True

3. fejezet – Az ötödik emelet

   Irtózatos hangerővel megszólalt az ébresztőórám. Azt hittem kiszakad a dobhártyám a fülsértő zajtól, a szívem pedig veszettül dobogni kezdett az ijedségtől. Mindig ilyen hangos volt? – gondoltam – vagy csak elszoktam tőle az utolsó három nyári hónapban?

   Dühösen csaptam a teteje felé, de nem talált, és csak a harmadik próbálkozás némította el végleg az ördögi szerkezetet. Szinte sírni tudtam volna a fáradtságtól és úgy éreztem magam, mint aki egy órát sem aludt. A szemem égett és viszketett, azon kívül alig bírtam nyitva tartani. Kész kínzás volt kikecmeregni a puha ágyból. A fejem kába volt és tisztára másnapos érzés fogott el, pedig egy szem alkoholt sem ittam. Egyébként sem szerettem túlzottan, nagyobb mennyiségben pedig még soha sem próbáltam.

   Az éjjel egy kutya megállás nélkül vonyított az ablakom alatt, és hiába reteszeltem be az összes ablaktáblát, nem hagyott nyugodni. Most, pedig mikor végre elaludtam, ez az átkozott óra szólalt meg, méghozzá jogosan. Muszáj volt felkelnem, és emlékeztetnem magam, hogy szeptember másodika van, az új tanév második napja, és vége van a nyárnak.

   Gyorsan felöltöztem, szinte nem is néztem mit kapok magamra, csak a tudatalattimmal érzékeltem, hogy nem megbotránkoztató a párosítás. A nyakláncom most is a nyakamban lógott, soha egy percre sem váltam meg tőle. Egy kis arany kulcsjel formájú medál volt csupán, mégis ez adott erőt, ha úgy éreztem egyedül vagyok a nagyvilágban és nincs kivel megosztanom a terheim.

   Lassan álltak össze az emlékképek a fejemben, sorra egymás után. Alig egy perc elteltével mindenre emlékeztem, ami az előző nap folyamán történt velem. Robertre, a levélre, ami rejtélyes módon eltűnt a nadrágzsebemből, és arra, hogy bár majdnem elgázolt, ezt mégis elfelejtette említeni nekem, mikor összeismerkedtünk.

   Még egyszer átkutattam a nadrágom zsebeit, de semmit sem találtam. Tudtam, hogy így lesz, de a remény még így is élt bennem annyira, hogy próbát tegyek. Más talán nem törődött volna ennyit egy ostoba kis levéllel, de annyi magyarázatra szoruló dolog történt velem az elmúlt egy napban, hogy legalább ennek szerettem volna a végére járni. Ám akármivel is próbálkoztam, be kellett ismernem, a levél eltűnt és nem én hagytam el. De kinek kell a mi levelünk? Ki kíváncsi arra, mit ír az új osztálytársa a mellette ülőnek? Gyerekes lenne ezzel foglalkozni, tőlem pedig röhejes azt hinni, bárki is azzal szórakozott, hogy kilopja a zsebemből.

   Mivel magamtól nem jutottam semmire ezen a téren, az idő pedig sürgetett, nem foglalkoztam többet a levéllel, feladtam a keresését. Lementem a konyhába, ahol síri csend honolt, csak egy légy sorozatos koppanása hallatszódott, ahogy az ablaküvegen próbált átjutni. Mindent rendben találtam, a székek megigazítva, az edények elmosva hevertek a szárítótálcán, a lámpák lekapcsolva vártak. Egyértelműen egyedül voltam a házban, ami nem volt szokatlan számomra, majdnem minden héten előfordult, akár többször is.

   A hűtőszekrény mágnesei alatt egy jegyzettömb lapja fehérlett, rajta Mrs. Denwell számomra azonnal felismerhető kézírásával:

Jó reggelt Nora! Ma korán el kellett mennünk, mert Georgenak fontos tárgyalása van Vancouverben, és megkért kísérjem el őt. Későn jövünk, nem kell megvárnod minket!
Szeretünk: George és Molly     

   Miután elolvastam a gyors üzenetet, összegyűrtem és egy mozdulattal a szemétbe dobtam. Bár ez most úgy hangozhatott, mintha ideges lettem volna, valójában csöppet sem voltam az. Megszoktam, hogy gyakran hagynak egyedül és nekem ez így kényelmes is volt. Nem kellett beszámolnom minden lépésemről és mozzanatáról az életemnek, tudták, hogy biztonságban vagyok. Azon kívül vittek magukkal telefont, bármikor elérhettem őket, ha nem találtam valamit, vagy bajba kerültem, de ilyen nem nagyon fordult elő.

   Kinyitottam a hűtőt, hogy valami reggelit készítsek magamnak és hunyorogva pásztáztam a tartalmát, valami ehetős után kutatva. Végül sonkából és sajtból összedobtam egy szendvicset, közé tettem egy szelet salátát és egy pohár tej mellett el is fogyasztottam. Így a mosogatással sem kellett sokat bíbelődnöm, és jól is laktam. A maradék alapanyagból csomagoltam még két nagyobb szendvicset a suliba, majd egy szalvétába tekerve betettem a táskámba.

   Minden készen állt, hogy elinduljak és egy utolsó ellenőrzés után kiléptem az ajtón. Az összes zárat bezártam és teljes nyugodtsággal indultam a lépcsőház felé. Most már akár a ház is leéghet, nem miattam gyullad ki. – gondoltam. Szórakozottan szökdeltem lefelé a lépcsőfokokon, és végigcsúsztattam a kezem a korlát polírozott felületén. Mikor kiléptem az utcára, szokatlanul meleg légáramlat csapott meg. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert itt Brooks-ban általában 20°C alatt volt a hőmérséklet. Nem volt kedvem zenét hallgatni és nem mondom, rám tört a frász, mikor áthaladtam a kereszteződésen. Végig arra számítottam, hogy meghallom azt a fülsüketítő kerékcsikorgást és meglátom a fekete motorost, amint felém hajt, de egyetlen jármű sem keresztezte az utam. Az utca néptelen volt, egyetlen teremtett lélek sem járta ebben a percben, talán mert a forgalmasabb útszakaszok a háztömb túloldaláról nyíltak. Hamar elértem az iskola épületét, és be kellett ismernem, ez a nap bár hasonlít a tegnapira, mégis teljesen más. Nyugodtan kezdődött, túl nyugodtan, szinte normálisan, ami hihetetlenül hangzott számomra.

   Beléptem a kapun és egyből a történelem terem felé siettem. Bár még sohasem jártam ott annak előtte, könnyen megtaláltam, mert a bejárat mellett volt. Hangok sokasága zúgott a fejemben, és bár igyekeztem kizárni őket, el-elcsíptem szavakat a diákok beszélgetéséből. Eleinte csak lassabbra vettem a lépteimet, ahogyan sorra összeállt a kép a fejemben. Nem akartam hinni a fülemnek.

- Ez hogyan lehetséges?...

- Biztosan jól hallottad?...

- Lassan már ki sem merek menni az utcára...

- Pont Culver?...

- Sosem szerettem, de ezt azért nem kívántam neki...

- Az intenzívre vitték...

- Te is hallottad mi történt?...

   Nem akartam elhinni. Biztosan rosszul hallottam. Robert bent fog ülni a teremben és minden úgy fog zajlani ezen a napon, ahogyan az meg van írva. Normálisan. Ma semmi rossz nem fog velem történni, és valószínűleg csak félrehallottam a Culver nevet – pörgött az agyam.

   Mikor azonban beléptem az osztályba, egyből feltűnt, hogy Robert széke üres. Körbenéztem, de sehol sem láttam, egyetlen beszélgető csoport között sem volt. De neki nem eshetett semmi baja! Ha az ember mellette áll, már akkor van egy olyan érzése, hogy semmi bántódás nem érheti!

   Tehetetlenül ültem le az üres szék mellé és nem tehettem mást, vártam, mikor érkezik meg. Talán csak elaludt, vagy valami közbejött és elkésett – reménykedtem titkon, de valami furcsa üres érzés telepedett meg a szívemen.

   Idő közben a történelem tanár bőszen ecsetelte egy csata kimenetelét, de még annyi erőm sem volt, hogy kihalljam a szavaiból, melyiket. Minden perc kínzó lassúsággal telt, és erősítette bennem az aggódó érzést.

   Mikor kicsöngettek, megkönnyebbülten pattantam fel a helyemről és meg sem vártam, amíg a tanár kimegy, az előttem ülő lányhoz fordultam. Szőke haja volt, amit szög egyenesre vasalt, szeplős arcán kedves mosoly jelent meg mikor hozzászóltam:

- Szia! Én Nora vagyok, talán még emlékszel tegnapról- kezdtem bizonytalanul – Segítenél megkeresni az ebédlőt?

- Szia! – nyújtott nekem kezet a lány – Én Gabrielle vagyok. Persze, én is éppen oda igyekeztem. Gyere, megmutatom, merre menj.

   A lány útközben végig csak csacsogott, én pedig igyekeztem viszonylag sűrűn bólogatni, de közben teljesen máson járt az eszem. A menzán kígyózó sorban álltak a diákok egymás mögött, kezükben tálcát szorongatva, izgatottan társalogva egymással. Most ezt végig kell állnom? – néztem a végtelen sorra. Tudtam, hogy egy falat nem ment volna le a torkomon azok után, hogy Robnak nyoma veszett, és ha csak az ételre gondoltam, kavarogni kezdett a gyomrom. Utáltam tehetetlenül várni, de mégsem rohanhattam le Gabriellet a kérdéssel. Ezt a problémát azonban meglepetésemre ő oldotta meg.

- Te is hallottad mi történt Robertel?

- Nem. - válaszoltam látszólag közömbös hangon, de a szívem óriásit dobbant a név hallatán.

Gabrielle egy fehér tálcáért nyúlt és maga elé tette a pultra.

- Pedig mindenki róla beszél.

- Nem szeretik őt? Nekem úgy tűnt tegnap mintha a saját kis világában rekedt volna.

- Nem, alapjába véve nem erről van szó. Egyszerűen mindenki csak tart tőle. Egy fiú megpróbált belekötni a folyósón, ő pedig a szemébe nézett. Nem tudom mi történt valójában, de az a srác rohanva menekült be a fiú vécébe és délutánig ki sem jött onnan.

- Mi történt vele? – tértem a lényegre gyorsan. Ez a szemes dolog valahogy túl bizarr volt nekem, és nem szívesen képzeltem el. Különben is a pletykák gyorsan terjednek és változnak.

Gabrielle arcán valami szánakozás féle tükröződött, enyhe grimasszal vegyítve.

- Ma reggel a főúton jött a motorjával – kezdett bele, nekem pedig végigfutott a hideg a hátamon. Hangosan felszisszentem, de Gabrielle észre sem vette, ahogy tovább folytatta – Egy kamion valami miatt megcsúszott, és elsodorta őt. Teljesen maga alá gyűrte motorostól. Az intenzívre vitték, de többet senki sem tud.

- Te jó ég! – suttogtam fojtott hangon. Már csak két ember állt előttem a sorban, de nem törődtem vele, lecsaptam a tálcám a többi mellé és rohanni kezdtem a lépcső felé. Tömérdek érzés kavargott bennem egyszerre, magam sem tudtam megfogalmazni mik, de a legerősebb a kétségbeesés volt. Nem érdekelt semmi, az sem, hogy tömegével fordulnak meg utánam az emberek, néhányan pedig káromkodnak, amiért félrelöktem őket. Halványan érzékeltem Gabrielle hangját, ahogyan utánam kiabált, hangjába döbbenet és értetlenség vegyült, de nem törődtem vele. Csak rohantam magam sem tudom hová, kizárva a külvilágot. Az elképzelésem egy nyugodt napról, teljesen köddé vált, és bár csak egy napja ismertem ezt a fiút, éreztem tennem kell valamit. Nem tudtam volna ülni és sutyorogni, hogy szegény srác...mennyire felháborító... és hasonlókat, képtelen lettem volna.

   Ki kell jutnom az épületből. Most! – tombolt az agyam helyettem. – Be kell mennem hozzá, tudnom kell, hogy van, csak akkor nyugodhatok meg teljesen.

   Nem tudom miért éreztem ezt, talán mert hozzám hasonlóan ő is elszigetelve élte napjait a vele egykorúak társaságában, talán, mert ő volt az első ember, akit megismertem, talán, mert le akartam ordítani a fejét, amiért majdnem elgázolt. Nem tudom.

   Azon vettem észre magam, hogy a köraulában vagyok és a ruhám sarkáról tépkedem a kilógó cérnaszálakat. Csak álltam, mint egy sóbálvány egy helyben és nem tudtam mit tegyek. Még egy órám lett volna, ráadásul az igazgatóval, és esélyem sem lett volna úgy kilógni a kapun, hogy senkinek se tűnjön fel.

   Végül megszokásból a szekrényemhez sétáltam és gépiesen kinyitottam. Kivettem a következő órára szükséges tankönyveket és egy nejlon zacskót, amiben a tízóraim volt. Miután visszazártam a szekrényajtót, elindultam a folyosón, lassan, kába fejjel. A diákok kacagása, viccelődése egyáltalán nem illett ahhoz a sokkoló érzéshez, ami bennem dúlt. Tudtam, hogy mit kéne tennem és láttam, hogy lehetetlen. Most is, mint minden szünetben, rengetegen voltak a folyosón és csoportokba verődve, vagy magányosan zenét hallgatva, olvasva töltötték az időt. Tennem kell valamit, tennem kell valamit, hogy kijussak! – sikítottam belülről, de az ajkaim zárva maradtak, mintha összevarrták volna őket.

   Néha, mikor nem tudjuk mit tegyünk, maga a sors kínálja a megoldást a kezünkbe. Ez most is így történt. Már nem emlékszem, hogyan eshetett meg velem, talán a tehetetlenség és a gyengeség váltotta ki belőlem, de a lábaim remegni kezdtek és elterültem a padlón. Éreztem, ahogyan a könyököm és a fejem éles koppanással a kőnek ütközik és táncoló csillagok vibráltak a szemem előtt. Kiáltást hallottam és a testem elemelkedett a földtől. Valaki a karjába vett és erőteljesen paskolni kezdte az arcom. Hagyd már abba!- akartam tiltakozni, de nem bírtam. Még mindig nem láttam tisztán, és mikor lassan himbázódva megindult a fiú velem, hányinger környékezett. Igen, fiú volt, erős Axe dezodor szaga áradt a pólójából és meg sem kottyant neki a súlyom. Normális esetben felháborodottan tiltakoztam volna az érintése ellen, de most csak ernyedten lógtam a karjai között. Undorodtam magamtól. Hogy lehetek ilyen gyenge? Miért hagyom, hogy mindenki engem bámuljon?

   Éreztem a tekintetek kereszttüzét a hátamon, ahogyan égették a bőröm, de a szemem nem tudtam kinyitni. Csak sötétséget láttam. Valaki belökött egy ajtót, ami élesen csikorgott és éreztem, ahogyan letesznek egy kemény ágyra.

- Mi történt? – hallottam egy középkorú nő ijedt hangját.

- Csak elájult, de lehet beverte a fejét is – mondta egy mély basszusú fiú.

   Erőszakkal felfeszítettem a szemhéjaimat, de a neonlámpák vakító fényétől semmit sem láttam. Pislogni kezdtem, mire tisztult a kép.

- Azt hiszem rád már nem lesz szükség, köszönöm, hogy idehoztad.

- Nincs mit – nevetett a fiú hamiskásan, és legszívesebben elküldtem volna valami melegebb éghajlatra.

   Az orvosi szobában lehettem, ugyanis fehér ágyon feküdtem, a terem túlsó felében pedig egy íróasztal és egy monitor állt. A falak is fehérre voltak vakolva, amire különböző egészség szlogenes posztereket ragasztottak, a padlót linóleum borította, a sarokban pedig egy üvegszekrény állt, gyógyszerek mintatermékeivel megpakolva.

   A nővér felsegített és a kezembe nyomott egy pohár jéghideg vizet.

- Ezt idd meg! Jót fog tenni!

   Engedelmeskedtem neki, és éreztem, hogy kezd kitisztulni a fejem. A csillagok teljesen eltűntek a szemem elől, és már alig sajgott a fejem.

- Köszönöm, tényleg jobb – mondtam, de még magamnak is túl élettelen volt a hangom.

A nővér elvette az üres poharat, és mosolyogva nézett rám.

- Már jobban is nézel ki. Amikor behoztak, azt hittem nem is élsz, olyan fehér voltál. Mi történt?

   Ha eddig nem is, most teljesen felélénkültem. Hogy mi történt? Hogy mi? Azt én is szeretném tudni. Az elmúlt nap óta egyre több mindent szeretnék tudni! De ezt nem mondhattam. Azon kívül, ráhoztam a frászt szegény ápolóra, muszáj valami magyarázatot adnom.

- Tegnap halt meg a kutyám.

- Ó...az mindjárt más. Részvétem.

   Még csak nem is kellett erőlködnöm, hogy gyászos képet vágjak, anélkül is elég lehangoltan festettem.

- Haza akarsz menni? Írjak egy igazolást?

- Köszönöm, az sokat segítene.

   A nő előhúzott egy nyomtatványt az íróasztal fiókjából, pár sort firkantott rá, majd lepecsételte és a kezembe adta.

- Menj, pihend ki magad, és egyél valamit. Holnapra biztosan jobban leszel, csak aludd ki magad. Ha szédülnél, hányingered lenne, és fájna a fejed, feltétlenül nézesd meg magad egy orvossal.

- Rendben. – bólintottam és kisétáltam az ajtón.

   A kapun minden gond nélkül kijutottam, és a friss levegő életet lehelt belém. Most pedig, folytassuk ott, ahol abbahagytuk- gondoltam.

   Bár nem tudtam, hová vitték Robertet, elindultam Brooks legnagyobb kórháza felé. Nem volt túl messze, mindössze húsz percembe telt eljutni oda, és nem egyszer jártam már ott. Mikor kicsi voltam, minden oltást ott kaptam és a háziorvosom is a közelben rendelt, szóval tudtam merre induljak.

   Fogalmam sem volt ott találom-e őt, és ha igen, hogyan állok elé, de valami vonzott arrafelé. Már messziről megláttam a nagy, fehér épületet, ami magasan kiemelkedett az őt körülvevő apró házak sűrűjéből.

   Egyenesen a főbejárat felé tartottam, mikor egy mentő szirénázva fékezett le mellettem, és két ápoló kapkodva emelt ki az autóból egy vérző, eszméletlen férfit. Megrémültem a gondolattól, hogy azon a hordágyon nemrég akár Rob is feküdhetett, öntudatlanul, számos sebbel beborítva és hogy kiverjem a képet a fejemből, besiettem az előtérbe. Makulátlan tisztaság, fénylő fehérség borította a várót, a levegőben csípős klór, és fertőtlenítő szag terjengett. A csempével borított falak tört fénnyel ragyogva verték vissza a neonlámpák gyenge fényét.

   Az előtérben oldalt fehér fém padok kerítettek körbe egy kis asztalkát, amit újságok és magazinok borítottak. Többen is vártak a sorukra és közben olvasgatták ezeket a több éve 

lejárt lapokat. Az egyetlen színfolt egy cserepes növény volt a sarokban, ami rikítóan zöldellett a fehér falak között. A fotocellás ajtó alig hallható nesszel becsukódott mögöttem, én pedig beálltam a recepció ablaka mögötti sorba. A légkondicionáló kellemes hideg levegőt fújt a váróba, amiben az újságsercegésen kívül, fojtogató csend honolt. Ketten álltak előttem, gyászos arccal a falat bámulva, és csak ekkor jöttem rá, miben más ez a hely, mint egy hagyományos rendelő. Az emberek, akik itt voltak az ambulancián, mind reménytelenül bíztak valamiben, küzdöttek a halál és a fájdalmak ellen, és akármilyen erős is volt a fertőtlenítő bukéja, a háttérből egyértelműen vérszag áradt. Olyan volt, mintha a fehér ajtók mögött mészárszék lett volna, ahová az embert beviszik, de soha ki nem jön élve. A szerettei várnak, csak várnak, de sohasem fogják viszontlátni azt, akit ismertek, csak egy csonkot, aki „esetleg” felépül maradandó sérülések nélkül.

   Annyira elrévültem, hogy ijedten kaptam fel a fejem, mikor szólítottak. Lejjebb húzódzkodtam, hogy belássak a kis fülkébe vágott lyukon, ahonnan egy fekete hajú, törékeny nő nézett rám.

- Miben segíthetek? – kérdezte gépiesen.

- Egy barátomat nemrég hozták be az intenzív osztályra, őróla szeretnék érdeklődni.

A nő szája széle egy pillanatra megvonaglott, de erőltetett mosollyal és udvariassággal válaszolt.

- Hogyan hívják?

- Robert Culver.

   A nő rám sem nézett, miközben bepötyögte a számítógép adattárába a nevet és a mai dátumot, majd hosszasan nézte a képernyőt és hideg hangon válaszolt. Volt valami megfoghatatlan a tekintetében, valahogy üres volt.

- Igen, valóban hoztak be egy ilyen nevű fiút, de sajnos nem látogathatod meg. Az orvosok kifejezetten megtiltották, hogy bárki bemenjen hozzá.

   A telefon csörögni kezdett mellette. Felvette és látszólag nem törődött többet a jelenlétemmel. Most mit csináljak? Félrehúzódtam a sorból és egy árnyékos sarok felé tartottam. Kutatni kezdtem a táskámban, de semmi mást nem találtam, csak a tízóraimat, néhány füzetet és a tolltartómat. Hirtelen elmosolyodtam. Tudtam a megoldást. Kitéptem két nagyobb lapot egy vázlatfüzetből és belecsomagoltam a szendvicseket. Leoldottam a kék anyagövet a derekamról, és átkötöttem a kis csomagot, akár egy ajándékot, majd újra beálltam a sorba. A nő már letette a telefont és mikor meglátott, gyanúsan nézett rám.

- Kérem - szóltam hozzá – Ha nem látogathatom meg a barátomat, legalább juttassa el hozzá valahogyan ezt a kis csomagot. Én készítettem neki.

   Próbáltam ,,édes kiskutyafejet” vágni, de ha a nő ki is vette a kezemből a csomagot, nem ezért tette, látszólag továbbra is közömbös maradt. Megnyomta a gyorstárcsázó ötös gombját és várt, míg kicsöngött. A túloldalon szinte azonnal felvették és a nő annyira hadarva szólt bele, hogy figyelnem kellett minden szavára, hogy megértsem.

- Kérek egy ápolót a recepcióra. Köszönöm. – és letette.

   Izgatottan támaszkodtam a pultra és vártam. Egy perc elteltével fehér köpenyes ápoló jelent meg és szúrós szemeivel, mint a röntgen, először rám, majd a fekete hajú nőre nézett, aki még mindig a kezében tartotta a csomagot.

- Vigye ezt a csomagot az ötödik emelet 587.-es szobájába és tegye le az éjjeliszekrényre.

A férfi elvette az álcázott szendvicseket, majd gyors és hosszú lépteivel eltűnt a lépcsőházban.

- Tehetek érted még valamit? – kérdezte kissé feszültebben a recepciós nő.

- Nem...köszönöm. – válaszoltam, és igyekeztem kifejezés nélküli arcot vágni, elrejtve az örömöt, amit éreztem.

   Sarkon fordultam és kimentem az épületből. Céltudatosan tettem egy kört, és meg sem álltam, amíg meg nem találtam, amit kerestem. Egy ajtót. Mint minden kórháznak, természetesen ennek is volt hátsó bejárata, pontosan olyan, amire nekem szükségem volt. Most, hogy tudtam, hol keressem őt, semmi sem lehetett többé akadály számomra.

   Az ajtó természetesen zárva volt, de ez sem izgatott túlzottan. Két szemetes konténer állt mellette, én pedig bebújtam a közelebbi mögé, és vártam. Letettem a táskámat, és kellemesen remegve az adrenalintól, ami felébredt bennem, az ajtóra koncentráltam. Nem kellett sokáig várnom, az ajtó hamarosan kinyílt és egy kék munkásruhába öltözött férfi lépett ki rajta, szerszámos táskával a kezében.

   Kinyújtottam a lábam és éppen hogy csak be tudtam tolni a rés közé, mielőtt végleg becsukódott volna. A férfi nem vett észre, fütyörészve tartott a parkoló felé, majd előhúzta a slusszkulcsát és megnyomta. Egy autó csipogva válaszolt, a férfi pedig kinyitotta, beült, majd elhajtott. Nem akartam előjönni, amíg el nem tűnt a kanyarban, de mikor már egyáltalán nem láttam, kimásztam a rejtekhelyem mögül és beléptem a hátsóbejárati ajtón.

   Egy folyosón találtam magam, ami hosszan nyúlt előre, és hiába koncentráltam, nem tudtam rájönni, hol van a vége. Itt is neonlámpák világítottak, de jóval gyengébben, mint a váróban és nem fehér, hanem sárgás színnel. Erőltetnem kellett a szemem, hogy jól lássak, de megindultam előre.

   Alig haladtam húsz métert, mikor egy koszos fóliából készült lengőajtóba ütköztem, ami ez a felirat állt: Idegeneknek belépni tilos!

   Nem törődve a kiírással, átfurakodtam a leplek között és egy újabb folyosón találtam magam. Gépek zúgása hallatszódott monotonon, talán kazánház lehetett a közelben, vagy hasonló, nem tudom, mindenesetre ennek a folyosónak már láttam a végét. Megindultam, és szaporábban lépkedtem. Rám tört az érzés, hogy mi lenne, ha észrevennének, és akkorát dobbant a szívem a gondolatra, hogy inkább sietni kezdtem.

   A folyosó végén megtaláltam, amit kerestem. Igaz nem teljesen így képzeltem, de azért megtette. Nem voltam benne biztos, csak reménykedtem és örültem, hogy nem hiába kockáztattam ennyit.

   Egy lift. Sietve megnyomtam a hívógombot és csak fohászkodtam, nehogy most füleljenek le. Régi gyártmány volt, hallottam, ahogyan nyikorogva ereszkedik lefelé. Nem az a fényes személylift volt, mint amit a civileknek szántak.

   Nagy zökkenéssel megállt előttem és kovácsoltvas rácsos ajtaja, fémes hanggal elhúzódott. Beléptem a liftbe és tanulmányozni kezdtem a kapcsolótáblát, ami korántsem volt olyan egyszerű, mint ahogyan én azt képzeltem. Számok helyett ugyanis színek szerepeltek a gombok helyén, ráadásul öt helyett csak három. Legalul sárga, fölötte kék, és legfelül piros színű gomb világított. Mivel nem volt más ötletem, megnyomtam a piros gombot, mire, mint egy cellakapu, bezárult az ajtó mögöttem. Lassan emelkedtem felfelé, zökkenésekkel, nyikorgásokkal és attól féltem a lift félúton felmondja a szolgálatot. De szerencsére nem tette, hanem megállt a harmadik emeleten. Ha nem is ide készültem, azért sikerült elsőre eltalálnom a három közül azt a lehetőséget, amire szükségem volt, és ennek örültem. Minél kevesebb időt akartam itt tölteni úgy, hogy tudtam tilosban járok, így gyorsan körülnéztem.

   Itt már a világítás sem működött, csupán néhány elfüggönyözött ablak mögül szűrődött be némi világosság. Elhaladtam az oldalfolyósból nyíló szobák mellett, aminek a sorszámai még csak háromszázas értékekben váltakoztak és megláttam egy nyitott ajtajú nővérszobát. Éppen akkor jött ki a nővér a folyosóra, fehér papucsa hangosan csattogott a kövön, minden lépése nyomán. Beugrottam egy kórterem zárt ajtaja elé és igyekeztem teljesen hozzásimulni, nehogy észrevegyen. Éppen az ellenkező irányba tartott, majd bekanyarodott a folyosón. Pénz csörgését hallottam, majd kávéautomata búgását. Ha ez így van – gondoltam – egy percem van, amíg visszaér. Villámgyorsan besurrantam a nővérszobába és szinte

azonnal megpillantottam a velem szemben álló fogast. Két fehér köpeny lógott rajta én pedig habozás nélkül lekaptam az egyiket és magamra terítettem. Belebújtam az ujjaiba és elöl összegomboltam.

   Gyorsan kimentem a szobából és ugyanebben a pillanatban csilingelést hallottam. Mint aki kővé vált, a földbe gyökeredzett a lábam és éreztem, hogy remegni kezdek. Tőlem balra kinyílt a főlift ajtaja és újabb fehér ruhás alakok léptek ki belőle. Most nem bukhatok le! Most nem! Kihúztam a hátam és felemelt fejjel köszöntem nekik, ők pedig szemrebbenés nélkül visszaköszöntek. Lassú, magabiztos léptekkel elhaladtam a csoport mellett, és megnyomtam a lift hívógombját.

   Csak az után tudtam megnyugodni, miután elnyelt a lift a szemük elől és biztos lehettem benne, a nővér még nem fedezte fel a köpeny eltűnését. Ebben a liftben hála az égnek, már rendes sorszámok voltak, így minden gond nélkül emelkedtem az ötödik emelet felé.

   Megigazítottam csapzott hajam a tükörben, ami rendesen összezilálódott a mai nap során, és megnéztem a névjegykártyám, amit a köpenyre tűztek:

                                                            Mary Ronex

                                                               Főnővér

   Te jó ég! Csak én lehetek olyan marha, hogy egy főnővér ruháját lopom el, akit valószínűleg a fél kórház ismer! Gyorsan megfordítottam a névjegykártyát és úgy tűztem föl, hogy a zseb eltakarta a szöveget. Közben a lift megállt az ötödik emeleten, én pedig kiszálltam. Az első érzés ami elfogott, a döbbenet volt, azt pedig a borzongás követte. Itt egyáltalán nem hasonlított semmi sem egy intenzív osztály folyosójára. Minden olyan volt, mintha egy idegen bolygóra léptem volna. A csempék úgy ragyogtak, hogy szinte elvakították a szemem, a padló olyan tiszta volt, mintha sohasem érintette volna cipő, és bár ablakok nem voltak, mégis minden ragyogott, valami különös fehéres színnel.

   De pont ettől vált hideggé és ijesztővé. Semmi élet nem volt ezek között a falak között, és valahogy szomorúbbnak éreztem magam, amióta itt voltam. Éreztem, hogy a hideg a szívem nyaldossa és olyan volt, mintha meg akarná fagyasztani.

   Az agyam azonban nem bénult meg és emlékeztetett, hogy miért is jöttem valójában, ki az akit keresek. A lift fölött valami idegen nyelven, egy mondat állt arany fénylő betűkkel, de nem értettem, és nem is volt időm többet foglalkozni vele.

   Elindultam végig a folyosón és olyan érzésem támadt, mintha vízen járnék, a lábam végig egy centivel a talaj fölött mozgott. Talán ezért őrizte meg a tisztaságát? Ez lehetetlen. Nem járhat senki sem a levegőben. Biztosan csak képzelgek.

   Sorra haladtam el a kórtermek mellett és benéztem a félig kitárt ajtókon. A betegek az ágyakban feküdtek, szenvtelen arccal, körülöttük pedig emberek nyüzsögtek, de valahogy nagyon furcsán viselkedtek. A mozgásuk nem emberszerű volt, inkább...mintha egy robotot látnék, szaggatottak, gépiesek, és mindemellett gyorsak voltak.

Nyeltem egyet és újra a szobák számára koncentráltam, ahogy elhaladtam a termek előtt.

- 584; 585; 586; - megvan – 587.

   Megálltam az ajtó előtt. Ennek a kórteremnek az ajtaján nem volt ablak, amin beláthattam volna és kilincsre volt zárva, így nem tudtam belesni. Csupán egy kis gyenge természetes fény szűrődött ki a küszöb alól. Rátettem a kezem a kilincsre, kifújtam a tüdőmből a levegőt és halkan benyitottam a szobába. Erős szél csapott az arcomba és reflexből behunytam a szemem. A hajam úgy lebegett, akár egy zászló és mikor kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy a terem végében lévő ablak van nyitva. Hideg borzongás futott végig a gerincemen, de nem érdekelt.

   A szoba szokatlanul rendezett volt egy kórteremhez képest, és mindössze két fehér ágy volt benne. A falak üresek voltak, az ágyak mellett pedig egy éjjeliszekrényen kívül más nem is volt. A szemem egyből rátalált arra az ágyra, amelyiknek a kórlapjára a Robert Culver név volt felírva. De ahogy közelebb léptem hozzá, rögtön észrevettem, hogy az ágy üres... A takaró gyűrötten, ledobva hevert a földön, a párna középen kettészakítva feküdt az ágy szélén, a belőle kihulló tollak pedig mindent beborítottak.

   Ahogy a másik ágyra néztem, éreztem, hogy megfagy az ereimben a vér. A takaró alól egy ember körvonalai rajzolódtak ki, a keze pedig kilógott a paplan alól. Az ernyedt csuklóból egy infúzió csöve kígyózott az állványig, amire a zacskó volt akasztva. Az infúzióban zöld folyadék keringett, folyamatosan cseppenként kúszva végig a hosszú csövön. Felhajtottam a takarót és mindkét kezemet görcsösen a számra kellett szorítanom, nehogy felsikítsak. Nagyon nagy önuralomra volt szükségem, mert amit láttam, beillett volna egy horrorfilmnek.

   Egy férfi feküdt az ágyban, nyitott szemekkel, elrévülten, szemfogai megnyúltak és még halálában is kín ragadt az arcára. Nem. Biztosan már ezekkel a fogakkal jött a világra, más magyarázat nincs. Élet már egy cseppnyi sem volt benne, hidegen terült el a kórházi ágyon.

   Lépések zaját hallottam a hátam mögül, ugyanolyan papucsok kopogását, mint amilyet a nővérek hordtak. Valaki egyenesen a szoba felé tartott. Beugrottam az ajtó mögé és olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak lehetett.

   A nővér belépett a szobába és megtorpant. Szeme először az üres ágyra tévedt, majd a nyitott ablakra, végül a felhajtott pokrócra. A tekintete fagyasztóan hideg és élettelen volt, csak reméltem, hogy nem vesz észre az ajtó mögött. Még egyszer körüljáratta a szemét a szoba teljes egészén, majd a falhoz lépett és megnyomott egy piros gombot, mire fülsüketítő riasztó szólalt meg az egész épületben. Vörös fények villództak mindenütt és ez az éles hang a katonai filmekben lévő bombariadó hangjára emlékeztetett, harmincszorosára növelve. A nővér az ablak felé indult, hogy becsukja én pedig kihasználva ezt, előugrottam a rejtekhelyemről és lélekszakadva kirohantam a folyosóra. Egyenesen a lift felé rohantam, miközben piros fénycsóvák ezrei villantak fel körülöttem, bevilágítva az egész teret. Megnyomtam a gombot és a liftajtó azonnal kinyílt.

   Láttam, ahogyan a nővér ordítozik, és a többi szoba ajtaja kivágódik. Észrevettek. Már csukódott az ajtó, mikor felém rohantak, akár a szellemek a fehér köpenyek alatt, de túl messze voltak, hogy elérjenek. Mégis abban a pillanatban, mikor bezárult a fém ajtó, kemény koppanásokkal valami, vagy inkább valamik nekiütköztek az ajtónak. De nem érhettek utol, hiszen a folyosó végén álltak! Vagy igen?

   Már semmit sem tudtam, semmit sem értettem, teljesen össze voltam zavarodva. Mikor kiszálltam a liftből, egyenesen a rozoga felvonó felé loholtam. Az oldalam már szúrt és egyre nehezebben vettem a levegőt, de nem álltam meg. A felvonó nyikorogva és idegtépően lassan ereszkedett lefelé és végül megállt a földszinti folyosó előtt.

   A riasztó élesen hasította a fülem és az agyam minden sejtjében fájdalmat okozott. Valaki követett. Minden erőmet beleadva kezdtem futni, és ijedten ziháltam. Futottam, de a hosszú köpeny belegabalyodott a lábamba és a saját csapdámba esve, elvágódtam a kövön. Időm sem volt semmire, egy sötét árnyékot láttam csak és éreztem, ahogyan egy hatalmas alak rám veti magát. Nekiesett a torkomnak és fél kezével satuba szorította. Olyan erős volt, hogy egy mozdulattal összemorzsolhatta volna a légcsövemet, de nem ez történt. Legnagyobb meglepetésemre a férfi dühödt, rekedt ordításba kezdett, és elkapta a kezét, amiből fekete füstcsíkok szálltak fel. Felbátorodva attól amit láttam, bár nem értettem semmit, ösztönösen mindkét kezemmel a fejének estem. Ahol hozzáértem a bőréhez, égni kezdett és durván felhólyagosodott. A férfi felordított és vérben forgó szemekkel menekülőre fogta.

   Felkeltem a földről, ledobtam a köpenyt magamról és újra futni kezdtem, egyenesen a kijárat felé. Minden gond nélkül elértem és két másodperc múlva az ajtón kívül voltam. Már korom sötét volt, ami kicsit sem segített megnyugodni, épp ellenkezőleg. Hogy telhetett el ilyen hamar az idő? Lehetséges, hogy ilyen sokáig bent voltam?

   Megkerültem az épületet és a főbejárathoz rohantam. Leintettem egy taxist és mikor beültem, erősen becsaptam a kocsi ajtaját magam mögött. Örültem, hogy sikerült kipréselnem annyi hangot a torkomon, hogy az utca címet elmondjam, de ennyi elég is volt. A kocsi elindult és vitt, vitt messze a kórháztól. Csak ez számított.

   Mikor a taxis leparkolt a házunk előtti járdaszegélyre, a kezébe nyomtam egy köteg pénzt. Meg sem számoltam mennyit is adtam valójában, de hálás voltam, amiért végre haza keveredtem épp bőrrel, és ez minden pénzt megért. 

   Berohantam a kapun, fel az emeletre a lakás felé. Csak akkor tudtam valamennyire megnyugodni, mikor már bejutottam, és bezártam minden ajtót és ablakot. Bár a reggelimen kívül ma még semmit sem ettem, egyáltalán nem voltam éhes, csak egy ágyra vágytam. Felmentem a padlásszobámba és leültem az ágyam szélére.

   Próbáltam összeszedni, mi is történt velem ma. Elmentem a kórházba. Tulajdonképpen bűntényt követtem el, amiért illegálisan hatoltam be, olyan dolgokat láttam, amiket nem tudok megmagyarázni. Az ápolók furcsa viselkedése, a hulla az ágyban, és hol van Rob? Ha súlyos sérüléseket szenvedett, nem lehetett képes arra, hogy a saját lábán hagyja el az épületet. Az üldözőm. Mitől égett meg, mikor hozzáértem?

   Nem tudtam a választ ezekre a kérdésekre, de azt tudtam, hogy valami nagyon nincsen rendben ezzel az üggyel.

***

   Korán reggel ébredtem, az első napsugarak épp csak áthatoltak a felhők sűrűjén, és éreztem a nyirkos hajnali levegőt, ahogy a szobámba áramlik a nyitott ablakon keresztül. Ránéztem az órámra. Fél öt. Visszahanyatlottam a párnámra és lecsuktam a szemem, de hiába próbáltam, már nem tudtam újra elaludni, így inkább felkeltem. Nagyon álmos voltam, ez a két nap teljesen kifárasztott, pedig még alig kezdődött el az új tanév.

   Összecsomagoltam a tankönyveket és csak ekkor jöttem rá, hogy valami nincs rendben. A táskám nem volt az íróasztalom mellett. Értetlenül dobáltam mindent össze-vissza, hátha megtalálom, de ennek csak az lett az eredménye, hogy a szobám egy nagy szemétdombbá változott fél perc alatt.

   Ó én hülye – kaptam a fejemhez. Tisztán emlékeztem mindenre. A szemetes konténer mellett felejtettem, mikor bebújtam mögé, csak ledobtam a vállamról és eszembe sem jutott, hogy otthagyhatom. De ez még a kisebb gond. Benne volt minden személyes iratom, a pénztárcám, bár nem vittem magammal túl nagy összeget csak aprópénzt, a személyim és minden adatom. Éppen elég bizonyíték ellenem. Még szerencse, hogy a mobilom a nadrágzsebembe tettem, így legalább nem Denwellék fognak először értesülni arról, hogy a gyerekük meglógott a suliból és magán területen kóborolt.

   Öt óra...ha nagyon sietek, megelőzhetem a fél hatos kukásautót, és ha senki nem találta meg a cuccaim, még ott lehetnek. Tudomást sem vettem a disznóólról, amit magam mögött hagytam, bevágtam az ajtót és leszaladtam a konyhába.

   A vacsorából, amit tegnap sietve összedobtam, semmi sem maradt, a tányérok üresen, de koszosan hevertek egymás hegyén-hátán a mosogatóban. Ahogy ismerem Denwelléket, este kettőkor hazaestek, felfaltak minden ehetőt, ágyba bújtak és ma reggel korábban elindultak, mint én.

   Nem volt több időm ezzel foglalkozni, nem most láttam ilyet először életemben. Gondosan, szinte túl gondosan zártam be magam mögött az ajtót, ellenőrizve, hogy legalább háromszor elfordítottam a kulcsot a zárban. Csak mikor már biztos voltam benne, hogy a ház védve van, akkor indultam el.

   Az utcán kevés ember lézengett csak, a korán kelők már elmentek, a becsöngő ideje pedig még messze volt. A csípős hajnali levegő felfrissített és minden álmosságot kiűzött a szememből. Gyorsan haladtam, de mégsem szúrt az oldalam, szerettem volna minél előbb ott lenni, elvinni a bizonyítékot, ami ellenem szólt, elvinni, nehogy megtalálja valaki.

   Úgy tizenöt perc elteltével feltűnt előttem a kórház zömök épülete. A tegnapi nap emlékeitől borsódzni kezdett a hátam, de összeszedtem magam és nem lassítottam a tempón. Lassan láttam be a parkoló minden szegletét, kocsik még alig álltak benne, csak elszórva néhány. A konténer látszólag ugyanott állt, érintetlenül, ahol előző nap és én kissé felbátorodva tartottam felé. Ezek szerint sikerült megelőznöm a kukásautót. Egy jó pont a mai nap során.

   Bemásztam a láda mögé. A szemem még nem szokott hozzá a sötéthez és csak foltokat láttam, de a kezemmel tapogatózni kezdtem a betonon. Semmi. A táskám nem volt ott. De ez nem lehet! Ki az, aki egy éjszaka alatt rátalált a táskámra ezen a helyen? Ki az, aki egy konténer mögött kutat, hogy megtalálja? Most bárki, akinél a táskám van, visszaélhet az irataimmal, mi a fenét csináljak?

   Átkutattam az egész környéket, minden bozótot, cserjét és bokrot, a szemetes kukákat, de semmi. Mintha soha nem is létezett volna. Végig attól paráztam, mikor jön ki az ajtón az a benga fickó és veti rám magát, hogy megfojtson vagy berángasson az épületbe kivallatni.

   Tizenöt perc keresés után feladtam. Lassan a park felé vettem az irányt és mélyeket szívtam a levegőből, hogy megnyugodjak. Madarak csiripeltek a fák tetején, és most már kisütött a nap is. Az utcák kezdtek benépesedni, és ahogy teltek a percek, egyre több jármű szelte át az utakat. A boltok kinyitottak és a lámpák kialudtak, szolgálati idejük lejárt.

   Még volt bő két órám, amit bármivel eltölthettem. Ahogy a parkban sétáltam, kezdtem elhinni, hogy nincsen semmi baj. Az élet normális, olyan, mint amilyen mindig is volt és én is olyan vagyok, mint amilyennek ismerem magam. Egy nyugodt, hétköznapi, teljesen átlagos gimnazista, aki utálja a tanévkezdést.

   A park néptelen volt, csak én sétáltam a kacskaringós úton. A szökőkút ebben a pillanatban kezdett működésbe és spriccelve lövellte ki magából a vizet, a négy égtáj felé.

   Egy pillanatra megtorpantam. A szökőkút mögött fekete alak körvonalait láttam, és bár az arcát nem tudtam kivenni, éreztem, hogy engem néz. A kezében fényképező volt és látszólag a szökőkutat fényképezte, de egyértelműen én is benne voltam a képben. Mikor észrevette, hogy őt figyelem, elfordult és néhány fotót készített a közeli pocsolyából kortyolgató galambokról. De nem ez volt az érdekes. Mikor elfordult, azt hittem felkiáltok döbbenetemben. A vállán ott lógott a táskám! Nem, nem én vagyok paranoid. Egészen biztos, hogy a saját táskámat láttam, még Denwellék hozták nekem, mikor Rómába utaztak egy konferenciára, ezer közül is felismertem volna.

   És a fényképező? Mit akarhat tőlem? Talán a rendőrség nyomoz utánam? A fejemben megszólalt a vészriadót jelző hang és bár nem én határoztam így, ösztönösen futni kezdtem az ellenkező irányba. Hátra-hátra néztem menet közben, de az alak nem követett, elrakta a fényképezőt a táskájába, a táskámba és lassan lépkedve elindult a sétány felé.

   Előre fordultam, de még mindig futottam. A parkkal szemközt kiszúrtam az egyetlen nyitva álló boltot és arra vettem az irányt. A táblája villogva hirdette a különböző ajánlatokat, akciókat, elsősorban kávé, tea és szeszesital nevek váltakoztak rajta. Egy reggeliző bár volt. Beléptem az üzletbe és még mindig dobogó szívvel, benyomtam magam után az ajtót. Az alak nem követett többé, teljesen felszívódott.

   A bárban csak négyen voltak rajtam kívül. Az egyik sarokban egy pár szürcsölgetett valami szörpöt, egy pohárból, két szívószállal, és arra gondoltam, az italuk sem lehet édesebb és csöpögősebb, mint ahogyan egymásra néztek. Mindig szívesen néztem, ha valaki boldog, de sohasem voltam az a „te tedd le előbb drágám” típus. A pult mögött két pincér állt, az egyikük egy papír fölé görnyedt, kezében számológéppel és ceruzával, a másik pedig egy üvegpoharat törölt tisztára a kötényével.

   Odaléptem a pulthoz és feltornásztam magam egy bárszék tetejére. A pincér csak ekkor vett észre és kedvesen mosolygott.

- Adhatok valamit, hölgyem?

- Igen, köszönöm – viszonoztam a mosolyát és előkotortam a maradék aprópénzt a zsebemből, hogy megnézzem mit is rendelhetek.

- Ha engem kérdez, szívesen ajánlanám a reggeli menüt.

- Igen? – néztem föl – az miből áll pontosan?

- Egy omlettből és egy pohár narancsjuiceból.

- Akkor legyen az.

- Fél perc és hozom.

   A pincér valahogy túl segítőkész volt és olyan bárgyúan mosolygott, hogy csak nevetni tudtam rajta. Nem ő volt az egyetlen, aki próbálkozott nálam, de úgy vettem észre én csak a kreténeket vonzom. Soha egy helyes pasi sem ajánlotta fel a segítségét, és nem mutatott érdeklődést felém. Vagyis igen. Csak egy. De ő nem tudom, hol van ebben a pillanatban és alig ismerem, honnan tudhatnám mik is a valódi érzései?

   A pincér bár nem fél perc múlva, de megjelent kezén tálcát egyensúlyozva és udvariasan letette elém a tányért, majd a poharat.

- Jó étvágyat, remélem ízleni fog. Ha még valamiben a rendelkezésére állhatok ör...

- Köszönöm, nem – vágtam közbe, mielőtt megadhatta volna a telefonszámát – már így is éppen eleget tett értem.

   A pincér elpirult és zavartan megvakarta a füle tövét, majd bólintott és elsietett. Végre az evésre is koncentrálhattam és farkas éhesen csaptam le az ételre. Ahogy az első falatok lecsúsztak a torkomon, éreztem, hogy a gyomrom megnyugszik, és nem követelőzik tovább. A hangulatom is kezdett jobb lenni és már nem remegtem. Az étel nem a legjobb volt, amit valaha ettem, de legalább nem sült le és nem volt nyers sem, a naracsjuice pedig kifejezetten finom volt.

   Mikor végeztem az evéssel a tálcát betoltam egy gyűjtőállványba és szándékosan a másik pincérhez léptem, aki időközben végzett a számolásokkal.

- Fizetni szeretnék.

   A pincér felém fordult és elém tette a számlát, közömbös arccal, de már ez is jobb volt, mintha rám mászott volna. Megszámolás nélkül a kezébe nyomtam egy halom aprópénzt, amiből kiválogatta az összeget, a többit pedig elsüllyesztettem a farmerom zsebébe. Alig egy óra telt el azóta, hogy bejöttem a bárba és még mindig volt ugyanennyi az első órámig, így a mosdó felé vettem az irányt.

   A mosdó gondozott volt, makulátlanul ragyogott benne minden. A padlót és a falakat fénylő csempe borította, a vécében volt papír, a kézmosónál folyékony szappan és kézszárító. Ez volt pillanatnyilag a legcsendesebb hely, amit találhattam, márpedig semmire sem vágytam jobban, mint egy kis egyedüllétre.

   Leültem a sarokban a földre és a hátamat a hideg falnak támasztottam. Most, hogy már nem voltam éhes és szomjas, kicsit könnyebben éreztem magam, de semmi sem nyomhatta el bennem a félelem és a tehetetlenség érzését. Mit mondok otthon, ha kiderül, amit tettem? Soha életemben nem akartam nehézséget okozni senkinek, legfőképpen azoknak, akik az életüket áldozták föl értem, és most mégis azt teszem.

   Nem féltem attól, hogy megszidnak, már nem voltam kisgyerek, de sokkal jobban fájt volna, ha látnom kell az arcukat, amiről palástolatlan csalódás ír le. A kezembe temettem az arcom és sírtam. Sírtam, mert rájöttem, hiába akarok jó lenni, nem vagyok az. Önző vagyok és nem törődtem azzal, hogy amit csinálok, fájdalmat okoz nekik. Csak magammal törődtem, életemben először csak magammal.

   A szemhéjam lecsukódott és éreztem, ahogyan elönt a nyugalom hulláma. Ijedten nyitottam ki a szemem. A fenébe is! Elaludtam! Mikor felkeltem a földről és a tükörbe néztem, könnyektől áztatott arc nézett vissza rám, sötétkék karikás szemekkel. Kinyitottam a hideg vizet, és folyni hagytam egy kicsit, hogy minél hűsebb legyen, majd megmostam az arcom.

   A szívem fájt, sajgott és nem tudtam mihez kezdjek. Csak egy lehetőségem volt. Ha vállalok minden következményt azért, amit tettem és nem futok el előle. Észre sem vettem milyen gyorsan eltelt az idő és ijedten néztem a karórámra. Negyed órám maradt. Ha rájöttek ki vagyok és értesítették az iskolát, tudni fogok róla, ha nem, akkor szerencsém volt.

   Kimentem a mosdóból és egy elhadart köszönésfélét vetettem a pincérek felé, majd az utcára léptem. A reggeliző csengője csilingelve búcsúztatott, mikor becsuktam magam mögött az ajtót, de alig hallottam. A suli felé vezető úton semmi kellemetlenség sem ért, a fekete alak teljesen felszívódott. Mire elértem a kaput, már azon gondolkodtam, valóban a saját táskámat láttam? Vagy csak a kimerültség miatt képzelődtem?

   Tettem egy kört a könyvtárban és kivettem a legszükségesebb tankönyveket. A könyvtáros nem mondom, elég furcsán nézett rám, mikor előálltam azzal, hogy ellopták a táskám a tankönyveimmel együtt, de nem érdekelt, mert igaz volt.

   Mikor megláttam Gabriellet, enyhe bűntudatot éreztem, amiért előző nap magára hagytam, és engesztelő mosollyal köszöntem neki.

- Szia!

- Szia! – ölelt át – Mi történt veled? Nem nézel ki túl jól.

- Rosszul lettem tegnap, bocsi, hogy csak úgy elrohantam.

- Semmi gond, Nora, így legalább értem, miért nem vetted fel a telefonod.

   Zavartan néztem a mobilom kijelzőjére: huszonnégy nem fogadott hívás. Mielőtt azonban magyarázkodni kezdhettem volna, Gabrielle folytatta:

- Ma adják a kedvenc filmem második részét a mozikban, de nem szeretnék egyedül menni. Nincs kedved eljönni velem?

- De, persze – válaszoltam, mégis egészen másra figyeltem. Robert üres székére meredtem, mintha azt vártam volna, hogy mire pislogok egyet, újra ott ül. De nem ült ott. Fogalmam sem volt, hol lehet és igyekeztem nem gondolni rá többet, ami nagyon nehezen ment.

   Most, hogy Gabrielle mellé ültem, aki mellesleg egyfolytában beszélt, egy kicsit könnyebb volt kivernem őt a fejemből, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy teljesen elfelejtsem.

   Az irodalom tanár órája egészen érdekesen kezdődött, és már éppen kezdtem volna feloldódni, mikor recsegve megszólalt a hangosbemondó:

- Nora Denwellt várják az igazgatói irodában, ismétlem, Nora Denwellt várják az igazgatói irodában.

   A tanár kérdő tekintettel nézett rám, majd intett, hogy menjek, én pedig felpattantam a helyemről és a tekintetek kereszttüzében kiiszkoltam a fülledt levegőjű tanteremből.

   Felmentem a második emeletre vezető főlépcsőn és egyenesen az igazgató iroda félelmetes ajtaja felé. Tudom, gyerekesen hangzik ez a félelmetes jelző, de abban a percben milliónyi helyet tudtam volna felsorolni, ahol szívesebben lettem volna, mint abban a szobában. Lépéseimet a kihalt folyosó falai tízszeres hangerővel verték vissza, hiába próbáltam nesztelenül emelni a lábam.

   Elértem az ajtót. A szívem a torkomban dobogott, de legyőztem a félelmem és bekopogtattam. Mivel nem érkezett válasz bentről, óvatosan lenyomtam a kilincset és beléptem a terembe.

   Még sohasem jártam ezelőtt az igazgatói iroda közelében sem, de egyszer ezt is el kell kezdeni – bíztattam magam és körülnéztem.

   Gondosan berendezett, hivatalszerű szobába jutottam, a levegőben pipadohány szaga terjengett. A szoba közepén egy íróasztal állt, mellette pedig két fekete bőrfotel, aminek az egyikében egy zömök, szakállas férfi ült, az igazgató. Sohasem láttam ezelőtt, de feszes tartása, magabiztossága azonnal elárulta, hogy kevesen parancsolnak fölötte.

- Nora Denwell? – kérdezte mély hangján, én pedig óvatosan bólintottam – Gyere beljebb! Beszédem van veled.

   Észre sem vettem, hogy még mindig az ajtóban toporgok, tettem pár lépést előre, majd megálltam az íróasztal mellet. Leültem a bőrfotelbe és az igazgató kutakodó fekete szemébe mélyesztettem a tekintetemet. Némán tűrtem, ahogyan rám néz, és reméltem érzi, nem egy bűnözővel néz szembe.

- Nyilvánvalóan tudod, miért hívattalak – kezdett bele a beszédbe és mikor látta, hogy nem akarok válaszolni folytatta – Ma reggel egy telefonhívást kaptunk a központi kórháztól, hogy az iskolánk egyik tanulója, engedély nélkül behatolt a kórház tiltott részlegére, ahová még az orvosok közül is csak néhányan léphetnek be. A biztonsági kamerák felvétele alapján azonosítottak téged. Várom a magyarázatod kisasszony. – fújta bele a cigarettafüstöt az arcomba.

   Egy pillanatig gondolkodtam, mi lenne a helyes válasz, de a végén arra jutottam, hogy a legjobb, ha kertelés nélkül az igazat mondom.

- Robert Culvert akartam meglátogatni. Tegnap reggel baleset érte és oda szállították.

- Aham...szóval, Robert Culvert... – mondta szinte magának a foga alatt, azzal a kezébe vette a telefonkagylót és tárcsázott.

- Központi kórház? A vezetőjükkel szeretnék beszélni...Igen, tudom, de fontos az ügy...köszönöm...haló?...igen, önnel szerettem volna beszélni. Itt van mellettem a lány, beszéltem vele és azt mondja az egyik diákunkat, Robert Culvert akarta meglátogatni tegnap a kórházban. Utána nézne?...Ó, értem – halkította le az igazgató a hangját – ez egészen biztos?...intézkedni fogok, még egyszer köszönöm.

   Azzal letette a kagylót és rám nézett. A tekintete cseppet sem volt szúrós, inkább szánakozó, ahogyan hosszasan az arcomat fürkészte és már kezdtem azt hinni, nem is lát engem, mikor megszólalt.

- A kórház nem tett ellened feljelentést. – közölte szárazon, majd újra a kezébe vette a telefont.

Kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam.

- Haló? Jöjjön fel kérem az irodámba, köszönöm. – majd hozzám fordult, mintha csak most venné észre, hogy még mindig itt vagyok. – Robert Culver az osztálytársad?

- Igen.

Az igazgató zavart volt és a nyakkendőjét igazgatta.

- A főorvos azt mondta, tegnap este az intenzíven meghalt. Már nem lehetett újraéleszteni. Részvétem.

   Csak ültem és nem akartam hinni a fülemnek. De nem halhatott meg! Mi volt az a felfordulás a szobájában? Ki volt a halott férfi a túlsó ágyban? Ő nem halhatott meg. Lehetetlen. Közben középkorú férfi lépett az igazgatói irodába, szürke overálban, és hallottam az igazgató hangját is, én azonban alig értettem a szavakat.

- Kérem, rakja ki a fekete zászlót az épület falára. Egy diákunk meghalt.

Ajtó csukódott és arra eszméltem, hogy újra kettesben vagyok az igazgatóval, aki utoljára felém fordult.

- Most menj, és kérlek, ne kürtöld szét a hírt, sokan megijednének.

A torkom összeszorult és csak alig tudtam kipréselni rajta ezt az egy szót:

- Rendben. – azzal felálltam a székből és esetlenül az ajtó felé botorkáltam.

   A folyosón nyüzsögtek a diákok, valószínűleg szünet lehetett, de hogy hányadik, arról fogalmam sem volt. Ismerős hang ütötte meg a fülem:

- Na, mi történt? Mit akart a diri?

Gabrielle szeplős arca őszinte mosolytól ragyogott.

- Á...csak a nevelőszüleimről kérdezett és felajánlotta, hogyha tud, bármiben segít.

- Aszta.

   Nem akartam elmondani neki az igazat, mert bár tisztában voltam a tényekkel, legbelül tudtam, éreztem, hogy Robert semmiképpen sem lehet halott.

- Hát jó, akkor a moziban találkozunk – szóval már vége is van a tanításnak? – éledtem fel kissé. Ha még végig kellett volna ülnöm egy órát, nem éltem volna túl. A mozi pedig teljesen kiment a fejemből, és őszintén, nem sok kedvem volt ahhoz, hogy végignézzek egy csöpögős amerikai filmet.

   Gabrielle felvette a kabátját és a kijárat felé indult. Éppen utána szóltam volna, hogy várjon meg, mikor különös hangra lettem figyelmes. Egyetlen szót mondott csak csupán és azt sem értettem igazán, de felismertem a hangot. Roberté volt. Nem tudtam, honnan jöhet, de azonnal figyelni kezdtem.

   Körülnéztem, de sehol sem láttam őt magam körül, így tovább mentem, míg tisztán és kivehetően újra nem hallottam:

- Segíts! – a hang gyötrelmekről és nagyon erős fájdalomról árulkodott, de hiába kapkodtam a fejem, nem tudtam rájönni, merről jöhet.

- Robert? – kérdeztem félénken – Itt vagy valahol?

Nem jött válasz.

- Robert, ha hallasz, válaszolj, kérlek.

   Tiszta idióta vagyok – gondoltam. Mit gondolok tulajdonképpen? Hogy itt van az épületben? De ha nem, akkor nem hallhatom a hangját! Ekkor azonban újra megszólalt:

- Segíts! – mondta könyörgő hangon – az erdőben...

   A hang egyre távolodott és most már tudtam, egyáltalán nincs a közelemben. De akkor hogyan hallhatom mégis a hangját? Talán megőrültem? Csak egy módja van, hogy megtudjam az igazságot. Ha most azonnal az erdőbe megyek.

   Kirohantam a suliból és futva tettem meg a távot az erdő széléig. Nem néztem se jobbra, se balra, csak mint aki eszét vesztette, rohantam egyenesen a célom felé. Hamar elértem a tisztás szélét, ahonnan egyetlen kis erdei út vezetett be a sűrű, sötét lombrengeteg közé. Most, hogy körülöttem csend volt, tisztán hallottam a ziháló légvételeimet és igyekeztem megnyugtatni magam, hogy nincsen semmi gond.

   Nem az erdőtől féltem. Az erdő mindig is az otthonom volt. Attól féltem, hogy rá kell jönnöm, megőrültem, és amiatt hallom egy olyan ember hangját, aki meghalt. Az ösvény tisztán kivehető volt, bár nem sok napfény szűrődött át a falevelek között és a nap is jóval elhagyta már a déli állását.

   Nem tudtam merre megyek, és mire is számítok valójában, de valahol mélyen éreztem, hogy jó felé megyek. Valami vezetett a helyes irányba, akár egy belső iránytű, és akarva sem tudtam volna letérni az útról. A járt ösvényről már régen leléptem, mostanra semmi támpontom sem maradt ezen a különös érzésen kívül és rémülten néztem körbe az ismeretlen fák sűrűjében.

   És ekkor megláttam valamit. Egy apró fekete pont volt csupán a távolban, de egyenesen vonzott maga felé, akár a mágnes. Ahogy közeledtem, egyre nagyobb és nagyobb lett, míg végül teljesen alakot öltött a szemem előtt.

   A földön feküdt elterülve, számos sebből vérzett, ami apró tócsákban gyűlt össze alatta és alig volt magánál.

- Robert? – suttogtam hitetlenkedve, de meghallotta. Megmozdította a fejét, és fájdalmában nyögött egyet.

   Egészen biztos voltam benne, hogy ő az. Éreztem, ahogyan egy nagy kő esik le a szívemről, hát él, de ugyanabban a pillanatban rohanni kezdtem felé, és meg sem álltam, amíg az ölembe nem tartottam a fejét.

- Nora...hát eljöttél...sikerült... – küszködött erőtlenül a szavakkal.

- Mi történt? Ne mozdulj! Hívok segítséget. – kotortam ügyetlenül a bal kezemmel a nadrágzsebembe.

- Ne! – hörögte Robert és hátrahőköltem a hangjától. Vad volt és ijedt, akár egy ragadozó, mikor csapdába ejtik. Minden erejét beleadta ebbe az egyetlen szóba. Kiejtettem a mobilt a kezemből és rémülten néztem rá.

- Robert! Azonnal látnia kell téged egy orvosnak! Hát nem fogod fel, hogy haldokolsz?

- Dehogynem...de...csak...te...tu..tudsz meggyógyítani – lehelte. Egy remegő hullám futott végig rajta és minden erőmből szorítanom kellett a fejét, hogy ne a földbe verje. Biztosan hallucinál, én nem vagyok orvos.

- De hát ezt mégis hogy érted?- kérdeztem értetlenül.

Robert még vett egy utolsó mély levegőt és kínokkal az arcán belekezdett a mondatba:

- Ha nem... segítesz...meghalok még ebben az órában...- hörögte – Nora...el kell mondjak valamit...te...te...

   Nem tudta befejezni a mondatot, a szemei lecsukódtak és mozdulatlanná dermedt. Elfojtottam egy halk sikolyt és paskolgatni kezdtem az arcát, mire kábán újra rám nézett. Még tudatánál volt, ott folytatta a mondatot, ahol abbahagyta.

- Kiválasztott vagy.

- Hogy micsoda? Robert szerintem beverted a fejed, muszáj segítséget hívnom – mondtam kicsit erőteljesebben és reméltem nem ellenkezik, de rá kellett jönnöm, esélyem sincs meggyőzni őt.

- Minden...kiválasztott...meg tud gyógyítani valakit...egy valakit...de...mindenki másképp...neked kell rájönnöd, hogyan...- lehelte erőtlenül a szavakat, mintha egyenként, késsel vágták volna ki belőle, majd elernyedt a teste. Olyan nehéz volt, hogy azt hittem kiprésel belőlem minden levegőt, mintha egy malomkövet tartottam volna az ölemben. Nagy nehezen kimásztam alóla és kissé hisztérikusan ráordítottam:

- Robert!

   De semmi válasz nem érkezett, a szemei csukva maradtak, mint aki békés álmot alszik. Sápadtabb volt, mint amilyennek valaha is láttam, és annyi vért vesztett, mintha az ütőerei vágták volna át.

- Robert! Ez nem így megy! Segítened kell! Mit tegyek, hogyan tudnálak én meggyógyítani?

   Nem válaszolt, engem pedig a sokk környékezett. Megtiltotta, hogy segítséget hívjak, itt hal meg a kezem között én pedig ölbe tett kézzel nézem.

Könnyek csordultak végig az arcomon, de ahhoz sem volt erőm, hogy letöröljem.

- Nem! Azért sem hagyom, hogy meghalj! – sziszegtem a fülébe és letekertem a sálat a nyakamból. Kisebb darabokra szakítottam és egyenként bekötöztem vele a mellkasán, a karján és a lábán húzódó nagyobb sebeket. Ezzel legalább annyit elértem, hogy nem vesztett több vért, és így egy kis időhöz is jutottam.

   Szorosan becsuktam a szemem, és mint amikor jógáztam, próbáltam minden izmomat ellazítani és hagytam, hogy a feltörő szavak elárasszák a belsőmet.

   Könyörgöm. Ha létezik az igazság, ha létezik a szeretet és a gondviselés, kérlek, akárki is vagy, segíts! Ne hagyd, hogy egy ártatlan lélek odavesszen, ne dobd őt a halálba, mert nem végezte még be a földön szolgálatát. Segíts, akárki is vagy odafönt, nézz le rám onnan, ahol örök nyugalom és béke lakozik, könyörülj és ne légy kegyetlen. Ha ismer engem valaki, tudja, mi él bennem, tudja, hogy tiszták a szándékaim. Kérlek ezért, mutasd meg nekem, amit tennem kell, hogy élhessen!

   Nem tudom, hogyan történhetett, de kiszakadtam a jelenből. Mintha lebegtem volna, nem éreztem a testem és a földet magam alatt, emlékképek milliói villantak fel a szemem előtt. Koncentrálnom kellett, hogy kiragadjak közülük egyet, és mikor sikerült, teljesen elmerültem benne.

   Egy nőt láttam, aki egy csecsemőt szorít magához és árnyak ugrálják körül. Sötét, fekete, vicsorgó árnyak, akár a legrosszabb rémálmomban. Egy szűk kört alkottak az asszony körül és táncoltak. A háttérben valaki küzdött a lényekkel, de túl gyönge volt hozzá, hogy legyőzze őket és annyira homályosak voltak a körvonalai, hogy inkább a nőre figyeltem.

   Az asszony csitítani próbálta az üvöltő gyermeket, de az semmitől sem akart megnyugodni. Hogy is tudott volna...A nő énekelni kezdett, egy ismerős dallamot, mire a csecsemő elcsöndesedett. Nem láthattam, mi történt ezután, mert a vízió szertefoszlott és újra a földön éreztem magam.

   Hogy mi volt ez, arról fogalmam sem volt, de most már tudtam mit kell tennem. Dúdolni kezdtem ugyanazt az éneket, amit az asszony és bár nem tudtam, honnan ismerem, egyszer sem akadtam el közben, mintha a szívemből fakadt volna.

   Egyre hangosabban énekeltem, és úgy éreztem magam, mintha elektromos árammal töltötték volna fel az ereimet. Becsukott szemhéjaimon át fehéres fényt láttam, mintha elemlámpával világítottak volna bele a szemembe, és mikor kinyitottam, ijedtemben hátrahőköltem. A fényesség belőlem áradt, a bőrömön milliónyi ezüst fénysugár futkosott fel-alá, és szikrázott, akár a csillagok. Pókhálóként beszőtte az egész testem és kellemes bizsergéssel töltött el. Mikor kinyújtottam magam elé a kezem, a fonalak felélénkültek és hevesebben fénylettek, háromméternyi területet bevilágítva.

   Óvatosan rátettem a kezem Robert mellkasára, pontosan a szíve fölé. A fényesség robbanásszerűen tört fel a tenyeremből és nyalábokban a szívébe fúródott. Könnyedén áthatolt a bőrén, és végigfutott az egész testén, ami először görcsösen összerándult, majd elterült a földön. Átvette tőlem a fényt és egy halk sóhajjal újra emelkedni és süllyedni kezdett a mellkasa. Az ezüstös hullám egyenesen a sebekhez tömörült és hitetlenkedve néztem, ahogyan lassan, de összehúzza azokat. A fény vakítóan sugárzott és kellemes melegséget árasztott, mintha maga az élet lett volna. A dalt még mindig dúdoltam, mert megnyugtatott, akár a csecsemőt az asszony karjában. A vér visszaszivárgott Robert megkínzott testébe és a sebei teljesen összeforrtak, mintha soha nem is léteztek volna ezelőtt. Levittem a hangom a dal utolsó sorának végén és éreztem, ahogyan a fény ereje is csökken. Ahogyan kiejtettem a számon az utolsó hangot, a fény utolsó foszlánya is elenyészett.

   Csak ültem és néztem magam elé, próbáltam feldolgozni a történteket, de nem sikerült. Ilyen nem létezik!

- Mi történt velem?- kérdeztem félhangosan, szinte magamtól.

- Meggyógyítottál...- hallottam Robert dallamosan mély hangját, ahogyan lassan felnyitotta a szemeit.

Pillantása az első másodperctől kezdve megigézett és most rabul esve mélyedtem el a kék tengerben. Szemének fekete írisze olyan mély volt, hogy úgy éreztem, képes lenne elnyelni, a kék szín pedig, ami körülölelte, olyan volt, mintha a világ összes vizéből vonták volna ki a színt, akár egy koncentrátum.

   A testén egyetlen seb sem volt többé, mind eltűnt, és még csak nyoma sem maradt rajta hegnek. Közelebb csúsztam hozzá, hogy óvatosan felsegítsem, de mire kinyújtottam volna a kezem, már törökülésben ülve mosolygott rám.

- Ezt meg hogy csináltad? – ennyire gyorsan még én sem tudtam volna felülni, pedig nekem nem csapolták le az ereim.

- Ezt én kérdezhetem. Hogyan csináltad? Csak kíváncsi vagyok, tudod. Sokszor hallottam már erről, de még nem volt szerencsém kipróbálni.

- Előbb mondd el amit tudsz róla, különben megőrjít ez a tapogatózás! Rob, olyan dolgot tettem, ami cseppet sem emberi, egyáltalán nem ésszerű, és ha nem akarod, hogy megbolonduljak, most azonnal mondd el mi ez az egész!

   Robert megértően elmosolyodott, de az arcán láttam, őt cseppet sem lepte meg az, ami történt. Teljesen nyugodt maradt és nyomát sem láttam benne annak az idegességnek, ami engem emésztett.

- Hát jó – sóhajtotta – Mint mondtam, kiválasztott vagy...

- De...

- Ne vágj közbe. Akarod hallani, hogy mi a helyzet vagy nem?

Nyeltem egyet, és visszaszívtam a kitörni készülő kérdésáradatot, hogy újra rá tudjak figyelni.

- Minden kiválasztott képes meggyógyítani egy vám... valakit, akinek igazán szüksége van rá. De nem ez a lényeg. Ha azt akarod, most fejtsem ki az egészet, hajnalig is itt ülhetünk, márpedig tudok egy kényelmesebb helyet.

- Mégpedig? – vontam össze kérdőn a szemöldököm.

- A közelben lakom.

- Indulhatunk.

   Észre sem vettem, mikor állt föl, csak azon vettem észre magam, hogy felém nyújtja a kezét. Egy pillanatig haboztam, mert emlékeztem, milyen hatással volt rám a legutóbb, mikor hozzáértem, de legyőzetem a bizonytalanságom, és a keze után nyúltam.

- Nem hittem, hogy meghallod a hívásom – mondta, de közben már húzott is maga után a fák között.

- Hogyan hallhattam a hangod? A közelemben sem voltál.

   Robert megállt, és megfordult. Egyenesen a szembe nézett és a hangja valahogy parancsoló volt.

- Nora. Mindent meg fogok magyarázni neked, de nem itt, és nem most. Csak gyere utánam, kérlek.

   Elhallgattam és csöndben követtem őt, miközben arra koncentráltam, hogy egyetlen farönkben se ficamítsam ki a bokám. Erős volt, de cseppet sem fájdalmas, ahogyan a kezemet szorította, éreztem, hogy ha akarnék sem tudnék kiszabadulni belőle, csak húzott maga után, mint ahogy a vadász a prédáját, az erős a gyöngét. Hozzábilincselődve róttam a sűrű erdőt, és az avar zörgésén kívül semmi nesz nem ütötte meg a fülemet.

   Mikor felnéztem, egy szakadék tátongott előttünk, pereme több száz méteren át húzódott és olyan mély volt, hogy kirázott a hideg, ahogy az alját fürkésztem.

- Mégis merre akarsz innen tovább menni? – törtem meg a csendet.

Robert arcán hamiskás mosoly villant át és a szeme felragyogott, akár egy leopárdé.

- Csak bízz bennem...

   Nem tudom, mennyi idő telt el azalatt, amíg kimondta ezt a három szót, de mire megértettem, a hátán találtam magam. Összekulcsolta a kezeimet a derekán és hátraszólt.

- Azt ajánlom, kapaszkodj kis kiválasztott.

   Alig maradt időm, hogy megfogódzkodjam, egy hatalmas lendülettel a szakadékba vetette magát. Sikítani kezdtem és a ruhájába préseltem az arcom, hogy ne kelljen látnom, ahogyan közeledik a talaj. Teljesen megőrült? Mindkettőnket meg akar ölni? A szél hátrafújta a hajam és hallottam Robert halk nevetését. A gyomrom felkavarodott és forgott velem a világ. Utáltam zuhanni, még a vidámparki hullámvasútra sem ültem fel soha. Zökkenések sorozatát éreztem és kavicsok zúdultak a nyakamba. Nem zuhantunk tovább, ellenkezőleg, fölfelé emelkedtünk. Nem kellett volna már meghalnunk? Vagy ez lenne a halál? Nem is fájt...

- Nora jól vagy? Nyisd ki a szemed.

Robert térdelt fölöttem, enyhén bűntudatos arcot vágva. A földön feküdtem.

- Utálok zuhanni – csak ennyit bírtam kinyögni és elfordultam tőle, hogy könnyítsek a gyomromon. Mikor végeztem, kissé lecsillapodtam és megpróbáltam felkelni. Rob azonnal ott termett és segített.

- Biztosan jól vagy?

- Ez meg mi volt???

- Másképp nem tudtunk volna átjönni. Még egyszer sajnálom, nem tudhattam milyen hatással lesz rád. Eddig még egy emberen sem kísérleteztem.

- Mégis mivel? – találtam meg újra a hangom.

- A természetfeletti képességeimmel.