedig ezen az estén sűrűn ellepték a csillagok. Felálltak az asztaltól és elindultak összekulcsolt kezekkel az úton.

- Mondd, mit akartál mondani nekem? – kérdezte Clara.

Jack egy pillanatra összezavarodott, majd megszólalt.

- Én... azt akartam mondani, hogy lehet nem kéne folytatnunk... azt, hogy nem vagyunk összeillőek. De... ma este megjelentél...és valahogy annyira más vagy, hogy teljesen elbizonytalanodtam ebben a kérdésben. Mi történt veled? Ha jól tudom, utálod a romantikát, és ma este még egyszer sem hoztad fel, hogy menjünk el egy szórakozóhelyre, mert megígértem neked...

Clara megzavarodott, majd elpirult.

- Mi van, ha te fontosabb vagy nekem, mint egy szórakozóhely?

Jack egy pillanatig döbbenten bámult a lányra, mintha nem akarna hinni a fülének, majd magához szorította és hevesen csókolni kezdte. Clara izmai görcsbe feszültek a váratlan helyzettől, de egy másodperc elteltével már ő sem ellenkezett. Annyira gyengés volt a fiú és annyira szerette, minden mozdulata erről árulkodott, Claranak pedig be kellett ismernie, a lelke mélyén már nagyon vágyott erre az érzésre...

Elérkezett a díjátadó napja. Jack nagyon izgult és egész nap meg sem állt, egyik interjúról a másikra sietett és emellett igyekezett kész lenni az estére. Clara sem volt kevésbé feszült, elvégre Jack oldalán kell kiállnia egy csomó kamera és ember elé. Három sminkes sürgölődött körülötte és két fodrász igazgatta a haját.

Mikor kész lett, és kiment a ház erkélyére levegőzni, Dave lépett mellé. Szorosan mellé állt és a keze után nyúlt. Mire Clara feleszmélt, egy vastag pénzköteget látott a markában.

- Ez a tiéd. Most adom oda, hogy tudd, nem vertelek át, de kérlek, te is viselkedj jól a díjátadó alatt.

Clara csak hápogni tudott a rengeteg pénz láttán, és nem tudta felfogni, hogy a köteg, amit a kezében tart, megmenti az anyukája életét. Beletette a ruhája zsebébe és hálásan pislogott Davere, aki láthatólag tudta, mit jelent a lánynak ez az egész.

A díjátadón minden fényárban úszott. Ahogy kiléptek a limuzinból a vörös szőnyegre Clara érezte, ahogyan elönti a lámpaláz. Ha Jack nem húzta volna maga mellé, egy lépést sem tudott volna megtenni, de így, hogy valaki mellette állt, képes volt elindulni a nézőtér felé. Leültek két székre és vártak. Sorra mondták be a díjazottak neveit és ekkor felharsant a név, Clara idegszálait megbénítva:

- És aki a legjobb főszereplő díját elnyeri... Jack Routon!

Tapsvihar tört ki a nézőtéren és Clara azon vette észre magát, hogy Jack után megy egyenesen a színpad felé.

- Köszönöm. Igazán köszönöm. Nem is tudjátok milyen sokat jelent nekem a ti rajongásotok! De semmire sem mentem volna a karrierem során, ha nincs mellettem ez az angyal...- nézett Clarara Jack és szorosan magához húzta. Csókolni kezdte, mire a nézők őrjöngve felüvöltöttek és tapsolni kezdtek. A vakuk kattogtak és vagy egy tucat fotós kapta le őket ebben a címlap pillanatban.

- Állj! – kiáltotta valaki a színpad széléről. Ariel ezerszer szebb volt, mint valaha. Ruhája kihívóbb volt, mint Claraé, és láthatóan otthonosabban is viselte, mint ő. – én vagyok Ariel Smith...

A nézők sorai elcsöndesedtek és döbbenten nézték a két egyforma lányt. Jack hitetlenkedve kapkodta a fejét.

- Történt egy kis malőr. – mondta higgadtan Ariel – ez a lány csaló, aki átvette a helyemet, hogy népszerűséget szerezzen, és a címlapokra kerüljön.

- Igaz ez? – nézett Clarara megtörten a fiú.

Clara szemét elfutották a könnyek és érezte, ahogyan az arcába szökik a vér. Nem elég, hogy a fél világ nézi ezt a jelenetet, még csalónak is beállítják? Lekapta a magas sarkú cipőt a lábáról és kifutott a színpadról, ahol egyenesen Dave karjaiba rohant.

- Engedjen el! Nem kell a pénze! – azzal elővette a köteget és hozzávágta a lefagyott férfihoz, majd rohant, rohant, egyenesen vissza a szállodába. Tudta, hogy még két órán át tart a rendezvény és addig senki sem fogja megállítani, így felrohant a szobájába, magára kapott egy trikót, egy farmert és egy kényelmes cipőt, és az irataival együtt kilépett az ajtón. Leintett egy taxit és bár remegve a félelemtől és az emlékek kínzó áradatától, beült.

- A vonat állomásra, kérem.

Mikor már a peronon sétált, kissé megnyugodott. Fájt a szíve, amiért nem segíthetett az édesanyján, fájt, amiért Jack csalónak gondolta, de semmit sem tehetett, valahogy túl kellett tennie magát a történteken.

Ekkor két kéz szorította magához és erősen tartotta. Clara vergődni kezdett és ijedtében majdnem felsikított.

- Cssssssss... maradj nyugton, csak én vagyok, hallgass meg kérlek!

Jack megtört hangja késként sebezte Clara szívét, de nem vergődött tovább.

- Dave elmondta mi történt valójában.

- És mit akarsz tőlem? Én nem vagyok Ariel. – hajtotta le a fejét a lány.

- El akarok mondani neked valamit.

- Nézd, nem kell a pénz és kérlek, hagyj békén. Most nem tudok veled beszélni...

- És mikor tudsz? Ha most elmész, többet nem találkozunk.

- Lehet így lenne jó.

- Hallgass meg, kérlek – könyörgött a fiú.

Ariel bólintott.

- Szeretném megköszönni neked, ezt a négy napot. Soha sem voltam még ennyire boldog.

- Én is jól éreztem magam – ismerte be a lány. – de ez semmin sem változtat.

- Szakítottam Ariellel.

- De mégis miért? – kapta föl a fejét a lány és a szeme felvillant.

- Mert ezalatt a négy nap alatt rájöttem valamire. Rájöttem, hogy nem csak a külső számít, és az, hogy Dave a menedzserem, még nem jelenti azt, hogy kötelességem hálából a lányával járni. Azonkívül, szerelmes vagyok...

- Akkor menj, és sok boldogságot kívánok neked.

Jack elnevette magát és kisimított egy hajtincset a lány arcából. A két tenyere közé fogta az arcát és mélyen belenézett a szemébe.

- Beléd vagyok szerelmes, Clara.

A lány csak állt és érezte, ahogyan a szíve hevesen kalimpálni kezd. Hát lehetséges ez?

- Akkor csókolj meg...

A fiú mélyen beletúrt a lány hajába és közelebb húzta a fejét, míg el nem érte a lány ajkait.

- Én sohasem leszek Ariel. Ezt tudod kell...

- Ezért szeretlek édes...

Clara vonakodva bár, de elfogadta Davetől a pénzt és mindent elmesélt Lizinek, aki szinte végig nevette a történetet. A műtét sikerrel járt, és Lizi újra járni kezdett. Jack és Clara többé nem titkolóztak, kitálalták a sajtónak a történetet, újabb címlap sztorit szerezve nekik. Dave vidéki rokonaihoz küldte Arielt, aki majdnem belehalt a tudatba, hogy csirkéket kell etetnie és teheneket legeltetnie rivaldafény és új ruhák nélkül. Jack Routon híres színésszé vált, és Clara minden lépését segítette, mintha mágnesként tartottak volna össze. Vettek egy óriási házat Kaliforniában és odaköltöztek, hogy nyugalomra találjanak és elrejtőzzenek a rajongók elől. Együtt nézték a tornácról a naplementét, és nevetve gondoltak vissza arra, hogyan is ismerkedtek össze valójában...