True

6. Fejezet- Ébredés egy új világban

   Sötét köd borította el az agyam, a fejem ólomsúllyal szegeződött valami hideg és sima felületnek. A szemhéjam elnehezült, és ha akartam sem tudtam volna kinyitni a szemem. Nem éreztem a végtagjaimat, mintha nem is léteznének, de tudtam, ez sajnos nem a mennyország, nem haltam meg. Próbáltam visszaemlékezni mi történt velem, de csak az rémlett, hogy Mr. Denwell a kanapéban ül, kezében a reggeli hírlappal és kávéval, Mrs. Denwell pedig csörömpölve elmos egy tányért.

   De ha ez így van, akkor én az ágyamban fekszem. Ott pedig nem fázhatok ennyire és nem lehet ilyen nyirkos a takaró. Nem, nem otthon vagyok. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de alig láttam valamit, minden összefolyt előttem egy fekete masszává. Körülöttem félhomályba burkolódzva egy sírkamra terült el, a hideg és a nyirkosság pedig a kőpadlóból áradt, amin feküdtem. Valami kastélyban lehettem, annak is a legsötétebb zugában, amire onnan következtettem, hogy utoljára akkor jártam ilyen helyen, mikor osztálykiránduláson voltunk egy gazdag birtokon.

   Föl akartam emelkedni, de nem tudtam megmozdulni, hirtelen mintha súlyokat pakoltak volna minden izmomra. Összeszűkítettem a szemem és vártam, amíg minden csillag el nem tűnt előle, és újra tisztán láttam. A boltíves mennyezeten apró nyíláson egy kis fény szűrődött be, megvilágítva cellám többi részét. Egyetlen egy ajtó volt csak velem szemben, azt is vastag fémrács zárta el a külvilágtól, és ahogy ránéztem, azonnal láttam, hogy semmi esélyem kinyitni. A fal mélyedéseiben csontvázak hevertek, elszórva a földön egy-két összetört csontdarab, a sarokban koponyák, mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna. Mit keresek én itt?

    Fáztam és minden porcikám remegett a hidegtől, de minden erőmet összeszedve az alkaromra támaszkodtam és felemeltem a fejem. Már nem éreztem olyan súlyosnak és nem is szédültem annyira, mint egy perccel ezelőtt, valahogy mégsem voltam az igazi. Ekkor kegyetlen, gonosz nevetés törte meg a csendet. Messzebbről jött, de miniden porcikám beleborzongott ebbe a hangba, mintha késsel marcangolta volna a lelkemet. Minden erőmet összeszedve négykézláb csúsztam el a cella sarkáig, ahol remegve összekuporodtam. A félelem lassan kúszott végig a gerincem vonalán, de túl gyenge voltam, ahhoz is, hogy elsírjam magam.

 - Rob… Rob… - suttogtam erőtlenül. Szavaimat párafelhő kísérte a hideg kamrában. A szemeimet könnyek lepték el, és ekkor minden eszembe jutott, ami történt. Nem otthon vagyok, dehogy otthon! Menekülök a vámpírok fejedelme elől, aki meg akar kaparintani magának, hogy kihasználjon. De hol van Robert? A kacagás újra felharsant, most közelebbről, a bordáim közé pedig jeges félelem kúszott, teljesen megfagyasztva engem.

- Rob… Rob… könyörgök, vigyél ki innen… félek.

A cella sötétbe burkolódzó részében valami megmoccant. Halk fuvallatként siklott, én pedig védekezően fontam magam köré a kezem. A torkom elszorult és nem jött ki hang rajta. Furcsa sötétséget éreztem és megnyugvást, ahogyan ernyedten a padlóra zuhantam. Már nem féltem.  Még láttam, ahogyan az alak megállt előttem és leguggolt mellém, majd átengedtem magam a sötétségnek. Nem éreztem és nem gondoltam semmit. Két erőteljes kéz markolta meg a vállam és megrázott.

- Hé... hallod, amit mondok?

Hallottam, de nem akartam. Olyan jó volt semmiről sem tudni, nem érezni, nem félni. Két jéghideg ujj az ütőeremre tapadt, ami bár lassan, de ütemesen vert, majd kinyújtotta a lábamat és valami plédet terített rám.

- Nyugodj meg... nem lesz semmi baj, vigyázok rád...

    Női hang volt, csilingelő és finom, bár egy csöpp vidámság sem társult hozzá. Szavai magabiztosságról és bátorságról tanúskodtak, emellett megnyugtatóak voltak. Éreztem, hogy leül mellém és figyel, de nem szólt többet hozzám. Léptek zaja ütötte meg a fülem. Erős határozott cseppet sem könnyed léptek. Borzongás futott végig a testemen és nem akart abbamaradni.

- Cssssss...- tette a homlokomra a kezét a lány. Hideg tenyeréből valami megnyugtató érzés áradt, mint valami fény, ami utat tör a sötétségben. Az egész testemre kihatott és nem remegtem tovább. Irtózatos hangrobajjal bevágódott a cella ajtaja, és a léptek tulajdonosa megállt az ajtóban. A mennyezetről törmelék és kőzuhatag hullott le és teljesen beborított bennünket. A férfi újra elnevette magát. Igen, egy férfi hangja volt, de ha azt mondják, éppen a sátán kacaját hallom, azt is elhittem volna. A nevetés minden porcikámat átjárta, megfagyasztva bennem minden érzést. A hideg hang behatolt a bőröm alá, szétáradt a mellkasomban, és még a szívemet is átjárta. A fülem úgy zúgott, mintha vízesés alatt álltam volna, az arcom hűvös verejtékben úszott, a fogam vacogott és újabb görcsroham jött rám.

- Hagyd abba!- sziszegte a csilingelő hang – Nem látod, hogy szenved?

Kezét ismét a homlokomra helyezte és az ezüstös fény újra lecsillapította a remegést.

- Abbahagyom, ha akarom szöszi! Nem vagy olyan helyzetben, hogy megmondd nekem, mit tegyek és mit ne! – hallottam a férfi hangját, mintha köpött volna. Legalább annyira ijesztő volt, mint a nevetése, mély, rideg és kegyetlenül érzelemmentes.

   Léptei visszhangot vertek a sírkamra falain, ahogy felém közeledett, majd letérdelt mellém. Közelebb hajolt és én tisztán hallottam minden légvételét, amitől az enyém hirtelen elakadt. Felemelte a fejem az államnál fogva és bár nem láttam, de éreztem szúró tekintetét az arcomon.

- Mennyit adtál be neki Rufus?

- Csak annyit, hogy csöndben maradjon az úton. Megállás nélkül azt hajtogatta, hogy Rob! Rob!

- Hogy mit?- lökte el a fejem a vámpír egy durva mozdulattal, mire élesen koppant a kövön.

- Mondom, ezt a nevet hajtogatta... de mit számít ez?

- Nagyon is sokat Rufus, nagyon is sokat! Robert Culvert küldtem el ezért a kiválasztottért, és nem tért vissza hozzám! Azt hittem kinyírták abban a kórházban, de ezek szerint nagyon is él...

- Már magához kéne térnie Uram...

- Nem látjátok, hogy nem fog? - szólt közbe a lágy hang- Orvos vagyok, tudom...

A férfi odalépett a lányhoz és mélyen a szemébe nézett.

- És miért nem fog? –suttogta vészjóslóan.

- Mert ez a barom túladagolta azt a szert, amit beadott neki!

    A férfi gyomrából vad morgás tört föl, újabb rohamot hozva rám. Szellőként mozgott és hirtelen irtózatos hangrobajjal a két vámpír az egyik sírnak csapódott. A porfelhő mindent eltakart és megnehezítette, hogy levegőt vegyek.

- Nem meg mondtam, hogy úgy vigyázz erre a kiválasztottra, mint az életedre?! – ordította.

- Uram...Uram, én nem tudtam...

- Ha nem éli túl ezt a napot, személyesen fogom kitépni a fiacskád szívét!

- Kérlek ne!

- Várj! Én tudok segíteni! – kiáltott fel riadtan a lány.

A vámpír engedett szorításán és a férfi fémes koppanással lezuhant a padlóra. A következő pillanatban újra a lány mellett termett.

- Egy napot kapsz – mondta halkan minden szót megnyomva – ha nem gyógyítod meg, te sem éred meg a reggelt és darabokban küldelek vissza apád kocsmájába!

 Újra felkacagott majd becsapódott a cella ajtaja utána. Elment és távozásával a félelmem is alábbhagyott.

- Gyere, segíts! – szólt sürgetve a lány- Fogd meg a lábát, és amikor szólok, emeld meg.

Két kéz kulcsolódott a bokámra, kettő pedig átkarolt a hónom alatt.

- Most!

A levegőbe emelkedtem, de ugyanabban a pillanatban szilárd talajt éreztem magam alatt, valamivel egyenesebbet, mint előtte. Hideg kezek felemelték a fejem és valami forró lét erőltettek az ajkaim közé.

- Mit csinálsz? Meg akarod ölni? – kiáltott fel a férfi.

- Nyugalom. Az én vérem rá nem halálos...ellenkezőleg... az utóbbi időben rájöttem, hogy ha egy bizonyos növénnyel egészítem ki az étrendem, a vérem összetétele átalakul és bárkit meg tud gyógyítani. Ez elég hasznos a munkám során.

- Biztos vagy ebben? Ha nem úgy hat rá, mint kéne, Dante megöleti a fiam!

A lány mélyet sóhajtott és türelmesen, szinte túl kedves hangon válaszolt:

- Ne feledd, nem csak a te fiad öleti meg, hanem engem is. Szerinted megölném őt, ha életben akarok maradni?

Köhögő roham tört rám és éreztem, ahogyan a forróság az ereim között cikázik.

- Dante? – kérdeztem erőtlenül, szavaimat bugyborékoló vér kísérte, amitől újra köhögni kezdtem.

- Na, látod, mondtam én... - nevetett csilingelve.

Megpróbáltam kinyitni a szemem, ami nehezen, de végül engedelmeskedett az akaratomnak.

- Dante...itt...volt?

- Nyugodj meg... Nem lesz semmi baj, kitalálunk valamit- támasztotta alá a fejem egy vastag kardigánnal.

- Hol van Robert?

- Ááá... Robert...ahogyan ismerem őt, már keres téged. Nem gondoltam volna róla, hogy bárki is képes elcsavarni a fejét. Állandóan csak a harc, a fegyverek. Én sose értettem ezt. Tényleg, hogy is hívnak?

- Nora...Denwell...- krákogtam.

- Én Marina vagyok. Figyelj, Nora. Szedd össze magad, mert mindhármunk élete rajtad áll. Dante egyértelműen téged akar, de miért?

- Nem tudom. Rob szerint el akar pusztítani minden vámpír klánt a saját törzsén kívül, de ehhez kellek én is.

- Kiválasztott vagy. Ezt eddig értem, de mit tudsz, ami segítségével legyőzheti az összes klánt? Tudod milyen sokan vannak szerte a világban, olyanok, mint te?

- Én sem értem- tűnődtem- semmit sem tudok, legalábbis eddig semmi szokatlant nem tettem.

Marina egy pillanatig elgondolkodott, majd mosolyogva rám nézett:

- Hány éves vagy Nora?

- Tizenhét.

- Akkor értem... nem tudsz semmit sem csinálni, mert nem töltötted be a tizennyolcat. Amint betöltöd, rendelkezni fogsz a képességeddel, amiről nem tudjuk még, hogy micsoda. De Dante tudja, és ki akar vele nyíratni mindenkit. Szóval mikor van a születésnapod?

- Öhm... hányadika van ma?- kérdeztem zavartan.

- Szeptember hatodika.

Elakadt a lélegzetem. Ez nem lehet igaz.

- Mi van? – nézett rám értetlenül a lány.

- Holnapután van a születésnapom...

Rufus és Marina egy ijedt pillantást váltottak. Nagy nehezen felkönyököltem és körbenéztem a sírkamrában.

- Nem juthatunk ki valahol innen?

- Nem Nora. Én már próbáltam, de Dante volt olyan okos, hogy minden lehetőségre gondolt. Azon kívül, ha ki is jutnánk, egy lépés sem tudnánk tenni, úgy, hogy a nyomkövetői ne vegyenek észre. – mondta Rufus.

- Várj, csak! – kiáltottam fel- Eszembe jutott valami, hátha hasznát vehetjük... pár napja, mikor Rob megszökött a kórházból én találtam rá az erdőben. Tele volt sérülésekkel. Mielőtt megtaláltam, a suliban hallottam a hangját. Hívott és én követtem. Talán nekem is sikerülhetne ez...

Rufus elgondolkodva meredt maga elé, majd elmosolyodott és halkan megszólalt:

- Ez vámpír-ember felállásban tudom, hogy működik, de ezelőtt soha senki sem próbálta fordítva.

- Meg kell próbálnunk, ez az egy esélyünk van. De hogyan csináljam?

Marina gyorsan Rufus szavába vágott, mielőtt még kinyithatta volna a száját.

- Képzeld magad elé Robot. Megvan?

- Igen.

- Jó. Akkor most próbáld meg magad elé képzelni, amit itt látsz, tehát a sírkamrát és minket, minél részletesebben.

- Megvan.

- Most koncentrálj a legjobban és minden erőddel gondolj arra, hogy ezt Rob is lássa. Ez a legnehezebb rész. Mit érzel?

- Meleget... és... valami olyat, mintha Rob a közelemben lenne.

- Kitűnő... folytasd.

- Ez az...érzem...sikerülni fog!

A fejem lüktetett annyira koncentráltam, de meg akartam csinálni. Olyan erősen éreztem Robert közelségét, mintha előttem állt volna, és szinte hallottam a hangját. De ekkor a széleinél homályosodni kezdett a kép, majd köddé vált.

- Azt hiszem vége. Már nem érzek semmit.

- Sikerült! Megcsináltad! Most már csak várnunk kell...

- De mi lesz ha Rob nem talál meg minket két napon belül? – kérdeztem aggódva.

- Akkor egyedül kell boldogulnunk.

Már teljesen elszállt a végtagjaimból a fájdalom, így könnyedén felültem.

- Látom mégiscsak igazad volt Marina. Az a növény tényleg megváltoztatta a véred összetételét!- mondta elismerően Rufus. Marina csábosan rákacsintott, majd rám nézett. Csak most tudtam őt igazán szemügyre venni. Magasabb volt, mint én, és jóval erősebb. Sötétszőke haja hullámokban terült szét a vállán, ragyogó barna szemei, pedig azonnal elárulták, hogy egy csepp ártó szándék sem rejlik benne. Nem úgy Rufusban. Bár elhitettem magammal, hogy csak Dante kényszerének engedelmeskedve rabolt el, mégsem bíztam benne. Széles vállaival, magas és izmos felsőtestével úgy festett, mint egy gladiátor, aki bármikor, bárkit a halálba küld. A haját katonásan leborotválta, és csak halványan látszódott, hogy amúgy barna árnyalatú lenne.

- Erről jut eszembe. – nézett rám Marina kíváncsian- milyen volt az íze? Tudod, a betegeimtől ezt soha nem tudom megkérdezni.

- Borzalmas...- fintorogtam - de a hatása annál jobb. Egyre erősebbnek érzem magam.

   Ekkor Marina és Rufus arca megfeszült, szinte egyszerre mozdultak, és villámgyorsan előttem teremtek. Támadó pozícióba helyezkedtek és karjaikkal eltakartak engem valami elől. Mindketten az ajtóra koncentráltak és tűhegyes fogaik alól vad sziszegés, majd morgás tört fel. Az ajtó kitárult és egy feltűnően gyönyörű nő lépett be rajta. Hosszú, pezsgőszőke haja a válláig ért, mozgása pedig kecses volt, akár egy vadmacskáé. Lassan közeledett, mire az engem védelmező két vámpír felmordult. A nő megállt, fontolóra vette helyzetét, és úgy döntött tisztes távolságban marad a két feldühödött alaktól.

 - Jól van. Senki sem akar bántani benneteket. Dante kíváncsi volt, hogy haladtok a lány meggyógyításával, de úgy látom, már végeztetek. – szólalt meg édeskés hangján.

 - Tűnj el innen Lorna, mert nehezemre esik nem letépni azt a jólfésült fejed! – sziszegte Marina.

 - Á, rég láttalak Marina. Hogy van Bill?... Jól? Tudod, ez könnyedén megváltozhat, mindössze egy szavamba kerül és Dante hopp, ugrik, hogy teljesítse a kívánságom.

Marina dühösen fújtatott és belekapaszkodott egy sírboltozat szélébe, ami darabokban hullott ki a kezéből. A nő felém fordult és úgy dorombolt, akár egy macska.

- Te pedig biztosan a híres Nora Denwell vagy. A kiválasztott, aki hamarosan véghezviszi terveinket - nézett rám és arcán széles mosoly terült el – üdvözöllek Dante udvarában. De nem is illő, hogy ilyen helyen legyél ezekkel összezárva. Premor, Izmorat, vigyétek ki innen!

 A háta mögül két kigyúrt férfi lépett elő, akik könnyedén félrelökték Marinat és Rufust, akik hemperegve gurultak a kamra két végébe. Egy erős szorítással megragadtak engem, én pedig nem tudtam ellenkezni. Az erőm tizede sem volt az övéknek, ha megpróbáltam volna, csak magamban tettem volna kárt.

- Mutassátok be Dantenak kedveseim. Már nagyon várja.

   A két nyomkövető maga után húzott és becsapta a cella ajtaját, ahonnan rémült sikoltás tört föl. Vissza akartam fordulni, de a kezeimet négy kéz béklyózta le és csak húztak, húztak végig a fáklyákkal megvilágított folyosón. Nem lehetett megállítani őket. Egy csigalépcső vezetett föl a folyosóról és mikor felértünk, termek ezrei tárultak a szemem elé. Egyetlen egy ablak sem volt sehol és minden nagyon hasonlított arra, ahogyan Robert a menedéket berendezte, a bútorok, a képek, a szőnyegek, minden. A két őr kegyetlenül diktálta a tempót, céltudatosan haladtak egy díszes ajtó felé és gyorsabban kellett mennem, hogy lépést tudjak tartani velük. A legnagyobb ajtó felé haladtunk, amit valaha is láttam. A magassága legalább tíz méter volt, és tömör aranyból készült. Mikor odaértünk, a nyomkövetők megálltak és hármat kopogtattak az ajtón, ami magától kitárult.

   Odabent fotelek és kanapék között megláttam azt, akitől a legjobban rettegtem. Dantét. Háttal ült nekem, karjai közt egy díszes ruhába öltözött lány feküdt. A vámpír felemelte fejét és ajkairól vér csöpögött a lány ruhájára.

- Mehetsz- mondta neki és az mosolyogva nézett a szemébe.

- Köszönöm Uram, hogy engem választottál.

Dante észrevette közeledésünket és dühösen felmordult.

- Nem megmondtam, hogy ebéd közben senki se zavarjon?

- Uram, azt parancsoltad, hozzuk eléd a kiválasztottat, amit magához tért.

Dante megfordult és a homlokán kisimultak a ráncok.

- Az mindjárt más. Üdvözöllek Nora Denwell kastélyomban. Elnézést az incidensekért, nem így terveztem. De az a fő, hogy itt vagy végre. Gyere közelebb.

- De én nem...

Dante pillantása azonnal elhallgattatott és belémfojtotta a szót.

- Gyere, közelebb!

A lábam nem mozdult, mintha földbe gyökeredzett volna. Az egyik nyomkövető lökött rajtam egyet, mire majdnem hasra estem. Dante ciccegni kezdett.

- Ejnye, mi ez a modor uraim... Elvégre a megmentőnk áll előttetek. Több tiszteletet neki! Az ő születésére vártok létrehozásotok óta nem?

Botladozó léptekkel elindultam Dante felé, aki félrefordított fejjel méregetett.

- Hát igaz a jóslat... élsz, és beteljesíted terveimet. Már csak két nap...

- Én... én nem tudok semmit sem csinálni- dadogtam- semmilyen különleges képességem nincs, és ha van sem tudom, hogyan használjam.

- Hmm... ezért vagy itt. Nem te vagy az első kiválasztott, akinek én mutattam meg, hogyan használja a képességét. De a tiéd annyira egyértelmű, hogy magadtól is rá fogsz jönni, hogyan használd...

- És mi az? – kérdeztem kicsit bátrabban.

- Na, nézd csak, nem is vagy te olyan félénk, mint gondoltam. Azt hiszem, nem ismersz engem eléggé.
Pillanatok alatt mellettem termett, bár nem láttam, mikor kelt fel a díványról. Fejét a nyakamhoz hajtotta, amitől a szívem kalimpálni kezdett eszeveszett tempót diktálva, mintha érezte volna a veszélyt. Dante mélyet lélegzett, majd megragadta a csuklómat és letépte róla a karkötőt, amit Robtól kaptam.

- Ejnye-ejnye... Robert tényleg azt gondolta, hogy ez megvéd tőlem? Olcsó kacat, ami talán egy újszülöttől megvéd, de nekem semmit sem árt.

Azzal tűhegyes fogait a nyakamnak szegezte, akár egy éles késpengét.

- Ne félj nem fog fájni. De nekem is szükségem van néha desszertre...

Azzal beleharapott a torkomba. Valóban nem fájt, de ahogyan szívta ki belőlem a vért, úgy tompult az agyam is. Egyre kevesebb dologra emlékeztem és végül csak annyi maradt meg bennem, hogy most itt vagyok és Dante az, aki ezt teszi velem. Mikor befejezte, lenyalta fogait és elégedetten mosolygott.

- Finomabb vagy, mint képzeltem! Nem gondoltam, hogy a legfőbb kiválasztott vére a legfinomabb is egyben. – azzal intett a két férfinak, akik még mindig szenvtelen arccal álltak az ajtóban - Kísérjétek a többi közé, azok majd tudják, mit tegyenek.

   A két nyomkövető megfogott a hónom alatt, és úgy vitt magával. Nem kellett kifejezetten erőlködniük, hogy elbírjanak, bár a lábam húztam magam után a földön. Az fejem kóválygott és valahogy üresnek éreztem. Semmi használható gondolat nem jutott az eszembe. Lépcsőkön mentünk föl, majd újabbakon, a végén már követni sem tudtam, merre járunk és honnan indultunk. Egyszer csak megálltunk és egy tágas teremben találtam magam. Ebben a szobában gyönyörű függönyök és ágyak voltak, a földön díszes szőnyegek és a jobb sarokban egy óriási medence tele gőzölgő vízzel, aminek a tetején vastag habréteg úszott. Az őrök elengedtek és helyüket pompás ruhákba öltözött, légiesen könnyed nők vették át. Egyikük lehúzta rólam ruhámat, míg egy másik közben a fürdő felé tolt. Lemosták rólam a port és a verítéket, ami sáros masszává alakult át a bőrömön, majd kasmír törülközőkkel szárazra törültek. Egy hosszú kék bársonyruhát adtak rám, ami inkább tűnt báli viseletnek, mint hétköznapinak, majd egyikük borral teli poharat nyújtott felém.

- Idd meg, szükséged van rá.

Nem nyújtottam a kezem, hogy elvegyem, az agyam nem működött. A nő a számhoz emelte a poharat én pedig reflexszerűen nyelni kezdtem a folyadékot. Ahogy nyeltem, kezdett visszatérni tagjaimba az élet és újra gondolkodni kezdtem.

- Kik vagytok?- kérdeztem.

- Mind kiválasztottak vagyunk.

- De miért vagyok én itt?- néztem rájuk értetlenül.

- Hogy miért- nevettek kórusban - de egy buta kérdés! Hát azért, hogy Dantét szolgáld!

- Én nem akarom! – feleltem dacosan.

- Pedig nem lesz más választásod és hidd el, egy idő után élvezni fogod!

Szemügyrevettem a kedves hangú nőt, aki hozzám beszélt. Húszas éveiben járhatott, barna haja göndör zuhatagként omlott vállára, kék szeme fénytelenül nézett rám. Gyönyörű volt, de valahogy nem volt benne élet.

- Nektek is vannak különleges képességeitek?

- Természetesen...- felelte a nő mosolyogva.

- És...nehéz volt használni, mikor először próbáltátok?

- Nekem nem volt könnyű, de azonnal tudtam mit kell tennem. – válaszolta az egyik lány - Persze az idő során ez egyértelmű lesz.

   Morcosan néztem magam elé és nem tudtam mit tegyek. Amíg be nem töltöm a tizennyolcat, Dante nem veszi hasznomat... Robnak pontosan két napja van arra, hogy kiszabadítson innen, különben nagyon rossz vége lesz a dolgoknak, egyedül pedig nem tudok kijutni ebből a labirintusból... Mikor már az összes nő lefeküdt aludni, felkeltem és az ablakhoz léptem. A kastélynak ez volt az egyetlen része, amin voltak ablakok és én szomorúan néztem a csillagos eget. Alattam kert terült el és nagyon szerettem volna lemenni oda.

   Körülnéztem a teremben és szinte azonnal meg is találtam a megoldást, ugyanis az egyik sarokban megpillantottam egy ajtót. Kinyitottam és egy csigalépcsőt találtam, ami egyenesen a kertbe vezetett így hát gondolkozás nélkül lementem rajta és megálltam. Magamba szívtam a friss levegőt. Ki kell jutnom innen valahogy. Mindenképp.

 Ekkor egy hang szólalt meg a hátam mögött.

- Ne mozdulj!

***

   Robert kése az utolsó pillanatban megállt Bill feje fölött, aki bár megakadályozhatta volna a fiút, nem mozdult. Robert habozott. Csak egy pillanat volt az egész, de ezt a kis megingást már kihasználta Bill, egy határozott ökölcsapással Robert arcába vágott, és letaszította magáról a fiút, amitől kiesett a fegyver a markából és szinte azonnal elsüllyedt a laza homokban. A szeme előtt csillagok lebegtek az ütéstől, de nem törődött vele. Csak egy kérdés járt a fejében és észre sem vette, mikor hangosan is kimondta:

- Miért? Miért tetted Bill?

- Marináért. Dante elrabolta.

Robert élesen beszívta a levegőt, és hideg tekintete érzelemmentesen fúródott Billbe.

- Ha benned annyi emberi érzés sem maradt, hogy eldöntsd, ki mellett állsz, ne nevezz többé a barátodnak. Menj vissza a kocsmádba és húzd meg magad, mert Dante nem fog életben hagyni se téged se Marinat!

   Robert felpattant a földről és rohanni kezdett. Tudta, ha akár egy perccel is tovább marad, olyat tesz, amit később megbán. Hagyta, hogy a düh átcikázzon minden egyes porcikáján és a szeme megteljen vérrel, majd agyarai megnyúltak és érezte a mérget a nyelve hegyén. Nem maradhatott tovább. Tisztán látta maga előtt Bill minden gondolatát, és azonnal felmérte a helyzetet, de mégsem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy Nora veszélyben van. Nem Billre haragudott, ő csak azt tette, amit bárki más az ő helyében. Tudta, hogy ennek ez lesz a vége, hogy az ő ereje kevés ahhoz, hogy elrejtsen egy halandót a legnagyobb fejedelem elől, de mégsem adta fel. Esküt tett a lánynak, hogy nem hagyja el és megvédi, így képtelen volt megszegni a fogadalmat.

   A fejében már elkészült a terv, és kizárva a külvilágot, szélsebesen rohant előre. Az út egyre keskenyebb lett, ahogyan maga mögött hagyta a várost. Ahogy elérte a határt, az erdő felé vette az irányt, ahol két oldalról sűrű lombú fák ölelték keblükre. Robert lényében egy iránytű volt elrejtve, ami nem engedte letérni az útról, és akarva sem tudott volna rossz felé menni.

   Mikor Dante szolgálatában állt, a fejedelem gyakran magával vitte őt olyan helyekre, ahová közrendű vámpír be sem tehette a lábát. Ez számára mindig nagy megtiszteltetés volt, és mélyítette a kapcsolatot kettőjük között. Bár Dante sohasem fejezett ki érzelmet katonái iránt, Robertel elég gyakran tett kivételt a maga módján. Így a fiú olyan kapcsolatokat építhetett ki, és olyan hatalmi rétegekben mozoghatott, amiről még csak álmodni sem mert.

   Így ismerte meg Dragon Mortest, aki a legjobb mágusok közé tartozott. Mivel Dantenak volt elég pénze, hogy megfizesse, gyakran járt hozzá különböző szérumokért és védő varázslatokért. Többek között ő borította be Dante kastélyát egy védőburokkal és ő készített labirintust a palotájából, ami ha valaki rossz szándékkal lépett a terembe rögtön aktiválódott. Szerencsétlen fráter pedig az éhenhalásig bolyonghatott a végeláthatatlan utak között.

   Most Robert egyenesen Dragon Mortest háza felé rohant, ami New York egyik eldugottabb sikátorában állt. Ahogy lakott területre ért, lassított, és emberi tempóban haladt tovább. Ha senki sem látta, egészen a falhoz húzódva, árnyékként haladt, és szerencséjére kevés arra járóval találkozott. A város sok lakosa többnyire ilyenkor tombolt, de ebben a negyedben csönd honolt. Kevés üzletet látott, és a lámpák is gyérebben világítottak, mint a belváros főutcáin. Egy sárga taxi haladt el Robert mellett, de a sofőr nem vette észre a gyors árnyat, amint elsurrant mellette, unottan fújta ki a cigaretta füstöt a kocsi lehúzott ablakán.

   A fiú diadalittasan elmosolyodott, mikor meglátta a magas vörös téglaházat, és megállt a kapuban. Emlékeiben tisztán élt a kép, mikor a fejedelemmel először itt jártak. A mágus mikor meglátta Robertet, ijedten pillantott Dantera és halkan a fülébe súgta:

- Improtegro... 

   

Dante szeme összeszűkült és végigmérte az akkor még vézna, esetlen fiúcskát és megrázta a fejét.

- Lehetetlen...

A mágus megrántotta a vállát és többet nem foglalkozott Roberttel. Azóta még kétszer jártak nála, és most Rob tudta, nem fogja őt elküldeni csak azért, mert nem a fejedelemmel érkezett. Végigpásztázta a neveket a kaputelefon csengősorán, és erőteljesen megnyomta a gombot. A csengő hangosan felbúgott, de nem érkezett rá válasz. Robert újra próbálkozott, mire a feje fölött kigyulladt egy csupasz villanykörte, kissé elvakítva a fiút.

   A méretes fémajtó, ami előtt állt, kinyílt és egy alak körvonalai rajzolódtak ki a szeme előtt. Dragon Mortest cseppet sem változott azóta, amióta utoljára látta. A férfi végignézte, majd elmosolyodott. Hibátlan fogsora vakítóan fehér volt és kiemelte a kontrasztot, szoláriumozott bőre mellett. Haja sűrű, sötétbarna tüskékként meredezett az ég felé, kuszán, akár egy madárfészek. Alig volt magasabb Robertnél, talán egy fél fej lehetett a különbség köztük, Robert mégis úgy érezte, kisebb lett azóta, amióta utoljára látta. Talán csak azért, mert akkor még ő maga volt kisebb...- gondolta. Álmosan meredt a fiúra, szeme alatt karikák éktelenkedtek, amiről arra következtetett, hogy elég keveset aludhatott mostanában. Egy fekete ing volt rajta, és hosszú farmernadrág, ami a földet súrolta az alja pedig egészen rojtossá vált.

- Robert Culver? Már vártalak. Gyere beljebb.

Rob döbbenten nézett a férfira, aki elnevette magát és a lépcsőház felé terelte a fiút.

- Elfelejtetted, hogy a jövő titkai előttem leplezetlenek? Megnőttél fiam... Hogy van Dante? Használ az életelixír, amit készítettem?

- Az nem kifejezés...- találta meg a hangját a fiú.

A mágus matatni kezdett a zsebében, majd bosszúsan dörmögött.

- Hogy a rosszseb enné meg azt a fránya kulcsot! Mindig elhagyom!

Azzal intett a kezével, mire az ajtó lakatja egy éles kattanással engedelmesen kinyílt előttük.

- Ha ilyet is tudsz, minek a kulcs?

- Tudod, attól még, hogy többet megtehetek, mint egy átlagos ember, az nem jelenti azt, hogy nem vágyom normális életre...

-Ó...

Dragon lakása hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint aminek kívülről látszott. A padlótól a plafonig érő ablakokon nem volt sötétítőfüggöny, így a hold ezüstös fénybe borította az egyetlen szobát. A mennyezetet hatalmas dór oszlopok tartották a négy sarokban, az egyik mellett pedig két fehér bőrfotel fogott körbe egy üvegasztalt.

- Foglalj helyet. De légyszives vigyázz az üléshuzatra, mert még nekem is nehéz kitisztítanom.

Robert leporolta a nadrágját és belesüppedt az egyik fotelbe.

- Nos, hadd halljam, miért jöttél hozzám Dante nélkül?

Robert óvatosan fürkészte a mágus arcát, mert az többször is felfigyelt rá, mikor érdeklődve méregette. Úgy vélte, jobb, ha lakat alá zárja a valódi gondolatait, mielőtt a férfi olvasna bennük.

- Dante küldött, de kivételesen nem öncélból. Mit tudsz, a vámpír – kiválasztott kapcsolatokról?

A mágus arca meg sem rezzent a fiú szavaira, de csettintett egyet, mire két gőzölgő bögre jelent meg az üvegasztalon. Az egyiket felé nyújtotta, a másikat pedig maga elé húzta.

- Ha ez érdekel, holnap estéig is itt ülhetek, hogy elmagyarázzam neked, mert ez még nekem is bonyolult. Bár a nagykönyv nyitva áll előttem, olyan nyelven írták, amit lehetetlen lefordítani úgy, hogy ti is megértsétek. – nyomta meg azt az egy szót utalóan. – Ahhoz, hogy segítsek neked, egy kicsit többet kell elárulnod, mi is érdekel valójában.

Robert megforgatta a bögrét a markában és felhúzta a térdét maga mellé.

- Dante szerint, minden vámpírhoz tartozik egy kiválasztott. Egyetlen egy. Mi van akkor, ha én nekem egy napon belül meg kell találnom a saját kiválasztottamat?

Dragon sajnálkozva nézte a fiút, majd megszólalt:

- Ebben sajnos nem tudok segíteni. Minden kiválasztottat maga Gabriel jelöl meg, még az anyaméhben, és a te feladatod, hogy rátalálj. Csak így jöhet létre a kötelék.

- De te, tudod, hogy ki az a kiválasztott, akit nekem rendeltek, ugye?...Mi van akkor, ha én nem is akarom, hogy ez a kötelék létrejöjjön, egyszerűen csak meg akarom találni?

A mágus felállt és rátette a kezét a fiú vállára:

- Nézd, szívesen segítenék neked, hidd el...de jelen körülmények között nem tehetem. Bár az elmédet ügyesen elzártad előlem, a saját józan eszemet nem tudod kijátszani. Mégis mi oka lenne Dantenak arra, hogy neked adjon egy kiválasztottat, akinek mellesleg elég hasznos képesség van a kezében? Ezt még te sem gondolhatod komolyan...

Robert egy pillanatra megmerevedett, de nem hagyta magát, az, hogy a mágus átlát rajta, várható volt.

- Mit mondtál? Hasznos képesség? Tehát ismered őt?

- Helen Besswoodot? Igen, ismerem... Rendes lány, bár néha kissé önfejű és heves...

Robert szívverése felgyorsult. Most, vagy soha – gondolta.

- Mit kérsz azért cserébe, hogy megtaláld nekem őt? – a mágus eközben elindult az ablak felé és kibámult a csendesen alvó utcára. – Nem kérném, ha nem lenne fontos...

Fél perces kínos csend következett és Robert kezdte azt hinni, a mágus nem is hallotta a kérdést.

- Mit kérsz azért, hogy megtaláld nekem őt? – ismételte meg. A mágus megfordult és hátratett kezekkel meredt Robert szemébe. A tekintete olyan volt, akár egy röntgensugár, de a fiú rezzenéstelen arccal állta.

- Mivel tudom, hogy már nem állsz Dante oldalán, kissé magasabb bért kell kérnem...tudod, Dante prémiumos kuncsaftom, és amíg vele voltál, ebből te is részesültél, de most...

- Mit kérsz? – vonta fel a szemöldökét Rob gyanakodva.

A mágus sóhajtott és minden szót élesen megnyomva válaszolt.

- Azt, ami most még nincsen a tulajdonodban, de egyszer majd lesz...

- Mi ez, valami találós kérdés?

- Szerintem egyértelmű voltam...

Robert hallgatott, de nem jutott semmi olyan az eszébe, amit ne adott volna meg azért, hogy megtalálja Norat.

- Rendben.

- Kész vagy ezt esküvel is fogadni? Habár ez az eskü már nem Dantehoz fog kötni, hanem hozzám...

- Igen.

- Akkor mondd utánam: Ha nem kötöm magam Dragon Mortestnek tett eskümhöz, egy napra rá örökre övé lehet a lelkem.

   Robert nyelt egyet, de engedelmesen visszamondta a szavakat. Ez volt az az eskü, amit soha életében nem akart letenni. Ő sem volt örökéletű lény, ha elpusztítják, ugyanúgy számolnia kell a tetteivel, és ha elveszti a lelkét, örök kárhozatra jut. De mégis mi akadályozhatná meg abban, hogy megszegje az ígéretét?

- Ezzel megvolnánk... most pedig jöjjön az alku rám eső része. Gyere...

   Dragon elindult az ablaküveg felé, ami egy intésére köddé vált. A helyén tátongó lyukon beáramló hűvös szél összeborzolta Robert haját. A mágus maga mellé állította a fiút és az alattuk elterülő városra mutatott kezével egy széles ívet leírva.

- Jól figyelj, csak egyszer tudom megcsinálni. – azzal lecsukta a szemét, és valami ismeretlen nyelven kántálni kezdett. Robert csak pár szót értett belőle, de együtt értelmét vesztette a mondat. - Requpdiem teternam jona eis, promine, et luviux derpetunia sumieat eis. Te dregecet hipmanus, dentrius, im sinomne.

   Ekkor dörögni kezdett az ég, sűrű villámlás hasította több részre az égboltot és a kék fényfoszlányok lassan egy helyre tömörültek. Robert arra felé meredt és tisztán ki tudta venni az egyik negyed központját. A lehető leggazdagabb terület volt ez, már sokszor járt arra korábban. A villámlás és a dörgés egy másodperccel később abbamaradt és Dragon kinyitotta a szemét.

- Figyeltél?

- Igen.

- A bemérő varázslat most valahogy nagyon erős volt. Keresd a Hellington Street-en.

- Köszönöm a segítséget.

- Én is...- mondta a mágus hamis mosollyal az arcán. – Kikísérlek.

   Robert még egyszer visszanézett a férfi zsugorodó alakjára, majd előre meredt és csak a célra koncentrált. Mindenfajta aggodalom nélkül illant át a piros lámpákon, és a belváros nyüzsgő kocsisorát elkerülve, akár egy majom, egyik lámpaoszlopról a másikra átugorva haladt. Itt már minden fényárban úszott, neonlámpák ezrei villództak különböző kaszinókat és szórakozóhelyeket reklámozva, amikben egész éjjel tombolt az élet. 

   Robert lekanyarodott a főútról egyenesen a Hellington Street-re, és szinte azonnal kiszúrta a lány házát. Azok a kiválasztottak, akiket vámpírok neveltek, kiskoruk óta tisztában voltak azzal, kik is valójában. Úgy nevelték őket, hogy erre büszkék voltak, és nem rettentek meg attól a szótól, hogy árnyvilág. Házaikra rávésték a félhold alakú jelet, tudatva mindenkivel, ők mások, mint a normális emberek, éppen ezért valamilyen oknál fogva az arra járók kerülték ezeket az épületeket.

   Még az éjszaka fele sem telt el, de Robert tudta, nem késlekedhet. Ő maga sohasem aludt, legfeljebb relaxált, és bár sejtette, hogy elég nagy az esély rá, kiteszik a szűrét, amiért felzörgeti  a lakókat éjnek évadján, nem tehetett mást, elindult a megjelölt ház felé. Hosszú lépcső vezetett föl az ajtóig, amin fekete festékkel ott díszelgett a félhold alakú jel. Titkon Robert izgatottabb lett, elvégre, a saját kiválasztottjához készül becsengetni, ahhoz, akit neki rendeltek. Megállt, vett egy mély levegőt és kissé remegő kézzel megnyomta a csengőt. Hihetetlen, hogy ő, aki megannyi vámpírt pusztított már el, fejezett le, döfött karót a szívébe, most attól parázik, hogy egy lány szemébe kell néznie... – gondolta és nevetni tudott volna saját gyengeségén.

   Ekkor az ajtó kinyílt és egy magas karcsú alakú lány nézett rá kíváncsi tekintettel. Hosszú fekete haja a derekáig ért, lágyan körbefogva törékeny vonalait. Itt-ott egy-két apró fonat rejtőzött sűrű hajzuhatagában, ami fényesen ragyogott, mély színével kiemelve hófehér porcelán bőrét.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte tartózkodó, de ártatlanul bájos hangon.  Kezével eltakarta a száját, hogy elfojtson egy feltörni készülő ásítást, de a szemét továbbra sem vette le a fiúról.

   Robert egy pillanatig szóhoz sem jutott, csak nézte a fekete selyemruhát, ami alig fedett el valamit a lány formás lábaiból, majd gyorsan elkapta a fejét, és zavartan válaszolt.

- Helen Besswoodot keresem.

A lány elmosolyodott és Robert azt hitte ahol a tekintete az arcbőrét éri, rögtön áthatol rajta.

- Én volnék az. Ismerjük egymást?

- Még nem... de meg kéne...

A lány szemöldöke összefutott és elpirulva nevetgélt.

- Miért?

- Mert most tudtam meg, hogy hozzám tartozol.

   Helen szemei elkerekedtek és egy pillanatra szóhoz sem jutott. Mikor felocsúdott megragadta a fiút és berántotta az ajtón.

- Ha ez így van, akkor most rögtön be kell mutatnom téged a szüleimnek. Tudod, milyen rég óta várok rád? Mégis miért késlekedtél ennyit?

- Én...

   Nem volt ideje válaszolni a lány megragadta a kezét és húzni kezdte egy hosszú lépcsősor felé, ami az emeletre vitt, közben pedig be sem állt a szája.

- Claus nagyon fog örülni, hogy végre itt vagy, kiskorom óta erre a percre várok. Annyi minden van, amiről lemaradtál és sürgősen be kell pótolnunk...  

   Ahogy haladt fölfelé, ruhája meg- meg libbent, bódító illatot árasztva a fiú felé, aki hevesen kapkodni kezdte a levegőt. A lány keze puha volt, akár csak a selyem, amit viselt, tűzrőlpattantsága pedig teljesen elvarázsolta őt. Mégis mi a fenét képzel? Ez az érzés teljesen más volt, mint amit Noraval kapcsolatban érzett. A lány megbabonázta őt, minden mozdulata olyan volt, akár egy tündéré. Robert tudta, hogy a tündérek veszélyesek és nemegyszer veszélybe is került saját hiszékenysége miatt, így igyekezett más szemmel nézni a lányra. 

   Közben egy óriási terembe értek, ami inkább hasonlított egy francia bálteremre, mint lakószobára. Ideje sem volt körülnézi, annyit érzékelt csak, hogy rengeteg az arany mindenütt, egészen más dologra figyelt. A szoba végében egy karosszékben egy férfi ült, aki a Claus név hallatán feléjük fordult.

- Apa, ez itt... hogy is hívnak?

- Robert Culver.

- Igen, ő Robert... én hozzá tartozom.

A férfi tetőtől-talpig végigmérte a fiút, szeme megállapodott széles vállán, erős felsőtestén és nem utolsósorban azúrkék, barátságos szemén. Láthatólag tetszett neki, amit lát, ugyanis elmosolyodott és felállt, letéve a könyvet, amit eddig a kezében tartott. Odalépett a fiúhoz és vállon veregette.

- Ha ez így van, üdvözöllek az otthonunkban. Addig maradsz, ameddig szeretnél, és ha gondoljátok, magatokra is hagylak benneteket... – azzal jelentőségteljesen lányára pillantott és kiment a szobából.

   Helen szeme ragyogott akár a hevített fém, ahogyan Robertet vizslatta, és kezével lágyan megcirógatta a nyakát.

- Annyira vágytam már rád...  

A keze egyre feljebb csúszott Robert nyakán, míg végül teljesen körül nem fonta a megdermedt fiút, aki szóhoz sem jutott. Óvatosan magához húzta a fejét, és szemével továbbra is falta a fiút, aki nem tudott betelni a lány szépségével. A homlokuk összeért, Robert pedig nyelt egyet. Mégis mit csinál? Miért teszi ezt, és legfőképp, miért nem tudja azt mondani a lánynak, hogy hagyja abba?

   Helen ajkai puhán súrolták az övét, és finoman játszani kezdtek vele. Édes illata még erősebben átjárta, és képtelen volt ellenkezni. Heves vágyat érzett, hogy megérintse a haját, beletúrjon és magához szorítsa őt, de nem mozdult. Nyögve eltolta magától a lányt, aki kérdő csodálkozással fogadta a reakciót.

- Helen, segítened kell nekem...